5
  
  
  Az összes dolog közül, amiket üldözöttje csinált, az döbbentette meg legjobban Deest, hogy milyen könnyedén viselkedett a Denevér. Maine-ben és Marylandben még el is időzött a gyilkosság előtt. Az egyetlen egyestés látogatása, két héttel Claire Bowie meggyilkolása után, Aldertonban következett be.
  
  Az aldertoni Lakeview repülőtér még kisebb volt, mint a Cumberland megyei - egyetlen burkolatlan kifutópálya és egy irányítóállomással kombinált szerelőhangár, amely nem volt több egy frissen mázolt sufninál. Semmiféle műszaki felszerelésük nem volt, kivéve egy parabolaantennát, hogy egyik röpdöső farmer se mulassza el a Murphy Brown Show-t vagy a Szerencsekerek-et, vagy más efféle, igazán fontos adást.
  
  Egy dolgot Dees is értékelt viszont: a Lakeview burkolatlan pályája ugyanolyan tükörsima volt, mint a másik Maine-ben. Hozzá lehet szokni, gondolta magában Dees, ahogy óvatosan letette a Beechet, és lassításba kezdett. Nincsenek aszfalthuppanók, meg gödröcskék, amelyekbe az egyik kereket belepottyantva, a gép körtáncba fog... igen, azt hiszem, egész könnyen megszokom.
  
  Aldertonban senki sem érdeklődött az elnökök és az elnökök barátainak arcképei iránt. Aldertonban az egész város - alig ezer lélek - sokkos állapotban volt, és nemcsak az a pár részmunkaidős, akik a néhai Buck Kendall-lal együtt, társadalmi munkában (így tehát nyilván veszteségesen) üzemeltették a Lakeview repülőteret. Nem is lehetett kivel beszélni, még Ezra Hannon-kaliberű szemtanúkkal sem. Hannon zavarodott volt, gondolta Dees, de legalább idézni lehet a szavait.
  
  - Nagy ember válhatott volna belőle - mondta az egyik munkatárs Deesnek. - Az öreg Buck mindig rendesen kicsípte magát, és általában nyugisan viselkedett, de ha valaki felcukkolta, hát megbánta az illető. Láttam, ahogy lebokszolt egy manust a kakasviadalon, úgy két éve a csehóban. Na persze, az efféle bunyót tiltja a törvény, de Buck meg volt szorulva, tartozott a Piper gépéért, úgyhogy lebokszolta a bunyóst. Felmarkolt kétszáz dolcsit, és kifizette a kölcsönt, azt hiszem, úgy két nappal előtte, hogy ráküldtek volna valakit a dohányért.
  
  A munkás megrázta a fejét, őszintén le volt törve. Dees azt kívánta, bárcsak elővette volna a fényképezőgépét. A Bepillantás olvasói zabálnák a megnyúlt, ráncos, gyászoló arcot. Dees elraktározta az agyában, hogy nézzen utána, volt-e a néhai Buck Kendallnek kutyája. A Bepillantás olvasói zabálták az áldozat kutyájáról készült képeket is. Csak be kell állítani az elhunyt házának tornácára, aztán jöhet a képaláírás: BODRI HOSSZÚ MAGÁNYA ELKEZDŐDIK vagy ilyesmi.
  
  - Nagy kár érte - mondta Dees együttérzőleg.
  
  A munkás sóhajtott és bólintott:
  
  - A fickó biztosan hátulról kapta el. Másképp el se bírom képzelni.
  
