Lonnie-nak leesett az álla.
  
  - Uram! Uram! Uram! - rikoltozta a fiú, vadul tisztelegve a hibás kezével. Aztán mindketten nyakukba szedték a lábukat, befordultak a sarkon, és eltűntek, csak a nevetésük visszhangját hagyva hátra.
  
  Lonnie döbbenten nézett Dorisra.
  
  - Azt hiszem, akad egypár srác a Crouch Enden, aki nem rajong túlságosan az amerikaiakért - mondta tétován.
  
  Doris idegesen nézett körül. Az utca most kihaltnak látszott.
  
  Lonnie átölelte. - Hát, édesem, valószínűleg gyalogolnunk kell.
  
  - Nekem semmi kedvem hozzá. Lehet, hogy ez a két kölyök a bátyjaiért ment. - Nevetett, hogy mutassa: csak tréfál, de a nevetése kissé élesre sikerült. Az este valamilyen szürreális jelleget kapott, s ez nem tetszett neki. Úgy érezte, jobb lett volna, ha a szállodában maradnak.
  
  - Mást pedig nemigen tehetünk - mondta Lonnie. - Ebben az utcában éppenséggel nem érnek egymásba a taxik, nem igaz?
  
  - Lonnie, mi lehet az oka, hogy ez a taxis így faképnél hagyott bennünket? Olyan kedves embernek látszott!
  
  - Sejtelmem sincs. De John egész jól elmagyarázta, merre kell menni. Egy Brass End nevű utcában lakik, ez egy egész kicsi zsákutca, azt mondta, nincs benne az Utcajegyzék-ben. - Miközben beszélt, elindult Dorisszal - otthagyták a telefonfülkét, a vendéglőt, ahol curryt is lehetett vásárolni, a járdát, amely ezúttal üres volt. Ismét nekivágtak a Crouch Hill Roadnak. - Befordulunk jobbra a Hillfield Avenue-ra, azon elmegyünk a fele tájáig, és balra, aztán az első keresztutcán jobbra... vagy balra? Mindegy, a Petrie Streetre kell kilyukadnunk. Balra a második a Brass End.
  
  - És ezt mind meg tudtad jegyezni?
  
  - Koronatanú vagyok - düllesztette ki a mellét Lonnie, s Doris kénytelen volt elnevetni magát. Lonnie mindig jobbnak tudta feltüntetni a helyzetet.
  
  
  Az őrszoba folyosójának a falán ott függött a Crouch End-i körzet térképe, s ez jóval részletesebb volt, mint az átlagos London-térképek. Farnham odament, s kezét zsebre dugva tanulmányozni kezdte. Az őrszoba most nagyon csendes volt. Vetter még nem jött be - remélhetőleg alaposan kiszellőzteti azt a szeszgőzös fejét -, és Raymond is rég végzett már a pakisztáni nővel, akitől elcsaklizták a táskáját.
  
  Farnham arra a pontra tette az ujját, amelyről a leginkább feltételezhető volt, hogy a taxis ott hagyta cserben őket (persze csak ha bármit is el lehetett hinni abból, amit az asszony elmondott). Innen egész egyszerűen eljuthattak volna a barátjuk házához. Crouch Hill Road, Hillfield Avenue, aztán balra a Vickers Lane-re, azon tovább, és megint balra a Petrie Streetre. A Brass End, amely úgy ágazott ki a Petrie Streetből, mintha valakinek utólag jutott volna eszébe, hogy szükség van rá, alig hat-nyolc háznyi hosszú volt. És az egész út összevissza talán egy mérföld. Ennyit még amerikaiak is megtehettek volna anélkül, hogy eltévednek.
  
  - Raymond! - kiáltotta. - Itt van még?
  
  Raymond őrmester bejött. Már civilben volt, épp a könnyű ballondzsekijébe bújt bele. - Legfeljebb egy percig, pelyhes állú kis kedvencem.
  
  - Hagyja ezt - szólt rá Farnham, de azért mosolygott. Egy kicsit félt Raymondtól. Elég volt egy pillantás erre a dilinyós buzeránsra, hogy az ember tudja: túl közel áll ahhoz a kerítéshez, amely a rendes fickók táborát elválasztja a gazfickókétól. Bal szája sarkától cikcakkos fehér forradás húzódott, mint valami vastag zsineg, majdnem az ádámcsutkájáig. Azt állította, egy zsebtolvaj egyszer kis híján elvágta a torkát egy fűrészfogas palackdarabbal. Azt állította, ezért tördeli az ujjaikat. Farnham erre azt mondta magában: túró. Azt mondta magában, Raymond azért tördeli az ujjakat, mert szereti hallani a ropogásukat, főképp amikor az ízületek pattannak szét.
  
  - Van egy cigije? - kérdezte Raymond.
  
  Farnham felsóhajtott, és adott neki egyet. Amikor rágyújtott, megkérdezte tőle: - Van valami curry-bolt a Crouch Hill Roadon?
  
  - Nem tudok róla, édes pici bogaram - mondta Raymond.
  
  - Pontosan így gondoltam.
  
  - Van valami hézag, szívem?
  
  - Nincs - vágta rá Farnham kissé túl élesen, mert eszébe jutott Doris Freeman összecsomósodott haja és merev tekintete.
  
