Mire az asszony végre elment, már hajnali fél három felé járt. Kint, a Crouch End-i őrszoba előtt a Tottenham Lane olyan volt, mint egy folyó kis holtága. London aludt... de London sosem alszik mélyen, és álmai nyomasztóak.
  
  Vetter közrendőr becsukta jegyzetfüzetét: majdnem betelt, miközben az amerikai nő különös, őrült történetét végighallgatta. Az írógépre és a mellette levő polcon várakozó űrlapok halmára nézett. - Reggel, napvilágnál még furább lesz ez a história - mondta.
  
  Farnham közrendőr épp kólát ivott. Jó ideig nem szólalt meg. - A nő amerikai volt, nem igaz? - mondta végül, mintha ez sok mindent - vagy akár mindent - megmagyarázhatna.
  
  - Megy hátra, a süllyesztőbe az egész - hagyta rá Vetter, és körüljártatta a szemét, cigarettát keresett. - De azon tűnődöm, vajon...
  
  Farnham elnevette magát. - Csak nem azt akarja mondani, hogy van, amit elhisz belőle? Na ne! Mást ugrasson, uram!
  
  - Hallott tőlem ilyesmit? Nem. De maga még újonc itt.
  
  Farnham egy kicsit kihúzta magát a székén. Huszonhét éves volt, s aligha tehetett róla, hogy északról, a Muswell Hillről helyezték át ide, vagy hogy Vetter, aki majdnem kétszer olyan idős volt, mint ő, egész szolgálati idejét Londonnak ebben a csendes, tespedt zugában töltötte, a Crouch Enden, ahol soha nem történt semmi.
  
  - Lehetséges, uram - mondta -, de ne vegye tiszteletlenségnek, ha megjegyzem, hogy nekem is benőtt már a fejem lágya, és meg tudom ítélni a dolgokat... a színükről és a visszájukról.
  
  - Dobjon meg egy cigivel, öregem - mondta Vetter, láthatólag mulatva magában. - Ez az! Milyen rendes gyerek maga! - Egy élénkpiros dobozból gyufát vett elő, rágyújtott, aztán egy suhintással eloltotta a gyufát, és csonkját Farnham hamutartójába dobta. A gomolygó füstön át a fiatalemberre meredt. Valaha ő maga is jóképű fickónak számított, de az már régen volt: arcát mély ráncok barázdálták, s orrára kusza térképet rajzoltak az erek. Hát igen, Vetter közrendőr hat Harpot is leeresztett a torkán egy éjszaka... - Szóval maga azt gondolja, hogy a Crouch End nagyon nyugodt hely, igaz?
  
  Farnham vállat vont. Valójában azt gondolta, hogy a Crouch End ásítani való külvárosi körzet - öccse biztosan kéjjel nevezné "döglesztő Unalom-Uralom"-nak.
  
  - Persze - mondta Vetter. - Látom, hogy azt gondolja. És igaza is van. Tizenegykor itt általában mindenki aludni megy. De én egy csomó különös dolgot éltem át a Crouch Enden. Ha maga csak feleannyi ideig lesz itt, mint én, magának is bőven kijut belőlük. Ebben a hat-nyolc nyugodt háztömbben furább dolgok esnek meg, mint bárhol másutt Londonban - ez túlzásnak hangzik, tudom, de szerintem így van. És ezért félek. Úgyhogy jól besörözök, és akkor nem félek annyira. Vessen néha egy pillantást Gordon őrmesterre, Farnham, és tegye fel magának a kérdést, hogy miért hófehér a haja a negyven évével. Azt is mondanám, hogy vessen egy pillantást Pettyre, de ezt nemigen teheti meg, ugye? Merthogy Petty 1976 nyarán öngyilkos lett. Az volt a mi legforróbb nyarunk. Igen, az... - úgy látszott, Vetter a megfelelő szót keresi - kegyetlen egy nyár volt. Kegyetlen. Jó páran közülünk már attól tartottak, hogy esetleg áttörnek.
  
  - Kik törnek át és min? - kérdezte Farnham. Érezte, hogy gunyoros mosoly görbíti fel a szája sarkait, de bár tudta, hogy ez korántsem bölcs dolog, képtelen volt elnyomni. Vetter ugyanis a maga módján éppúgy félrebeszélt, mint az amerikai nő. Igaz, egy kicsit mindig is kótyagos volt. Valószínűleg az ivás miatt. Ekkor észrevette, hogy Vetter mosolyogva nézi.
  
  - Most azt gondolja, lökött vén fecsegő vagyok, mi? - mondta.
  
  - Dehogy, dehogy - tiltakozott Farnham rossz lelkiismerettel.
  