  Deesnek fogalma nem volt, milyen irányból kapták el Gerard "Buck" Kendallt, de azt tudta, az áldozat torkát ezúttal nem vágták el. Ezúttal kilyuggatták, és a lyukakon keresztül "Dwight Renfield" feltehetőleg kiszívta áldozata vérét. Azzal a különbséggel, hogy a halottkém jelentése szerint a lyukak a nyak átellenes oldalain helyezkedtek el, egy a nyaki verőéren, a másik a vénán. Nem csak apró, diszkrét pöttyöket ejtett, mint Lugosi Béla, vagy valamivel véresebbet, mint Christopher Lee. A halottkém több centiméterről beszélt, amit Dees rögtön felfogott, de Morrisonnak már a fáradhatatlan Libby Grannit kellett hogy elmagyarázza, amit a halottkém száraz jelentése csak részben tett nyilvánvalóvá: a gyilkosnak vagy akkora foga volt, mint a Bepillantás-t olvasók kedvenc yetijének, vagy a Kendall nyakán ejtett lyukak sokkal prózaibb módon keletkeztek, szöggel és kalapáccsal.
  
  A GYILKOS ÉJSZAKAI DENEVÉR MEGLÉKELTE ÁLDOZATAIT ÉS KIITTA A VÉRÜKET, gondolta két ember is két különböző helyen egyazon pillanatban. Nem is rossz.
  
  Az Éjszakai Denevér július huszonharmadikán, nem sokkal este fél tizenegy után kért leszállási engedélyt a Lakeview repülőtéren. Kendall megadta az engedélyt, és feljegyezte a Dees számára már jól ismert farokszámot: N 101 BL. Kendall a "pilóta neve" rovatba azt írta: Dwite Renfield, a "légijármű típusa és típusszáma" rovatba pedig, hogy: Cessna Skymaster 337. Nem említette a vörös szárnyszegélyt, és persze a lebbenő denevérszárnyköpenyt sem, amely belül piros, mint a tűzoltóautó, kívül meg fekete, mint a mormota segglyuka, de Dees mindkettőben biztos volt már így is.
  
  Az Éjszakai Denevér nem sokkal tíz harminc után szállt le az aldertoni Lakeview repülőtéren, meggyilkolta a keménykötésű Buck Kendallt, kiitta a vérét, és aztán megint elrepült a Cessnájával, mielőtt Jenna Kendall huszonnegyedikén reggel ötkor befutott volna, hogy megetesse a férjét friss kaláccsal, de csak lecsapolt holttestét találta meg.
  
  Ahogy Dees ott álldogállt a hevenyészett lakeview-i hangár és irányítótorony mellett, és az adatokon rágódott, felötlött benne, ha az embert vért ad, a legtöbb, amire számíthat, egy pohár narancslé meg köszönőszavak. Míg ha az ember vért vesz - egész pontosan vért szív -, rögtön címlapra kerül. Aztán, ahogy kilöttyintette ihatatlan kávéja maradékát a földre, és elindult a gépe felé, hogy délre repüljön vele Marylandbe, felötlött Richard Deesben, hogy Isten keze valószínűleg egy egész kicsikét bizonytalankodott, mikor teremtő hatalmának állítólagos mestermunkáját éppen befejezte.
  
  
  
  6
  
  
  Most, két órára rá, hogy elhagyta a Washington nemzetit, a dolgok váratlanul és dermesztő hirtelenséggel sokkal rosszabbra fordultak. A leszállófények kialudtak, és Dees láthatta, hogy nem csak azok sötétültek el - Wilmington és Wrightsville Beach fele is sötétbe borult. Az ILS-pálya még mindig előtte volt, de mikor Dees felkapta a mikrofont és beleordított: - Mi történt? Válaszolj, Wilmington! - csak statikus zörej, és kísértetiesen motyogó hangok szűrődtek ki a hangszóróból.
  
  Visszalökte a mikrofont, de elhibázta a tartópecket, úgyhogy lepottyant a pilótafülke padlójára, maga után húzva kunkori kábelét. Dees rögtön meg is feledkezett róla. A segélyordítást csak puszta pilótaösztöne sugallta. Éppolyan biztosan tudta, mi történt, mint azt, hogy a nap nyugaton nyugszik... ami már nemsokára be is következik. Egy villámcsapás valószínűleg telibe találhatott egy elektromos elosztót a repülőtér szomszédságában. A kérdés csak az, leszálljon-e mégis vagy sem.
  