  
  A Crouch Hill Road végéhez közeledve Doris és Lonnie Freeman befordult a Hillfield Avenue-ra, amelyet tekintélyes és tetszetős házak szegélyeztek - látszat, külcsín az egész, gondolta Doris, belül valószínűleg sebészi pontossággal vannak egy- és többszobás lakásokra szétmetélve.
  
  - Eddig minden rendben - mondta Lonnie.
  
  - Igen, úgy... - kezdte Doris, s ekkor lettek figyelmesek a halk nyöszörgésre.
  
  Megtorpantak. A nyöszörgés jobbról hallatszott, egy velük szinte egy vonalban lévő magas sövény felől, amely kis udvart vett körül. Lonnie a hang irányába indult, de Doris megragadta a karját. - Lonnie, ne menj!
  
  - Miért ne menjek? Valakinek baja történt.
  
  Doris nyugtalanul követte. A sövény magas volt, de keskeny. Lonnie szét tudta húzni az ágakat - négyszögletes kis gyep tárult eléjük, virágokkal körülültetve. A gyep nagyon zöld volt. Közepén fekete, füstölgő folt - vagy legalábbis Doris első pillantásra annak gondolta. Amikor újra kilesett Lonnie háta mögül - a válla felett nem nézelődhetett, lévén a férje sokkal magasabb -, látta, hogy a folt - gödör, s nagyjából ember formájú. A füstcsíkok abból szálltak fel.
  
  HATVANAN VESZTEK ODA A FÖLD ALATTI SZÖRNYŰSÉGBEN - jutott eszébe hirtelen.
  
  A nyögések a gödörből hallatszottak, s Lonnie kezdett átnyomakodni a sövényen.
  
  - Lonnie - mondta Doris -, kérlek, ne menj oda!
  
  - Valakinek baja történt - ismételte meg Lonnie, s néhány gyors mozdulattal, amit súrlódás és tépés zaja kísért, áttört a még előtte levő sövényrészen. Doris látta, hogy elindul a gödör felé, aztán az ágak visszacsapódtak, s épp csak sejlett az alakja, amint határozottan haladt előre. Megpróbált utánamenni, de hiába, a sövény rövid, merev ágai jól összekarmolták. Ujjatlan blúz volt rajta.
  
  Megrémült.
  
  - Lonnie! - kiáltotta. - Lonnie, gyere vissza!
  
  - Egy pillanat, szívem!
  
  A ház közönyösen nézett rá a sövény fölött. A nyögések folytatódtak, de halkabban, s torokhangúak lettek, valamiképp vidámak. Ezt nem veszi észre Lonnie?
  
  - Hé, van ott lent valaki? - hallotta Lonnie hangját. - Van ott... ó! Hé! Jézusom! - És Lonnie felüvöltött. Doris még sose hallotta üvölteni, s ettől a hangtól mintha vizestömlővé változott volna a lába. Kétségbeesetten keresett rést a sövényen, ösvényt - semmit se talált. Lelki szemei előtt képek villantak fel: a motorosok, akik egy pillanatra patkányoknak látszottak, a macska a megtépázott rózsaszín képével, a fiú a karomszerű kezével.
  
  Lonnie! - akarta sikoltani, de nem jött ki hang a torkán.
  
  Most küzdelem zaja hallatszott. A nyögés abbamaradt. Más ütötte meg a fülét: csobbanások, loccsanások a sövény túloldalán. És egyszer csak megint ott volt előtte Lonnie: úgy repült át a poros-zöld, szúrós ágak falán, mintha hatalmasat taszítottak volna rajta. Zakója bal ujja rongyos volt s lefröcskölve valami fekete anyaggal, amely füstölögni látszott, ahogy a gödör is füstölgött a gyep közepén.
  
  - Fuss, Doris!
  
  - Lonnie, mi...
  
  - Fuss! - Lonnie arca halálsápadt volt.
  
  Doris kétségbeesetten forgatta a fejét, nincs-e a közelben rendőr. Vagy akárki. A Hillfield Avenue azonban olyan volt, mintha egy nagy, kihalt város egyik útja volna: sehol sem látta életnek a jelét. Aztán megint a sövényre nézett, és észrevette, hogy mozog mögötte valami, a feketénél feketébb valami - ébenfekete volt, szinte a fény ellentéte.
  
  És meg-megcsobbant.
  
  A következő pillanatban a sövény rövid, merev ágai susogni kezdtek. Doris megbabonázva meresztette a szemét. Az idők végezetéig ott állt volna (így mondta Vetternek és Farnhamnek), ha Lonnie meg nem markolja a karját, és rá nem ordít - igen, Lonnie, aki még a gyerekekre se szólt rá hangosabban soha, ráordított -, ott állna még most is. Ott állna, vagy...
  
  De elrohantak.
  
  Merre? Ezt Farnham kérdezte, de Doris Freeman nem tudta. Lonnie teljesen ki volt fordulva magából, a pánik és az irtózás hisztériát váltott ki nála - valójában csak ennyit tudott. Férje ujjai úgy zárultak össze a csuklóján, mint valami bilincs, és elrohantak - el a sövény felett baljósan magasodó háztól, el a gyepen füstölgő gödörtől. Mindössze ennyit tudott biztosan, a többi homályos benyomások sora volt csak.
  
  Először nehezükre esett a futás, de aztán könnyebben ment, mert lejtőn lefelé haladtak. Újra és újra befordultak. A magas tornácos, lehúzott zöld rolós szürke házak úgy bámultak rájuk, mint vak nyugdíjasok. Dorisnak az is eszébe jutott, hogy Lonnie levetette a zakóját, amire ráfröcskölődött az a ragacsos feketeség, és eldobta. Aztán végre kijutottak egy szélesebb útra.
  