  - Maga jó képességű srác - mondta Vetter. - Amikor ilyen idős lesz, mint én, nem ezen az őrszobán fogja koptatni a fenekét az egyik íróasztalnál. Legalábbis ha zsaru marad. Gondolja, hogy az marad? El tudja képzelni?
  
  - Igen - mondta Farnham. Így is volt; el tudta képzelni. Nem akarta otthagyni a rendőrséget, noha Sheila szerette volna, ha másutt helyezkedik el, ahol számíthat rá. Például a Fordnál, a szerelőszalag mellett. De a gondolatra, hogy a Fordnál kell gürcölnie, Farnhamnek görcsbe rándult a gyomra.
  
  - Én is így gondoltam - mondta Vetter, elnyomva a cigarettát. - A vérében van, igaz? Sokra is viheti, nem fog ittrekedni a jó öreg, unalmas Crouch Enden. De azért van még egy s más, amit nem tud. A Crouch End fura egy hely. Egyszer bele kéne néznie azokba az anyagokba ott hátul, Farnham. Ó, a legtöbbje szokványos ügy... fiúk és lányok, akik megszöktek hazulról, mert hippik akartak lenni vagy punkok, vagy mit tudom én, minek nevezik magukat mostanság... férjek, akik leléceltek (és ha látja a feleségüket, többnyire meg is érti, miért)... felderítetlen gyújtogatások... meglovasított erszények... minden efféle. De akad épp elég olyan história is köztük, amitől megfagy az ereiben a vér. És néhány olyan, amitől felkavarodik a gyomra.
  
  - Tényleg?
  
  Vetter bólintott. - Némelyik nagyon hasonlít arra, amit ettől a szegény amerikai csajtól hallottunk. Sose látja többé a férjét - ezt én mondom magának. - Farnhamre nézett, és megrántotta a vállát. - Akár hiszi, akár nem. Egyre megy, igaz? Az anyagok ott vannak. Hivatalosan "lezáratlan ügyek"-nek nevezzük őket, mert ez mégiscsak udvariasabb formula, mint a "süllyesztő" vagy a "kitörölhetjük-velük-a-seggünket papírok". Búvárkodjon hát bennük, Farnham. Búvárkodjon.
  
  Farnham nem szólt semmit, de valóban elhatározta: "búvárkodni" fog. A gondolat, hogy ott hátul egész sereg olyan históriát találhat, amilyet az imént az amerikai nő elmondott, főbe kólintotta.
  
  - Néha - mondta Vetter, elcsenve még egyet Farnham cigarettáiból - azon töröm a fejem, mit várhatunk a dimenzióktól.
  
  - A dimenzióktól?
  
  - Igen, drága jó fiam; a dimenzióktól. A sci-fi-írók folyton a dimenziókkal traktálnak bennünket, nem? Egyáltalán olvasott már sci-fit, Farnham?
  
  - Nem - felelte Farnham. Úgy látta, bolonddá akarják tenni, mégpedig nagyon furfangos módon.
  
  - Ismeri Lovecraftot? Olvasott valamit tőle?
  
  - Sose hallottam róla - felelte Farnham. Az utolsó szépirodalmi mű ugyanis, amit saját jószántából elolvasott, egy kis viktoriánus modorban megírt elbeszélés volt, a Két selyembricseszes úriember.
  
  - Nos, ez a Lovecraft nevű pasas örökké a dimenziókról irkált - mondta Vetter, előszedve élénkpiros gyufásskatulyáját. - A hozzánk közeli dimenziókról. Amik tele vannak halhatatlan szörnyekkel: az ember beleőrülne, ha csak egy pillantást vetne rájuk. Marhaság, persze, hátborzongató marhaság. De ha néha bevetődik ide egy ilyenvalaki, tanakodni kezdek, hogy vajon az egész marhaság-e. Ilyenkor, mikor csend van és késő éjszaka, mint most is, arra gondolok, hogy a mi egész világunk, minden, amit kedvesnek, normálisnak és egészségesnek tartunk, talán olyan, mint egy levegővel töltött nagy bőrlabda. Itt-ott azonban a bőr majdnem teljesen el van kopva. Ezeken a helyeken a válaszfalak vékonyabbak. Ért engem?
  
  - Igen - felelte Farnham, de gondolatban hozzátette: Azt is mondhattam volna, Vetter, hogy "Kapd be!", mert ezt szoktam mondani annak, aki ugratni próbál.
  
  - Aztán megállapítom magamban: "a Crouch End is olyan hely, ahol vékony a fal". Szamárság, de ilyesmik járnak a fejemben. Alighanem túl élénk a fantáziám; anyám legalábbis mindig ezt mondta.
  
  - Igazán?
  
  - Igen. És tudja, még mit gondolok?
  
  - Nem, uram... fogalmam sincs.
  