  - Engedély megadva - mondta egy hang. Egy másik azonnal (és nagyon helyesen) visszavágott, hogy az már szart sem ér. Az ilyen helyzetekben megteendő intézkedésekre mindenkit megtanítanak, mikor még csak tanulja a repülést. A józan ész és a kézikönyv is azt tanácsolja, ilyenkor a tartalék úti cél felé kell továbbhaladni, és kapcsolatba lépni a légifigyeléssel, földet érni ilyen körülmények között egyenlő lehet egy kihágással és egy jókora bírsággal.
  
  Másrészt, ha nem száll le azonnal - nyomban -, elveszítheti az Éjszakai Denevért. Ez pedig emberéletbe (vagy életekbe) kerülhet, de ezt Dees nem is kalkulálta bele az egyenletbe... aztán egy ötlet villant föl, mint egy vaku az agyában, akárcsak legtöbbször, ihletett pillanataiban, hatalmas címlapbetűkkel:
  
  A HŐSIES RIPORTER (ide egy szám kerül, a lehető legnagyobb, vagyis nagyon nagy, figyelembe véve az emberi hiszékenység szinte végeláthatatlan határait) EMBERÉLETET MENTETT MEG AZ ÉJSZAKAI DENEVÉRTŐL.
  
  Kapd be, Farmer John, gondolta Dees, és folytatta az ereszkedést a 34-es pálya felé.
  
  A pályafények hirtelen újra felvillantak, mintha csak helyeselnék a döntését, majd ismét kihunytak, kék pettyeket hagyva maguk után Dees recehártyáján, majd a kék szín a rothadt avokádó zöldjébe ment át egy pillanattal később. Aztán a rádióból kiszűrődő statikus zörejen áttört Farmer John ordítása:
  
  - Térj ki balra, N 471 B, térj ki balra, Piedmont, úristen, jézusom, légi ütközés ...
  
  Dees létfenntartó ösztönei éppannyira kifinomultak voltak, mint azok, amelyek a vérszagot szimatolták ki. Még csak meg sem pillantotta a Piedmont Airlines Boeing 727-esének leszállófényeit. Túlságosan lekötötte, hogy olyan szűken balra forduljon, amennyire csak a Beechtől tellett (vagyis olyan szűken, mint egy szűz lányban, de Dees örült volna, ha később erre megesküdhet, mert élve került ki ebből a szarságból), ahogy a harmadik szót Farmer John kiejtette a száján. Egy pillanatig félig látta, félig csak érzékelte az orra előtti hatalmas alakot, aztán a Beech 55 becsapódott, olyan zökkenéssel, hogy ahhoz képest az előző vihargóc kutya füle volt. Dees cigarettája kiszóródott a mellzsebéből, és szétrepült a kabinban. Wilmington félig elsötétült látképe őrülten eltorzult. Gyomra a szívét próbálta kipréselni a torkán át a szabadba. Összefutott a nyál féloldalt a szájában. A térképek madarakként repkedtek. A kinti levegő tombolt a mennydörgéstől, a lökhajtásostól és a természetestől egyszerre. A négyüléses utastér egyik ablaka berobbant, asztmásan ziháló szél süvített be rajta, tornádóként felkavarva mindent, ami nem volt rögzítve.
  
  - N 471 B, térjen vissza előző magasságára! - ordította Farmer John. Dees ráébredt, hogy épp az imént tett tönkre egy kétszáz dolláros nadrágot azzal, hogy alaposan belevizelt, de ennek ellenére némileg vigasztalta az az erősödő tudat, hogy Farmer John viszont egy jó kocsirakományra való adagot rottyantott bele jégeralsójába. Legalábbis úgy hangzott.
  