  - Állj meg - lihegte Doris. - Állj meg, nem bírom tovább! - Szabad kezét az oldalára tapasztotta, mert úgy érezte, vörösre izzított hegyű lándzsát döftek belé.
  
  És Lonnie meg is állt. Már kiértek az előkelő kertvárosból, a Crouch Lane és a Norris Road sarkán voltak. A Norris Road túloldalán tábla tudatta, hogy Slaughter Towen innen csak egy mérföld.
  
  - Talán inkább Town - vetette fel Vetter.
  
  - Nem - felelte Doris Freeman. - Slaughter Towen, e-vel.
  
  
  Raymond elnyomta a Farnhamtől kunyerált cigarettát.
  
  - Lelépek - közölte, majd közelebb jött, jobban megnézte fiatal kollégáját. - Az én aranyoskámnak jobban kéne ügyelnie magára. Nagy fekete karikák vannak a szeme alatt. Talán túl gyakran süti el a kézifegyverét, mókuskám? - Harsányan felröhögött.
  
  - Hallotta maga már azt a nevet, hogy Crouch Lane? - kérdezte Farnham.
  
  - Biztos a Crouch Hill Roadra gondol.
  
  - Nem, a Crouch Lane-re gondolok.
  
  - Sose hallottam róla.
  
  - És a Norris Roadot ismeri?
  
  - Az Basingstoke-ban van, a főutcából...
  
  - Nem, állítólag itt van.
  
  - Nem... itt nincs ilyen, aranyoskám.
  
  Bár maga sem értette, hogy miért - a nő meg van huzatva, ez fix, gondolta -, Farnham tovább kérdezősködött.
  
  - És bizonyos Slaughter Towenről tudja, hol van?
  
  - Azt mondta, Towen? Nem Town?
  
  - Towen.
  
  - Arról se hallottam soha, de ha hallok, azt hiszem, messze elkerülöm.
  
  - Miért?
  
  - Mert annak idején a druidák touen-nek vagy towen-nek hívták a rituális áldozatok helyét... vagyis azt a helyet, ahol kinyisszantották a maga máját meg a zúzáját, aranyoskám. - És dzsekije villámzárját felhúzva, Raymond elvitorlázott.
  
  Farnham nyugtalanul nézett utána. Ez csak a saját elmeszüleménye, biztatta magát. Amit egy ilyen fafejű és vaskezű zsaru, mint Sid Raymond a druidákról tud, az elfér egy gombostű fején, és még a miatyánkot is rá lehet vésni.
  
  Így van. És még az efféle információk sem változtatnak a tényen, hogy ez az asszony...
  
  
  - Fél lábbal már biztos a diliházban vagyok - mondta Lonnie, és bizonytalanul nevetett.
  
  Doris az imént az órájára pillantott, s látta, hogy valamiképp háromnegyed nyolc lett. A fény megváltozott, világos narancssárgából sötétvörösbe ment át, ez tükröződött a Norris Road kirakataiban, s mintha alvadt vérrel vonta volna be az út túloldalán álló templom tornyát. A nap két sarkán benyomott gömbként ülte meg a szemhatárt.
  
  - Mi történt ott a Hillfield Avenue-n? - kérdezte Doris. - Mi volt az, Lonnie?
  
  - A zakómat is elvesztettem. Meg vagyok én áldva.
  
  - Nem vesztetted el, magad vetted le. Össze volt fröcskölve azzal a...
  
  - Ne beszélj szamárságokat! - förmedt rá Lonnie. De a szeme nem volt dühös: szelíd volt, rémült, tétova. - Elvesztettem, és kész.
  
  - Lonnie, mi történt, amikor átmentél a sövényen?
  
  - Semmi. Ne beszéljünk róla. Hol vagyunk?
  
  - Lonnie...
  
  - Nem emlékszem - mondta Lonnie engedékenyebben. - Minden kitörlődött. Ott voltunk... hallottunk valamit... aztán futottam. Ez minden, amire vissza tudok emlékezni. - És ijesztően gyerekes hangon hozzátette: - Miért dobtam volna el a zakómat? Kedveltem ezt a zakót. Jól ment a nadrághoz. - Fejét hátravetve elnevette magát, borzongatóan őrült módra, s Doris rádöbbent, hogy bármit látott is Lonnie a sövényen belül, bizonyos fokig meghibbant tőle. Nem volt biztos benne, ő nem járt volna-e ugyanígy... ha látja azt. De ez most nem számított. Ki kellett szabadulniuk innen. Vissza kellett jutniuk a szállodába, a gyerekekhez.
  
  - Fogjunk egy taxit. Haza akarok menni.
  
  - De John... - kezdte Lonnie.
  
  - Ne törődj Johnnal! - robbant ki Doris. - Ez a meghívás nincs rendben, itt semmi sincs rendben, és én taxiba akarok ülni, és haza akarok menni!
  
  - Jó, igazad van. Megyünk. - Lonnie remegő kézzel végigsimított a homlokán. - Egyetértek veled. A baj csak az, hogy taxi nincs egy szál se.
  