  - Highgate-tel általában semmi baj, ezt gondolom: ott éppen olyan vastag a fal, amilyennek szeretnénk köztünk és a dimenziók között, és a Muswell Hillen dettó. De vegyük most Archwayt és Finsbury Parkot. Ezek szintén határosak a Crouch Enddel. Mind a két helyen vannak barátaim, és tudják, hogy érdekelnek bizonyos dolgok, amiknek nincs ésszerű magyarázatuk. Bizonyos őrült históriák, amiket, fogalmazzunk így, olyan emberek mondanak el, akiknek semmi hasznuk abból, hogy őrült históriákat agyalnak ki.
  
  Eszébe jutott már, Farnham, hogy feltegye magának a kérdést: ugyan minek mondta el nekünk ez az asszony mindazt, amit elmondott, ha nem volt igaz?
  
  - Hát...
  
  Vetter meggyújtott egy gyufát, és Farnhamre nézett fölötte. - Csinos fiatal nő, huszonhat éves, két gyereke van, ott alszanak a hoteljében, a férje fiatal ügyvéd, jól menő irodával Milwaukee-ben vagy másutt. Mi haszna belőle, hogy idejön, és olyan dolgokkal próbál etetni bennünket, amilyeneket csak a Hammer-filmekben látni?
  
  - Nem tudom - mondta Farnham feszengve. - De talán van valamilyen magya...
  
  - Én tehát arra gondolok - vágott a szavába Vetter -, hogy ha csakugyan vannak "elvékonyodások", akkor az egyik Archwaynél és Finsbury Parknál kezdődik... de a legvékonyabb rész itt van a Crouch Enden. És arra gondolok, mi lenne, ha az a maradék bőrréteg, amely a labda belsejétől még elválaszt bennünket, egy szép napon... végképp elvásna? Mi lenne ezen a bizonyos napon, ha akár a fele is igaz annak, amit ez az asszony mesélt?
  
  Farnham hallgatott. Most már azt is valószínűnek tartotta, hogy Vetter közrendőr hisz a tenyérjóslásban, a koponyaértelmezésben és a rózsakeresztesekben.
  
  - Olvasgasson csak ott hátul - mondta Vetter, és felállt. Roppanás hallatszott, amikor két kezét a vesetájékára téve kihúzta magát. - Megyek, szívok egy kis friss levegőt.
  
  Kiment. Farnham vegyes érzelmekkel - mulatva és bosszankodva - nézett utána. Vetter hóbortos, az tény. Amellett fene nagy cigitarhás. Márpedig a cigi nem olcsó ebben a szép új világban, a jóléti államban. Felvette az asztalról Vetter jegyzetfüzetét, s lapozgatni kezdte a "csaj" históriáját.
  
  És igenis át fogja olvasni a süllyesztő anyagait.
  
  Mert biztos jókat fog röhögni.
  
  
  A "csaj" - vagy a fiatal nő, ha "politikailag korrektek" akarunk lenni (és akkoriban úgy látszott, minden amerikai erre törekszik) - előző este negyed tizenegykor rontott be az őrszobára, haja nedves csimbókokban lógott arca körül, szeme kidülledt. Táskáját a szíjánál fogva vonszolta.
  
  - Lonnie - mondta. - Kérem, keressék meg Lonnie-t!
  
  - Hogyne, mindent megteszünk, hogy megtaláljuk - mondta Vetter. - De előbb árulja el nekünk, hogy ki az a Lonnie.
  
  - Lonnie halott - mondta a fiatal nő. - Tudom, hogy halott. - Sírni kezdett. Aztán nevetni - vagy inkább vihogni. Táskáját maga elé ejtette. Hisztériás roham kerítette hatalmába.
  
  Az őrszoba, munkanap és késő este lévén, elég néptelen volt. Raymond őrmestert egy pakisztáni nő foglalta le, szinte földöntúli nyugalommal mondva el neki, hogyan szabadította meg a táskájától a Hillfield Avenue-n egy suhanc, akin futballtetoválások díszlettek, s aki kékre festett haját hatalmas taréjban viselte. Vetter látta, hogy Farnham bejön az előszobából, miután leszedett néhány régi plakátot (BEFOGADNA SZÍVÉBE ÉS OTTHONÁBA EGY KILÖKÖTT GYEREKET?), és kitett egypár újat (A BIZTONSÁGOS ÉJSZAKAI KERÉKPÁROZÁS HAT SZABÁLYA).
  