  Deesnél volt egy svájci bicska, kivette nadrágja jobb zsebéből, és bal kézzel a kormányt tartva, elvágta inge ujját a bal könyöke fölött. Vérzett. Aztán egy második, egészen sekély vágást ejtett, kicsivel a bal szeme alatt. Becsattintotta a kést, és beledugta a pilóta felőli ajtó gumírozott térképzsebébe. Majd meg kell tisztítanom, gondolta. Ha elmulasztom, nagy bajba kerülhetek. De tudta, nem felejti el, és ha csak azt nézte, az Éjszakai Denevér mennyi mindent simán megúszott, neki aztán semmi gondja nem lehet.
  
  A leszállófények újra kigyulladtak, ezúttal reményei szerint végleg, bár a tény, hogy enyhén pulzáltak, elárulta, hogy generátor táplálja őket. Újra beigazította a Beechet a 34-es pálya felé. Vér csorgott le bal oldalt az arcán egész a szája sarkáig. Belenyalt, aztán rózsaszínes nyálkeveréket köpött az IVSI-konzolra. Minek vacakolni: csak az ösztöneidet kövesd, és hazajutsz.
  
  Az órájára nézett. Már csak tizennégy perc napnyugtáig. Már túlságosan is a nyakán volt az éjszaka.
  
  - Húzz fel, Beech - üvöltötte Farmer John. - Süket vagy?
  
  Dees a mikrofon kacskaringós zsinórja után kapott, de szemét egy pillanatra sem vette le a leszállófényekről. A kábelnél fogva magához húzta a mikrofont. Megmarkolta és megnyomta az adás gombot:
  
  - Ide figyelj, beszari anyaszomorító - kezdte, és már vicsorgott dühében. - Elkerültem, hogy eperlekvárrá kenődjek szét a 727-es oldalában, csak azért, mert az a rohadt generátorotok nem indult be, mikor kellett volna, így nem volt irányításom se. Azt ugyan én nem tudom, hányan úszták meg az utasszállítón, hogy eperlekvárrá váljanak, de abban biztos vagyok, hogy te is meg a legénység is nagyon jól tudja. Az egyetlen ok, amiért még életben vannak, az, hogy annak a bárkának a kapitánya elég okos volt hozzá, hogy jobbra lavírozzon, és én meg elég okos, hogy ugyanezt tegyem az ellenkező irányba, de még így is szerkezeti és fizikai károsodást szenvedtem. Tehát, ha nem adsz azonnal leszállási engedélyt, én akkor is leszállok. Azzal az egy különbséggel, hogy nem engedélyezed. Én viszont FAA-fegyelmire cipellek. De először is személyesen gondoskodom róla, hogy a fejed meg a segged helyet cseréljen. Megértettél, te fasz?
  
  Hosszú, statikusan sistergő csend. Aztán egy bátortalan hang, merőben különböző Farmer John korábbi bődülésétől, azt mondta:
  
  - Leszállás a 34-es pályán engedélyezve, N 471 B.
  
  Dees elmosolyodott és irányba állt.
  
  Megint benyomta a mikrofon gombját, és beleszólt:
  
  - Sajnálom, hogy felhúztam magam és ordítoztam. Csak akkor fordul velem elő, ha majdnem kipurcanok.
  
  A földiek nem válaszoltak.
  
  - Akkor meg basszátok meg - mondta rá Dees, és leereszkedett, ellenállva a kísértésnek, hogy közben az órájára pillantson.
  
  
  
  7
  
  
  Dees keményre edződött munkája során, és erre büszke is volt, de felesleges lett volna áltatnia magát, mert amit Duffreyban talált, attól kirázta a hideg. Az Éjszakai Denevér Cessnája itt is egy egész napot töltött - július harmincegyedikét - a parkolópályán, de a borzongás csak ezután kezdődött. A hűséges Bepillantás-olvasókat persze csak a vér érdekelte, és ez így is volt rendjén, míg világ a világ, ámen, de Dees egyre inkább tisztában volt azzal, hogy a vér (pontosabban, a jó öreg Ray és Ellen Sarch esetében a vér hiánya) csak a dolgok kezdete. A vérfoltok mögött sötét és mélységes rémségek bújnak meg.
  