  A Norris Roadon, amely széles volt és kövezett, valóban nem látszott semmiféle forgalom. Az úttest közepén régi villamossínek húzódtak. A másik oldalon, egy virágüzlet előtt ódon háromkerekű D-kocsi állt. A saját oldalukon, valamivel odébb, állványára ferdén támaszkodva egy Yamaha motorkerékpár parkolt. Ez volt minden. Hallották, hogy valahol kocsik mennek, ám ez a hang távoli volt, iránya meghatározhatatlan.
  
  - Lehet, hogy ez az út le van zárva, mert javítják - dünnyögte Lonnie, aztán különös dolgot művelt... legalábbis nála különöset, hisz mindig olyan könnyed és magabiztos volt. Hátranézett, mintha attól félne, követi őket valaki.
  
  - Akkor gyalog megyünk - mondta Doris.
  
  - Hova?
  
  - Akárhova. Csak el innen, el a Crouch Endről. Ha innen kijutunk, taxi is lesz. - Egyszerre biztos volt ebben, ha másban nem is.
  
  - Rendben van. - Úgy látszott, Lonnie ezúttal hajlandó teljesen átengedni a gyeplőt Dorisnak.
  
  Elindultak a Norris Roadon a lenyugvó nap felé. A forgalom távoli zsongása változatlan maradt, nem erősödött és nem is gyengült. Akár a lankadatlanul fújó szél. Az elhagyatottság lassacskán kikezdte Doris idegeit. Úgy érezte, figyelik őket, megpróbálta elnyomni ezt az érzést, de be kellett látnia, hogy nem tudja. Lépteik zaja
  
  (HATVANAN VESZTEK ODA A FÖLD ALATTI SZÖRNYŰSÉGBEN)
  
  visszhangként tért vissza. Egyre jobban izgatta, mi történt a sövény mögött, s végül is kénytelen volt újra megkérdezni.
  
  - Lonnie, mi volt az?
  
  - Nem emlékszem - hangzott az egyszerű válasz. - És nem is akarok.
  
  Elmentek egy vásárcsarnok épülete előtt, amely zárva volt - az ablak mögött halomba rakott kókuszdiók olyanok voltak, mint megannyi összezsugorodott fej hátulnézetben. Elmentek egy mosoda előtt, ahol a fehér mosógépeket elhúzták a fakó rózsaszín falaktól, s most úgy festettek, mint halódó ínyekből kihúzott négyszögletes fogak. Elmentek egy szappancsíkos kirakat előtt, amelyben régi tábla hirdette: EZ AZ ÜZLET KIADÓ. Doris valami mozgást vett észre: egy macska leste a szappancsíkok mögül - egy macska, szőrcsomókkal és viadalok forradásaival rózsaszínű fizimiskáján. Ugyanaz a szürke kandúr.
  
  Doris magába fordult, számot akart vetni testi-lelki állapotával, s felfedezte, hogy nőttön-nő benne a rémület. Úgy tűnt, belei lomhán körbe-körbe másznak a hasában. Szájában kellemetlen, már-már maró ízt érzett, olyasfélét, mintha erős szájvizet használt volna. A naplemente friss vért sajtolt ki a Norris Road macskaköveiből.
  
  Egy aluljáró felé közeledtek. És ott lent sötét volt. Képtelen vagyok rá, közölte vele tárgyilagosan az agya. Képtelen vagyok oda lemenni, ott lent bármi lehet, ne kívánd ezt tőlem, mert képtelen vagyok rá.
  
  Agyának egy másik része viszont megkérdezte, vajon azt el tudná-e viselni, hogy visszamenjenek, hogy megint elvonuljanak az üres üzlet előtt, ahol ez a vándormacska leselkedik (ugyan hogy került ide a vendéglőből?, jobb ezt nem firtatni, sőt gondolkodni se nagyon ajánlatos rajta), elvonuljanak a mosoda furcsa, romos szájpanorámája, az Összezsugorodott Fejek Vásárcsarnoka előtt? Bevallotta magának, hogy képtelen volna.
  
  Közelebb értek az aluljáróhoz. Hirtelen egy hat kocsiból álló, különös színű vonat (csontfehérre volt festve) robogott át fölötte - vőlegényéhez repülő őrült acél menyasszony. A kerekek alól vakító szikrák rajai szálltak fel. Önkéntelenül mind a ketten hátraléptek, de kiáltani csak Lonnie kiáltott. Doris ránézett, és látta, hogy az elmúlt óra alatt nagyon megváltozott: eddig soha nem volt ilyen, és nem is gyanította, hogy egyszer ilyen lesz. Haja valamiképp szürkébbnek látszott, és bár Doris azzal nyugtatta meg magát - amennyire tudta -, hogy ezt a sajátos fény okozza, ennek a hatására döntött. Lonnie nincs olyan állapotban, hogy visszamehetnének. Marad tehát az aluljáró.
  
  - Gyere - mondta, és megfogta Lonnie kezét. Gyorsan és határozottan fogta meg, hogy férje ne érezze, mennyire remeg az övé. - Minél előbb, annál jobb. - Előrement, és Lonnie engedelmesen követte.
  
  Már majdnem átértek - igazán nagyon rövid ez az aluljáró, gondolta Doris könnyelmű megkönnyebbüléssel -, amikor a kéz megragadta a felsőkarját.
  