  Vetter intett Farnhamnek, hogy jöjjön, Raymond őrmesternek pedig - aki rögtön körülnézett, amikor az amerikai nő hisztériába hajló hangját meghallotta -, hogy maradjon. Raymond, aki úgy tördelte a zsebmetszők ujjait, akár a gyufaszálakat ("Ugyan már, öregem - mondta mindig, amikor kérdőre vonták e törvénytelen módszer miatt -, amit ötvenmillió ázsiai művel, az nem lehet helytelen"), nem az az ember volt, aki egy hisztériás nővel bánni tud.
  
  - Lonnie! - sikoltotta a jövevény. - Jaj, segítsenek, elkapták Lonnie-t!
  
  A pakisztáni nő a fiatal amerikai nő felé fordult, nyugodtan szemlélte néhány pillanatig, majd visszafordult, és tovább mesélte Raymond őrmesternek, hogyan tépték ki kezéből a táskáját.
  
  - Kisasszony... - kezdte Farnham közrendőr.
  
  - Mi folyik ott kint? - suttogta az amerikai nő. Zihálva lélegzett. Bal arcán Farnham karcolást vett észre. Csinos kis macska volt, szemrevaló, kicsiny, de hetyke csöcsökkel és dús aranybarna hajjal. Ruhadarabjai közepesen drágák voltak. Egyik cipőjének hiányzott a sarka.
  
  - Mi folyik ott kint? - ismételte meg. - Szörnyetegek...
  
  A pakisztáni nő megint odanézett... és elmosolyodott. Fogai szuvasak voltak. Aztán hirtelen, mintha bűvészmutatvány volna, eltűnt arcáról a mosoly, s átvette Raymond-tól az ELVESZETT VAGY ELLOPOTT TÁRGYAK feliratú űrlapot.
  
  - Kerítsen a hölgynek egy csésze kávét, és hozza a hármasba - mondta Vetter. - Ugye meginna egy csésze kávét, asszonyom?
  
  - Lonnie - suttogta az. - Tudom, hogy halott.
  
  - Most pedig eljön szépen az öreg Ted Vetterrel, és egykettőre tisztába tesszük ezt a dolgot - mondta neki a rendőr, és felsegítette. Az asszony halk, panaszos hangon még akkor is beszélt, amikor Vetter, óvatosan átkarolva a derekát, elvezette. És bizonytalanul bicegett a letört cipősarka miatt.
  
  Farnham hamarosan megjelent a kávéval a hármasban, egy csupasz fehér falú kis helyiségben, amelyben mindössze egy viharvert asztal és négy szék, s az egyik sarokban egy vízhűtő kanna állt. Letette a kávét az asszony elé.
  
  - Tessék, asszonyom - mondta. - Ez jót fog tenni. Szereztem cukrot is, ha...
  
  - Nem bírom meginni - mondta az asszony. - Nem bírnám... - Aztán mégis felvette a porceláncsészét, valakinek a rég ittfelejtett blackpooli emlékét: úgy fogta át mindkét kezével, mintha melegre vágyna. Keze erősen reszketett, s Farnham szeretett volna szólni neki, hogy tegye le, mert még kiloccsintja a kávét és leforázza magát.
  
  - Nem bírnám - mondta még egyszer. Aztán ivott a kávéból, továbbra is két kézzel tartva a csészét, akár az erőlevest ivó gyerek. És amikor a két rendőrre nézett, a tekintete is gyermeki volt: ártatlan, elcsigázott, rimánkodó... és mondhatni kétségbeesett. Mintha a megrázkódtatás, amely érte, valahogy visszafiatalította volna; mintha egy láthatatlan kéz nyúlt volna le az égből, és letörölte, kitörölte volna az elmúlt húsz év minden nyomát: a Crouch End-i kis fehér kihallgatószobában egy felnőtteknek való amerikai ruhákba bújt gyerek ült.
  
  - Lonnie - mondta. - A szörnyek - mondta. - Ugye segítenek nekem? Kérem, segítsenek nekem! Talán nem is halt meg. Talán...
  
  Amerikai állampolgár vagyok! - kiáltotta hirtelen, majd mintha valami roppant szégyenletes dolgot mondott volna, zokogásban tört ki.
  
  Vetter finoman megveregette a vállát. - Ugyan, ugyan, asszonyom. Azt hiszem, tudunk segíteni magának, megkeressük Lonnie-t. A férje, ugye?
  
  Az asszony, tovább zokogva, bólintott. - Danny és Norma a hotelben van... a pótmamával... biztos alszanak... és majd várni fogják, hogy megcsókolja őket, mikor visszamegyünk...
  
  - Jó lenne, ha meg tudna nyugodni végre, és elmondaná nekünk, hogy mi történt.
  
  - És hogy hol - tette hozzá Farnham. Vetter rosszalló pillantást vetett rá.
  
  - De hát éppen ez az! - kiáltotta az asszony. - Nem tudom, hogy hol! És még azt se tudom biztosan, hogy mi történt, kivéve, hogy i-i-iszonyú volt!
  