  Dees augusztus nyolcadikán érkezett meg Duffreyba, addigra már alig több mint egy héttel járt az Éjszakai Denevér mögött. Azon tanakodott magában, vajon denevérlelkű barátja hol tölti az idejét két akciója között. Disneylandben? Vagy a Busch parkban? Atlantában, hogy a Braves meccsén szurkoljon? Ezek a kérdések egyelőre még apróságok voltak, de a hajsza későbbi szakaszában még fontossá válhattak. Ezekből lesz majd a hamburgerrepeta újságbeli megfelelője, meghosszabbítva az Éjszakai Denevér történetét több számmal, hogy az olvasók újra élvezhessék a sztori zamatát, miután a nagyobb húsfalatokat már megemésztették.
  
  De még mindig maradtak vakfoltok a történetben - fekete lyukak, ahová bárki beeshet, hogy soha többé ne kerüljön elő. Ez így persze giccsesnek és őrültségnek hangzott, de mire Dees kibogozta, mi is történt Duffreyban, valóban elkezdett hinni az egészben... a történetnek abban a részében is, amely sohasem lát nyomdafestéket. Nemcsak azért, mert személyesen érintette, hanem mert áthágta Dees aranyszabályát: soha ne hidd el, amit leírsz, soha ne írd le, amit elhiszel. Ez a szabály óvta meg attól, hogy - mint mindenki más körülötte - elveszítse a józan eszét.
  
  A Washington nemzetin szállt le - a változatosság kedvéért valódi repülőtéren -, és autót bérelt, hogy eljusson a hatvan mérföldnyire fekvő Duffreyba, mert Ray Sarch és felesége, Ellen nélkül a Duffrey repülőtér sem létezett. Ellen nővérén kívül, aki egyébiránt egészen tűrhetően bütykölt gépeket, ők ketten alkották az egész hóbelevancot. Egyetlen olajos földpályából (hogy a port lekössék, és megakadályozzák a gyomok növekedését) és egy irányítófülkéből állt a repülőtér. Az irányító sem volt más egyéb, mint egy kis sufni, amelyet Sarchék a lakásukul szolgáló Jet-Aire lakókocsihoz biggyesztettek. Mindketten nyugdíjas pilóták voltak egyébként, szívósak, mint az acél, és bolondul szerelmesek egymásba, még majd' öt évtizednyi házasság után is.
  
  Ráadásul, mint Dees megtudta, árgus szemmel figyelték repülőterük magánforgalmát, saját kis háborút víva a kábítószerek ellen. Egyetlen fiuk a floridai mocsárvidéken vesztette életét, mikor megpróbált egy sima víztükörnek látszó helyre leszállni lopott Beech 18-asával, egy jó tonnányi acapulcói arany marihuánával a fedélzeten. A víztükör tényleg sima volt, egy fatönktől eltekintve. A Beech 18-as telibe kapta, megpördült a vízen és felrobbant. Doug Sarchot kivetette magából, teste füstölgött és megperzselődött, de valószínűleg ekkor még élt, ha csak olyan rövid ideig is, amennyire gyászoló szülei szerették volna elképzelni. Az aligátorok falták föl, és nem maradt belőle több, mikor egy héttel később a DEA-kopók felkutatták, mint egy lecsupaszított csontváz, néhány kukacos húscafat, egy szétcincált Calvin Klein farmernadrág és egy, a New York-i Paul Stuartnál vett sportdzseki. A sportdzseki egyik zsebében úgy húszezer dollár volt készpénzben, a másikban majdnem egy uncia perui kokain.
  