  Nem sikoltott. Tüdeje mintha összelappadt volna, akár két kis összegyűrt papírzacskó. Értelme szeretett volna kilépni testéből, és egyszerűen csak... elrepülni. Lonnie kihúzta kezét az övéből. Úgy tetszett, nem tudatosan. És kiment a másik oldalon - Doris egy pillanatra még látta magas, karcsú sziluettjét az alkony véres-haragos színeiben megmártózva, aztán eltűnt.
  
  A karját megragadó kéz szőrös volt, akár egy majomé. Gátlástalan durvasággal a betonfal, a hozzá támaszkodó vaskos, roskadt alak felé fordította. Két betonpillér dupla árnyéka esett ide, s Doris csak egy alakot tudott kivenni... egy alakot és két világító zöld szemet.
  
  - Adjon nekünk egy bagót, tündibündi - mondta egy reszelős kültelki hang, s Doris orrát nyers hús és bő zsírban kisütött krumpli szaga csapta meg, majd valami édeskés, borzalmas bűz, a szemétgyűjtők fenekén leülepedő maradványok bűze.
  
  A zöld szem macskaszem volt. És Dorist megszállta a szörnyűséges bizonyosság, hogy ha ez a roskadt alak netán kilép a kettős árnyékból, megint látnia kell a fehéres hályogot, a rózsaszínű, heges redőket, a szürke szőrpamacsokat.
  
  Kitépte magát, hátrált egy-két lépést, s úgy rémlett neki, valami átszeli a levegőt mellette. Egy kéz? Karmok? Fújás, sziszegés...
  
  Fent újabb vonat viharzott át. Óriási volt a robaj, észbontó. A korom úgy hullott, mint holmi fekete hó. Dorist elkapta a pánik, futott, futott, már másodszor ezen az estén, nem tudva, hová... meddig...
  
  Akkor eszmélt fel, amikor rádöbbent, hogy Lonnie eltűnt. Félájultan dőlt neki egy mocskos téglafalnak, nagy kortyokban, kínlódva nyelte a levegőt. Még mindig a Norris Roadon volt (legalábbis azt hitte, hogy ott van, mondta a két rendőrnek: a széles úttest még mindig kövezett volt, középen a villamossín), de az elhagyatott, pusztuló üzleteket elhagyatott, pusztuló áruházak váltották fel. DAWGLISH SONS - állt az egyik koromfogta cégtábláján. Egy másiknak a homlokzatára az ALHAZRED nevet mázolták valaha, de a festék éppúgy megfakult, mint a téglafal. A név alatt arab írás: a jellegzetes vonalak és kacskaringók.
  
  - Lonnie! - kiabálta. Visszhang nem volt, s a kiáltás nem jutott messzire, a csend ellenére (nem, a csend nem volt teljes, mondta nekik, még mindig lehetett hallani a forgalom zsongását, és talán valamivel, de nem jelentősen, közelebbről). A férjét jelző szó úgy bukott ki a száján és esett a lába elé, akár egy kődarab. A naplemente vérvörösét a félhomály hűvös hamuszürkéje követte. Dorisnak most először jutott eszébe, hogy az éjszaka esetleg itt éri a Crouch Enden - ha ez még valóban a Crouch End -, s ettől még jobban megrémült.
  
  Doris közölte Vetterrel és Farnhammel, hogy ami őt illeti, ő nem gondolkodott a dolgokon, nem igyekezett logikus magyarázatot találni rájuk a telefonfülkéhez való megérkezésük és a végső szörnyűség közt eltelt, ismeretlen hosszúságú idő alatt. Egyszerűen csak reagált, mint egy ijedt állat. És íme, egyedül maradt. Vissza akarta kapni Lonnie-t, ezt tudta, de ennél többet alig. Azon kétségkívül nem törte a fejét, mi lehet az oka, hogy ez a városrész, amely a Cambridge Circustől semmiképp sincs öt mérföldnél messzebb, ennyire kihalt.
  
  Doris Freeman, férje nevét kiáltozva, elindult. A hangja nem keltett visszhangot, de a lépte igen. A Norris Roadot kezdték betölteni az árnyékok. Fent az ég közben bíborvörösre változott. És, bár ez talán a félhomály vagy a saját kimerültsége torzító hatása volt, úgy látszott, hogy az áruházak éhesen az út fölé hajolnak. Úgy látszott, hogy az ablakok, amelyekre évtizedek - talán évszázadok - szennye tapadt, őt bámulják. És a nevek a cégtáblákon egyre furcsábbak lettek, egyenesen hóbortosak vagy legalábbis kimondhatatlanok. A magánhangzók rossz helyen voltak, a mássalhangzók pedig annyira összetorlódtak, hogy nincs emberi nyelv, amely boldogult volna velük. CTHULHU KRYON - állt az egyik cégtáblán, alatta az arab írás cirkalmai. YOGSOGGOTH - kürtölte egy másik. R'YELEH - hirdette egy harmadik. És volt egy, amely különös élességgel vésődött bele a memóriájába: NRTESN NYARLAHOTEP.
  
  
  - Hogy tudott megjegyezni ilyen zöldségeket? - kérdezte Farnham.
  
  Doris Freeman lassan és fáradtan megrázta a fejét. - Nem tudom. Fogalmam sincs. Olyan volt az egész, mint valami lidérces álom, amit az ember szeretne rögtön elfelejteni, ahogy felébred, csakhogy ez nem foszlik szét, mint a legtöbb álom, ez rátelepszik az emberre, és nyomasztja, nyomasztja.
  