  Vetter már elővette jegyzetfüzetét. - Mi a neve, asszonyom?
  
  - Doris Freeman. A férjem Leonard Freeman. Az Inter-Continentalban lakunk. Amerikai állampolgárok vagyunk. - Úgy látszott, a nemzeti hovatartozás hangoztatása ezúttal némi biztonságérzést ad neki. Kortyolt a kávéból, és letette a csészét. Farnham látta, hogy a tenyere egész vörös. Majd még érezni fogod ezt, szivi, gondolta.
  
  Vetter gondosan feljegyezte az adatokat. Aztán egy pillanatra, alig észrevehetően, Farnhamre villant a szeme.
  
  - Vakációzni jöttek át Európába? - kérdezte.
  
  - Igen... úgy volt, hogy két hétig leszünk itt, aztán Spanyolországba megyünk. Barcelonában akartunk tölteni egy hetet... De ezzel nem találhatjuk meg Lonnie-t!
  
  - Csak a körülményeket próbáljuk tisztázni, Mrs. Freeman - mondta Farnham. Önkéntelenül is halkan beszéltek mind a ketten, igyekeztek lecsendesíteni az asszonyt. - Hát akkor fogjon bele, mondja el nekünk, mi történt. Egész egyszerűen, ahogy eszébe jut.
  
  A kezdet meglepte őket.
  
  - Miért olyan nehéz taxit kapni Londonban? - kérdezte Doris Freeman.
  
  Farnham nemigen tudta, mit mondjon, Vetter azonban úgy válaszolt, mintha a kérdés szorosan a tárgyhoz tartozna.
  
  - Több oka lehet, asszonyom. Például, hogy sok a turista. Miért? Nehezen találtak olyan valakit, aki hajlandó volt kihozni magukat a Crouch Endre?
  
  - Igen. Háromkor indultunk el a szállodából, és először a Hatchard'sba mentünk. Ismeri?
  
  - Igen, asszonyom - mondta Vetter. - Szép nagy könyvesbolt, ugye?
  
  - Az Inter-Continentalnál rögtön kaptunk taxit... egész sor állt a szálloda előtt. De amikor kijöttünk a Hatchard'sból, egyet se láttunk. És amikor végre méltóztatott megállni egy, a sofőr csak nevetett, és megrázta a fejét, amikor Lonnie közölte, hogy a Crouch Endre akarunk menni.
  
  - Ja, ha a külső kerületekről van szó, nagyon pofátlanok tudnak lenni ezek a szarjankók... már elnézést, asszonyom - mondta Farnham.
  
  - Lonnie egy font borravalót ajánlott fel neki, mégsem állt kötélnek - mondta Doris Freeman, s a hangján érződött, hogy ezt még most sem tudta megemészteni: igazi amerikai volt. - Majdnem fél órát vártunk, amíg jött egy taxis, aki azt mondta, felvesz bennünket. Ekkor már fél hat volt, talán háromnegyed hat. És Lonnie ekkor fedezte fel, hogy elvesztette a címet...
  
  Megint megmarkolta a csészét.
  
  - Kit akartak meglátogatni? - kérdezte Vetter.
  
  - A férjem egyik kollégáját. Egy John Squales nevű ügyvédet. A férjem még nem találkozott vele, de az irodáik... - Bizonytalan mozdulatot tett.
  
  - Kapcsolatban álltak?
  
  - Igen, azt hiszem. Amikor Mr. Squales megtudta, hogy Londonban fogunk vakációzni, meghívott bennünket magához vacsorára. Lonnie természetesen mindig az irodájába címezte a leveleit, de Mr. Squales lakáscíme is megvolt neki egy cédulán. Miután beszálltunk a taxiba, felfedezte, hogy elvesztette. Egyedül arra emlékezett, hogy a lakás valahol a Crouch Enden van.
  
  Ünnepélyesen nézett a két rendőrre.
  
  - Crouch End - szerintem csúnya név.*
  
  Vetter megkérdezte: - És akkor mit csináltak?
  
  Doris Freeman beszélni kezdett. Mire befejezte, elfogyott az első csésze kávéja és jórészt a második is, s Ted Vetter számos oldalt írt tele nagy, kövér betűivel.
  
  
  Lonnie Freeman jól megtermett ember volt, s ahogy előredőlt a fekete kocsi széles hátsó ülésén, hogy a vezetővel beszélhessen, Doris megdöbbent, mert egészen olyannak látta, mint amikor először akadt meg a szeme rajta egy egyetemi kosárlabdameccsen az utolsó évükben: ott ült a padon, két térde valahol fent, a füle táján leledzett, vaskos csuklóban folytatódó keze a lábszárai közt csüngött. Csak akkor kosarassort volt rajta s a nyakában törülköző, most pedig öltönyt viselt, nyakkendővel. Nem sok ilyen mérkőzésen vett részt, gondolta Doris szeretettel, mert mi tagadás, nem kosarazott túl jól. És elvesztett bizonyos címeket.
  