  
  Úgy rémlett, a Norris Road a maga kövezetével, az úttestet kettészelő villamossíneivel a végtelenbe visz. És Doris, bár továbbkutyagolt - el se tudta képzelni, hogy még futni is bír, noha később, mint elmondta, csakugyan futott -, már nem kiáltozta Lonnie nevét. Iszonyatos, a csontja velejéig hatoló félelem kerítette hatalmába - nem hitte volna, hogy bárki emberfia képes legyen elviselni ekkora félelmet anélkül, hogy beleőrülne vagy holtan esne össze. Egyetlen módon tudta csak kifejezni félelmét, és még ez is, mondta, legfeljebb kezdi áthidalni az esze és a szíve közt támadt szakadékot. Amint mondta, az volt az érzése, már nem is a földön jár, hanem egy másik égitesten, olyan helyen, amely annyira idegen számunkra, hogy az emberi elme semmit sem ért belőle. Mintha mások lettek volna a szögek... Mintha mások lettek volna a színek... Mintha... de kár erről beszélni.
  
  Nem tehetett mást, bandukolt tovább a szilvakék színű ég alatt, a hátborzongatóan feltornyosuló épületek között, s reménykedett, hogy egyszer mégiscsak vége lesz ennek.
  
  Vége lett.
  
  Két alakot vett észre maga előtt a járdán - a gyerekeket, akiket még Lonnie-val együtt láttak. A fiú a kislány hitvány kis copfjait simogatta karomszerű kezével.
  
  - Itt az amerikai nő - mondta a fiú.
  
  - Eltévedt - mondta a lány.
  
  - Elvesztette a férjét.
  
  - Eltévesztette az irányt.
  
  - Megtalálta a sötétebbiket.
  
  - Az utat, ami a kürtőbe visz.
  
  - Elvesztette a reményét.
  
  - Megtalálta a Csillagok Síposát...
  
  - ...a dimenziófalót...
  
  - ...a Vak Dudást...
  
  Egyre gyorsabban követték egymást a szavak, egyre pergőbb lett a litánia - nyelvük akár a motolla. Doris beleszédült. Az épületek előrehajoltak. Az égen megjelentek a csillagok, ám ezek nem az ő csillagai voltak, nem azok, amelyekhez kislány korában a fohászai szálltak, amelyek alatt fiatal nő korában udvaroltak neki, ezek őrült csillagok, tébolyult csillagképek voltak, és a fülére tapasztotta a kezét, és a keze nem tudta kirekeszteni a hangokat, és végül is ráripakodott a gyerekekre:
  
  - Hol a férjem? Hol van Lonnie? Mit csináltatok vele?
  
  Csend lett. Majd a lány ezt mondta: - Odalent van.
  
  A fiú: - Elment az Ezergidás Kecskével.
  
  A lány elmosolyodott - mosolya kaján volt, csupa gonosz ártatlanság. - Muszáj volt elmennie, nem igaz? Rajta volt a jel. Maga is el fog menni.
  
  - Lonnie! Mit csináltatok a...
  
  A fiú felemelte a kezét, és magas, fuvolázó hangon hadarni kezdett - Doris Freeman nem értette a szavait, ettől a hangtól azonban annyira megrémült, hogy kis híján eszét vesztette.
  
  - És ekkor megmozdult az út - mesélte Vetternek és Farnhamnek. - A kövezet hullámzani kezdett, mint valami szőnyeg. Felpúposodott és lelappadt, felpúposodott és lelappadt. A villamossínek kiszabadultak és a levegőbe repültek... emlékszem erre, emlékszem, hogy a csillagok fénye megcsillant rajtuk... és aztán maguk a macskakövek is elszabadultak, először egyenként váltak le, aztán csomókban. És csak úgy elrepültek, bele a sötétségbe. Amikor leváltak, recsegés hallatszott. Morajlás, recsegés... gondolom, földrengéskor hallani ilyet. És... lassan előtűnt valami...
  
  - Micsoda? - kérdezte Vetter. Előredőlt, szemét a Doriséba fúrta. - Mit látott? Mi volt az?
  
  - Polipkarok - felelte Doris lassan, akadozva. - Azt hiszem, polipkarok voltak. De olyan vastagok, mint a vén indiai fügefák, mintha mindegyik ezer kisebből volna... és voltak rózsaszínű dolgok is, afféle szívókák... némelyik viszont arcnak látszott... az egyik épp Lonnie arcának... és mindegyik a haláltusáját vívta. Alattuk pedig, az út alatti sötétségben - igen, odalent - valami más volt. Ott mintha szemek...
  
  Hangja elcsuklott, egy ideig nem tudta folytatni, és mint kiderült, valójában nem is volt több mondanivalója. A következő mozzanat, amelyre elég világosan emlékezett, az volt, hogy egy - zárva levő - újságosbolt bejáratában kucorog. Talán még most is ott volna, mondta a rendőröknek, ha nem látja, hogy mindkét irányban autók haladnak el, s az utcai szódiumívlámpák fénye nem nyugtatja meg valamennyire. Ketten mentek el előtte, s ő még jobban behúzódott az árnyékba - félt a két gonosz gyerektől. De látta, hogy ezek nem gyerekek, hanem egy tizenéves fiú és lány, akik kéz a kézben sétálnak. A fiú az új Martin Scorsese-filmről beszélt.
  