  
  A taxis elnézően hallgatta az elveszett cím históriáját. Idősebb ember volt, s könnyű nyári anyagból készült szürke öltönyével épp az ellentéte a lompos New York-i taxisoknak. Csak a kockás gyapjúsapkája ütött el az öltözékétől, de az se bántóan: kedves kis karakánságot adott neki. Kint a Haymarketen végtelen sorokban haladtak a járművek, s a közeli színház plakátjaiból ítélve Az operaház fantomjának diadalmenete is végtelennek ígérkezett.
  
  - No, mondok én magának valamit, főnök - így a taxis. - Elviszem magukat a Crouch Endre, megállunk egy telefonfülkénél, megnézi az illető címit, aztán hipp-hopp, már ott is vagyunk.
  
  - Nagyszerű! - mondta Doris, és így is gondolta. Hat napja voltak Londonban, és nem emlékezett rá, hogy bárhol találkozott volna szívesebb vagy civilizáltabb emberekkel.
  
  - Köszönöm - mondta Lonnie, és hátradőlt. Átölelte Dorist, és elmosolyodott. - Látod? Semmi probléma.
  
  - De ez nem a te érdemed - gonoszkodott az asszony, és tréfásan hasba bokszolta.
  
  - Rendbe' van - mondta a taxis. - Akkor hajrá, irány a Crouch End!
  
  Augusztus vége volt, s kitartó meleg szél fújt, az úttestre sodorva a zörgő-csörgő szemetet, és meg-meglibegtetve a munkából hazafelé tartó férfiak és nők zakóját, szoknyáját. A nap lenyugodni készült, s amikor felbukkant az épületek között, Doris látta, hogy kezdi felvenni vöröses alkonyi színét. A taxis dudorászott. Derekán Lonnie karjával Doris megnyugodott - az utóbbi hat napban több időt töltött a férjével, mint egész évben, legalábbis úgy érezte, s boldogan fedezte fel, hogy ezt élvezi is. Amellett Amerikából se mozdult még ki eddig, s újra meg újra figyelmeztetnie kellett magát, hogy Angliában van, hogy Barcelonába fog menni, alig néhány ezer embernek van ilyen szerencséje.
  
  Ekkor a nap eltűnt egy épületsor mögött, s Doris szinte azonnal elvesztette a tájékozódási képességét. Már korábban rájött, hogy a taxizásnak Londonban ez az eredménye. London roppant labirintusa a Road-oknak és Mew-knak és Hill-eknek és Close-oknak (sőt Inn-eknek is), és Doris sehogy sem értette, hogyan tud itt bárki is kiigazodni. Amikor ezt előző nap megemlítette Lonnie-nak, azt a választ kapta, hogy mindenki nagyon vigyáz... nem tűnt még fel neki, hogy minden taxisnak ott van a keze ügyében a London utcajegyzéke, gondosan bedugva a műszerfal alá?
  
  Ez volt a leghosszabb taxiútjuk. Az elegáns negyed lassan elmaradt mögöttük (bár Dorisnak az a képtelen érzése támadt, hogy körbe-körbe mennek). Áthaladtak egy lakótelepen, amelynek egyforma házai akár lakatlanok is lehettek, mert az életnek semmi jelét sem mutatták (nem, helyesbített Mrs. Freeman, elmondva élményeit Vetter-nek és Farnhamnek a kis fehér szobában, látott egy kisfiút, aki a járda szélén ült, és gyufákat gyújtogatott), aztán egy olyan részen, ahol kicsiny, ütött-kopott boltok és gyümölcsösstandok voltak, és aztán - nem csoda, ha Londonban autózva az idegen végül is egészen összezavarodik - úgy látszott, hirtelen visszajutottak ugyanabba az elegáns negyedbe.
  
  - Még egy McDonald's is volt ott - mondta Doris Vetternek és Farnhamnek, azon a hangon, amelyen csak a szfinxről és a függőkertekről szokás beszélni.
  
  - Nahát! - mondta Vetter kellő ámulattal és áhítattal. Mrs. Freeman memóriája a jelek szerint teljesen kitisztult, s ő nem akarta kizökkenteni ebből a hangulatból, legalábbis addig, amíg el nem mond mindent, amit csak tud.
  
  Elhagyták az elegáns negyedet is, fő díszével, a McDonald'sszal. Rövid ideig szabad területen haladtak, s a nap most már tömör narancssárga labdaként lebegett a láthatáron, különös fénnyel árasztva el az utcákat: a szemlélőnek az volt a benyomása, hogy a járókelők mindjárt lángra lobbannak.
  