  Doris kióvakodott a járdára, készen arra, hogy bármely pillanatban visszameneküljön biztos rejtekébe, de erre nem volt szükség. Ötven méterrel odébb közepesen forgalmas útkereszteződést látott, a közlekedési lámpánál személy- és teherkocsik álltak. A túloldalon ékszerüzlet volt, kirakatában nagy, megvilágított órával. A kirakatra ugyan harmonikarendszerű acélrácsot húztak, de így is ki tudta venni, hány óra. Öt perc hiányzott a tízhez.
  
  Elment tehát az útkereszteződésig, de az utcai lámpák és a forgalom bátorító zajai ellenére lépten-nyomon rémülten hátranézett. Fájt mindene. Sántított, mert az egyik cipősarka letört. Hasában és mindkét lábában néhány izma meghúzódott - főképp a jobb lába sajgott, alighanem nagyon megerőltette.
  
  Az útkereszteződésnél látta, hogy valamiképp visszakerült a Hillfield Avenue-ra, s a másik út a Tottenham Road. Az egyik lámpa alatt egy hatvan körüli nő, akinek szürkülő haja itt-ott kibújt a rongy alól, amivel lekötötte, egy hasonló korú férfival beszélt. Mindketten úgy néztek Dorisra, mintha kísértetet látnának.
  
  - A rendőrség - nyögte Doris Freeman rekedten. - Hol az őrszoba? Amerikai állampolgár vagyok... Elvesztettem a férjemet... Szükségem van a rendőrségre.
  
  - De hát mi történt magával, kedves? - kérdezte az asszony, nem barátságtalanul. - Úgy néz ki, mint akin átment az úthenger, ez tény.
  
  - Autóbaleset? - érdeklődött a társa.
  
  - Nem. Nem... nem... Kérem, van itt a közelben őrszoba?
  
  - Itt egyenest a Tottenham Roadon - mondta a férfi. Zsebéből elővett egy csomag Playerst. - Rágyújt? Úgy nézem, ez jót tenne magának.
  
  - Köszönöm - mondta Doris, és kivett egy cigarettát, noha már majdnem négy éve abbahagyta a dohányzást. A férfi felkattintotta és odatartotta öngyújtóját, de ügyeskednie kellett, hogy a cigaretta táncoló vége meggyulladjon.
  
  A ronggyal lekötött hajú nőre pillantott. - Egy kicsit itt hagylak, Evvie, elkísérem a hölgyet. Hogy baj nélkül odaérjen.
  
  - Megyek én is, mér' ne mennék - mondta Evvie, és átkarolta Doris vállát. - Szóval mi történt, kedves? Valaki megpróbálta kirabolni magukat?
  
  - Nem - felelte Doris. - Az... én... én... az út... volt ott egy félszemű macska... az út megnyílt... Láttam... és mondtak valamit egy Vak Dudásról... Meg kell találnom Lonnie-t!
  
  Tudta, hogy összefüggéstelenül beszél, de képtelen volt világosabban kifejezni magát. És ami azt illeti, mondta Vetternek és Farnhamnek, annyira azért nem beszélt összefüggéstelenül, mert kísérői úgy húzódtak el tőle, mintha Evvie kérdésére azt felelte volna, hogy megkapta a bubó-pestist.
  
  A férfi ekkor ezt mondta: - Újra megesett - Doris legalábbis így értette.
  
  A nő mutatta az irányt: - Arra egyenest, ott az őrszoba. Gömbök lógnak előtte. Meg fogja ismerni. - Azzal mind a ketten odébbálltak, igencsak szapora léptekkel. A nő egyszer visszanézett; Doris Freeman látta tágra nyílt, fénylő szemét. Két lépést tett utánuk, maga se tudta, miért. - Ne jöjjön közelebb! - rikácsolta Evvie, a szemmel verés elleni jelet formálva kezével. És hozzásimult a férfihoz, aki átkarolta. - Ne jöjjön közelebb, ha megjárta Crouch End Towent!
  
  Aztán eltűntek az éjszakában.
  
  
  Farnham közrendőr most ott állt, hátát az ajtófélfának vetve, a közös helyiség és az irattár fő helyisége közt - ámbár a lezáratlan ügyek anyagait, amikről Vetter beszélt, bizonyosan nem az utóbbiban tartották. Farnham az imént csinált magának egy csésze friss teát, és szájában cigaretta füstölt - az utolsó a csomagjából, mert az amerikai nő is elszívott jó párat.
  
  Doris Freeman visszament a szállodájába egy ápolónő kíséretében, akit Vetter hívott ide - az ápolónő mellette marad reggelig, s akkor majd eldönti, kórházba kell-e mennie Mrs. Freemannek. A gyerekek miatt ez nehéz lenne, vélte Farnham, s lévén az asszony amerikai állampolgár, szinte biztosra vehető, hogy nagy hűhóval járna. Szerette volna tudni, mit mond majd a két kicsinek, amikor felébrednek reggel, feltéve, hogy egyáltalán képes bármit is mondani nekik. Vajon leülteti-e őket maga elé, és elmeséli, hogy a papát felfalta a Crouch End Town-i
  
  (Towen-i)
  
  nagy gonosz szörnyeteg, a mesebeli emberevő óriások méltó párja?
  