  - Ekkor kezdtek megváltozni a dolgok - mondta Doris. Hangja valamivel halkabb lett. Keze megint reszketett.
  
  Vetter feszült figyelemmel hajolt előre. - Megváltoztak? Hogyan? Hogyan változtak meg a dolgok, Mrs. Freeman?
  
  Egy újságos kirakata előtt mentek el, mondta Doris, s a kinti táblán ez állt: HATVANAN VESZTEK ODA A FÖLD ALATTI SZÖRNYŰSÉGBEN.
  
  
  - Lonnie, nézd csak!
  
  - Mit? - Nyújtogatta a nyakát, tekergette a fejét, de az újságos üzlete már eltűnt mögöttük.
  
  - Ez volt kiírva: "Hatvanan vesztek oda a földalatti szörnyűségben."
  
  - Hogyhogy? Talán karambol volt a földalattin?
  
  - Sejtelmem sincs. - Doris előrehajolt. - Nem tudja, kérem, mire vonatkozott ez? Karambol lett volna a földalattin?
  
  - Összeütközés, asszonyom? Nem tudok róla.
  
  - Van rádiója?
  
  - Itt a kocsiban nincs, asszonyom.
  
  - Lonnie?
  
  - Hmmm?
  
  De látta, hogy Lonnie-t már nem érdekli az ügy. Újra kiforgatta a zsebeit (és mivel a mellényes öltönye volt rajta, jó néhányat kellett kiforgatnia), még egyszer megpróbálta előkeríteni azt a bizonyos cédulát John Squales címével.
  
  A krétával a táblára írt mondat minduntalan felvillant Doris agyában. HATVANAN HALTAK MEG A FÖLDALATTI-KARAMBOLBAN: ez lett volna a helyes megfogalmazás. De... HATVANAN VESZTEK ODA A FÖLD ALATTI SZÖRNYŰSÉGBEN. Ez nyugtalanná tette. Az újságíró nem a "meghal", hanem az "odavész" szót használta, mint a régi idők tudósítói, akik mindig így adták hírül, hogy valahol ismét tengerészek fulladtak bele a tengerbe.
  
  FÖLD ALATTI SZÖRNYŰSÉG.
  
  Ez se volt ínyére. Sírokra, csatornákra kellett gondolnia, meg hervatag-halavány, förtelmes valamikre, amint hirtelen kirajzanak a pályatestek alagútjaiból, karjaikkal (polipkarjaikkal?) átnyalábolják a peronokon várakozó boldogtalan utasokat, és bevonszolják őket a sötétbe...
  
  Jobbra fordultak. A sarkon három bőrruhás fiú ácsorgott motorkerékpárja mellett. Egy pillantást vetettek a taxira, s Dorisnak - a lenyugvó nap ebből a szögből szinte pontosan az arcába sütött - egy másodpercre úgy rémlett, a motorosoknak nincs is emberi fejük. Ebben az egyetlen másodpercben undorítóan biztos volt benne, hogy a fekete bőrdzsekik felett sima patkányfejek ülnek, hogy fekete patkányszemek villannak a taxijukra. Aztán a fény iránya egy picit megváltozott, s látta, hogy természetesen tévedett: három fiatalember cigarettázott csak az amerikai édességbolt egyik brit változata előtt.
  
  - Megérkeztünk - mondta Lonnie, abbahagyva a keresgélést és kimutatva az ablakon. Egy tábla mellett haladtak el, amelyen ez állt: CROUCH HILL ROAD. Régi téglaházak fogták körül a taxit, s néztek le rá üres ablakszemeikkel, mint megannyi álmos matróna. Két- és háromkerekű bringákon néhány gyerkőc rohangált ide-oda. Két másik gördeszkával próbálkozott, nem nagy sikerrel. Munkából hazatért apák üldögéltek együtt itt-ott, fújták a füstöt, beszélgettek, figyelték a gyerekeket. Mindez megnyugtatóan normálisnak látszott.
  
  A taxi egy barátságtalan küllemű vendéglő előtt állt meg - ablakában elkoszolódott kis tábla hirdette; MINDENNEMŰ SZESZES ITAL KAPHATÓ, középen pedig egy jóval nagyobb tudatta, hogy odabent curryt is árusítanak, amely elvihető. A belső párkányon óriási szürke macska aludt. A vendéglő mellett telefonfülke állt.
  
  - Helyben volnánk, főnök - mondta a taxis. - Maga megkeresi a barátja címit, én pedig megtalálom őt magát.
  
  - Nagyon helyes - mondta Lonnie, és kiszállt.
  