  Farnham fintort vágott, és letette a teáscsészét. Ez nem az ő gondja. Mrs. Freeman, akár jó ez neki, akár nem, számonkérés, vita tárgya lett az amerikai nagykövetség és a brit rendőrség között, aprócska zseton a kormányok nagy játszmájában. De ez már nem Farnhamre tartozott; ő csak egy egyszerű rendőr volt, aki legszívesebben elfelejtette volna az egészet. És úgy látta, a legjobb az lesz, ha a jelentést is Vetter írja meg. Hiszen Vetter nyugodtan odakanyarinthatja a nevét egy ekkora rakás zöldség alá is: öreg ember, elhasználódott. Még akkor is közrendőr lesz, éjszakai szolgálatra beosztva, amikor majd megkapja az aranyóráját, a nyugdíját és az olcsó lakást a várostól. Farnham viszont emelkedni akart, a lehető leghamarabb őrmesterré előlépni, s ezért kerülnie kellett minden ballépést.
  
  De ha már Vetterről van szó - hol kujtorog? Igazán teleszívhatta már magát éjszakai levegővel, jó ideje elvan.
  
  Farnham átment a közös helyiségen, és kilépett a szabadba. Megállt a két világító gömb alatt, és szétnézett a Tottenham Roadon. Vetter sehol. Hajnali három volt, s a csend olyan vastagon és egyenletesen takart be mindent, akár egy szemfedél. Hogy is van az a Wordsworth-sor? "E nagy szív, ím, megállt, megpihent" - vagy valami efféle.
  
  Lement a lépcsőkön, megállt a járdán, s ekkor egy icipici szorongást érzett. Ez persze ostobaság volt, és meg is rótta magát, amiért engedte, hogy ennek az asszonynak a rémhistóriája ennyire megfészkeljen a fejében. Talán megérdemli, hogy féljen az olyan kemény zsaruktól, mint Sid Raymond.
  
  Lassan elindult a sarok felé, abban a reményben, hogy összetalálkozik az éjszakai sétájáról visszatérő Vetterrel. De tovább nem akart menni; ha az őrszoba akár csak néhány percre is üres marad, és ez kitudódik, alaposan ráfizetnek. Kiért a sarokra, és körülnézett. Különös, de itt mintha az összes szódiumívlámpa elaludt volna. És az utca képe egészen más lett nélkülük. Vajon jelenteni kell ezt? - tűnődött. És hol van Vetter?
  
  Egy kicsit még továbbmegy, határozta el, utánanéz, mi akar ez lenni. De nem cselleng el. Az őrszobát egész egyszerűen nem szabad hosszú ideig szolgálatos nélkül hagyni.
  
  Csak egy egész kicsit.
  
  Vetter alig öt perccel Farnham távozása után ért vissza. Farnham az ellenkező irányba ment, és ha Vetter egy perccel előbb jön vissza, még láthatta volna fiatalabb kollégáját, amint egy ideig habozva áll a sarkon, hogy aztán beforduljon, és eltűnjön - örökre.
  
  - Farnham?
  
  Semmi válasz, csak a falióra halk nesze.
  
  - Farnham? - kiáltotta ismét, aztán tenyerével megtörölte a száját.
  
  
  Lonnie Freemant nem sikerült megtalálni. Felesége (aki már kezdett őszülni a halántéka táján) végül is visszarepült Amerikába a gyerekeivel. A Concorde-dal. Egy hónappal később öngyilkosságot kísérelt meg. Kilencven napot töltött egy szanatóriumban, és állapota sokat javult. De olykor, ha nem tud aludni - ez a leggyakrabban olyan éjszakákon fordul elő, amikor a nap vörös és narancsszínű labdaként nyugszik le -, bemászik járható szekrényébe, a lecsüngő ruhák alatt egészen a hátsó falig kúszik, s puha ceruzával újra és újra felírja rá: Óvakodj az Ezergidás Kecskétől! Úgy látszik, ettől valamiképp megkönnyebbül. Robert Farnham közrendőr feleséget és egy kétéves ikerpárt - kislányokat - hagyott hátra. Sheila Farnham egy sor dühös levelet írt kerülete parlamenti képviselőjének, váltig állítva, hogy itt valami folyik a háttérben, valamit eltussoltak, hogy az ő Bobját rávették, vállaljon el egy titkos, veszélyes megbízatást. Mert Bob bármit megtett volna, csak hogy őrmester lehessen - ezt Mrs. Farnham többször is közölte a képviselőjével. E jeles személyiség később már nem is válaszolt a leveleire, s körülbelül abban az időben, amikor Doris Freeman kijött a szanatóriumból - ekkor már majdnem egészen fehér volt a haja -, Mrs. Farnham visszaköltözött Essexbe, ahol a szülei éltek. És végül hozzáment valakihez, aki biztonságosabb területen dolgozik - Frank Hobbs lökhárítóellenőr a Ford szerelőrészlegében. Természetesen el kellett válnia az ő Bobjától - az indok "hűtlen elhagyás" volt -, ezt azonban könnyen el lehetett intézni.
  
  Vetter idő előtt nyugdíjaztatta magát, körülbelül négy hónappal azután, hogy Doris Freeman bebotorkált a Tottenham Lane-i őrszobára. És valóban beköltözött egy kétszobás első emeleti lakásba Frimleyben, amit a várostól kapott. Fél év múlva holtan találták, kezében egy doboz Harp sörrel - szívroham végzett vele.
  
  És a Crouch Enden, amely csakugyan London egyik legcsöndesebb külvárosa, időről időre különös dolgok történnek még ma is, és úgy hírlik, többen eltévedtek. Némelyek örökre.