  Doris még üldögélt egy-két percig a kocsiban, aztán ő is kiszállt, mert szükségét érezte, hogy kinyújtóztassa a lábát. A meleg szél még mindig fújt. Belekapott a szoknyájába, majd a lábszárára tapasztott egy nyilván régóta hányódó fagylaltospapírt. Utálkozó fintorral távolította el. Amikor felnézett, épp a tükörüvegből készült ablak másik oldalán fekvő hatalmas szürke kandúrra esett a tekintete. Az is ránézett - félszemű volt, pillantása kifürkészhetetlen. Fél pofáját is tönkrekaristolták egy hajdani viadalban. Nem maradt belőle más, mint valami torz, elhegesedett, rózsaszínű massza, a szem helyén opálos hályog és néhány szőrcsomó.
  
  Az üvegen át hangtalanul rányávogott Dorisra.
  
  Az asszony undorral elfordult, a telefonfülkéhez ment, s az egyik piszkos üvegfalon át benézett. Lonnie a hüvelyk- és mutatóujjával kört formált, és intett neki. Aztán egy tízpennyst dugott a készülékbe, és beszélt valakivel. Nevetett - az üvegfalon keresztül azonban semmit sem lehetett hallani. Akárcsak a macska nyávogásából. Doris most megint odanézett, de a vendéglő ablaka üres volt. Látta, hogy bent félhomály van, a székek az asztalokon, s egy öregember söpröget. Amikor ismét Lonnie-ra nézett, az épp feljegyzett valamit. Majd eltette a tollát, s a papírdarabbal a kezében - Doris annyit ki tudott venni, hogy egy cím van rajta - mondott még egyet-mást, aztán letette a kagylót, és kijött.
  
  Diadalmasan lobogtatta meg a címet. - Hurrá, ez itt a... - Átnézett Doris válla felett, és szemöldöke összerándult.
  
  - Hova a fenébe lett az a hülye taxi?
  
  Doris sarkon fordult. A taxi eltűnt. Ott, ahol az imént állt, csak a járda széle látszott, meg néhány szélfútta, lomhán mozgó papír a csatornában. Az utca túloldalán két gyerek huzakodott vihogva. Doris észrevette, hogy egyiküknek kacska az egyik keze - karomszerű. Eddig azt hitte, az Országos Egészségügyi Szolgálatnak van gondja az ilyen dolgokra. A gyerekek is átnéztek a másik oldalra, látták, hogy figyeli őket, megint vihogni kezdtek, és összeakaszkodtak.
  
  - Nem tudom - mondta Doris. Zavarban volt, s egy kicsit kábának érezte magát. A hőség, az állandó szél, amely nem erősödött fel, de nem is ült el egyetlen percre sem, a sajátos fény, amely mintha festett lett volna...
  
  
  - Hány óra volt ekkor? - kérdezte hirtelen Farnham.
  
  - Nem tudom - felelte Doris Freeman, kizökkenve beszámolójából. - Hat, gondolom. Vagy talán hat óra húsz.
  
  - Értem, folytassa - mondta Farnham, jól tudván, hogy augusztusban a napnyugta - a legnagyvonalúbb számítás szerint is - jóval hét után kezdődik.
  
  
  - Mégis, mit csinált ez a pasas? - kérdezte Lonnie, tovább nézelődve erre-arra. Mintha azt várná, hogy felháborodásának meglesz a hatása, s a taxijuk ismét felbukkan. - Csak úgy fogta magát és odébbállt?
  
  - Talán amikor felemelted a kezedet - mondta Doris, felemelve a saját kezét, s hüvelyk- és mutatóujját összegörbítve, mint Lonnie a telefonfülkében -, talán amikor ezt csináltad, azt hitte, intesz neki, hogy elmehet.
  
  - Sokáig kellett volna integetnem neki, hogy elmenjen, hisz kettő-ötvenet mutatott az órája - dünnyögte Lonnie, s a járda széléhez ment. A Crouch Hill Road túloldalán még mindig viháncolt a két gyerek. - Hé! - kiáltotta Lonnie. - Hé, srácok!
  
  - Maga amerikai, uram? - kiáltott vissza a kacska kezű fiú.
  
  - Igen - mondta Lonnie mosolyogva. - Láttátok itt a taxit? Láttátok, merre ment?
  
  Úgy tetszett, a két gyerek elgondolkodik a kérdésen. A fiú huzakodótársa egy ötévesforma kislány volt, rendetlen, szétálló barna copfokkal. Most a túloldali járda széléhez jött, két kezéből szócsövet formált, s változatlanul mosolyogva odakiáltotta - a kezei alkotta hangszórón és a mosolyán át odasivította nekik: - Eridj a francba, te buzi Joe!