  - A kábítószer meg azok a kurvapecérek, akik árulják, vitték a fiamat a sírba - mondta nem is egyszer Ray Sarch, és Ellen Sarch is csak újra és újra megerősítette őt ebben. Az asszony gyűlölte a drogot és a drogkereskedőket, mint ezt Dees újra és újra megtudta (és fölöttébb mulattatta, hogy szinte kivétel nélkül egész Duffrey osztja a hitet, hogy az öreg Sarchékat egy bandatámadás ölte meg), és gyűlöleténél már csak gyásza és dühe volt nagyobb amiatt, hogy fiát azok az emberek rosszra csábították.
  
  Fiuk halálát követően Sarchék nyitva tartották a szemüket, éberen figyelve, nem bukkan-e föl valaki, aki akár csak halványan is, de drogkereskedőre emlékeztet. Négyszer hívták ki tévesen a marylandi államrendőrséget, de a hekusok ezt nem bánták, mert viszont három kisebb és két nagyobb szállítmányt valóban kiszúrtak. Az utolsóval például harmincfontnyi vegytiszta kokain érkezett. Olyan fogás, amely feledteti a pár vaklármát, olyan fogás, amely előléptetést jelenthet.
  
  Így hát július harmincadikán késő este megérkezett ide az a Cessna Skymaster, amelynek a számát és leírását már minden amerikai repülőtér megkapta, még a Duffrey is, a Cessna, amelynek a pilótája Dwight Renfieldnek adta ki magát, és kiindulási állomásaként a Delaware állambeli Bayshore repülőteret jelölte meg, ahol persze soha nem hallottak sem Renfieldről, sem a N 101 BL farokszámú Skymasterről, a gépről, amelynek pilótája minden valószínűség szerint gyilkos.
  
  - Ha ide repülne, nagy szarban lenne - mondta egy bayshore-i irányító Deesnek a telefonba, de Dees ebben kételkedett. Igen, nagyon is kételkedett benne.
  
  Az Éjszakai Denevér éjjel tizenegy huszonhétkor ért földet Duffreyban, és "Dwight Renfield" nemcsak hogy aláírta Sarchék naplóját, de el is fogadta Ray Sarch meghívását a lakókocsiba egy sörre, meg hogy együtt megnézzék a Lőporfüst ismétlését a TNT-n. Ellen Sarch mesélte mindezt másnap reggel a Duffrey Szépségszalon tulajdonosának, bizonyos Selida McCammonnak, aki Deesnek magát Ellen egyik legközelebbi barátnőjének nevezte.
  
  Mikor Dees megkérdezte, mi volt a benyomása Ellenről, Selida egy pillanatig habozott, aztán azt felelte:
  
  - Olyan álmodozónak tűnt. Hetvenéves kora ellenére, mint egy szerelmes iskolás lány. Úgy kipirult, hogy azt hittem kisminkelte magát, mikor dauerolni kezdtem. Aztán láttam, hogy csak fel van... hát izé...
  
  Selida McCammon megvonta a vállát. Tudta, mit akar mondani, de nem bírta sehogy kifejezni magát.
  
  - ...ajzva - segített Dees, és Selida McCammon erre nevetve megtapsolta.
  
  - Felajzva! Ez az! Maga tényleg egy igazi író!
  
  - Ugyan, csak fűzfapoéta vagyok - válaszolta Dees, és elmosolyodott, reménye szerint kedvesen és jóindulatúan. Ezt az arckifejezést szinte állandóan, rendszeresen gyakorolta az otthonának nevezett New York-i lakás hálószobatükrében, és szállodák és motelok tükreiben, amelyek valódi otthonai voltak. Úgy tűnt, működött - legalábbis Selida McCammon megfelelően reagált -, de az igazat megvallva, Dees sohasem tartotta magát kedvesnek és jóindulatúnak. Fiatal korában úgy vélte, ezek az érzések nem is léteznek valójában, csak társadalmi megszokás az egész, álarcosbál. Később úgy döntött, tévedett ez ügyben, amit ő "Reader's Digest-érzelmeknek" nevezett, valódiak voltak, legalábbis az emberek többsége számára. Talán még a szerelem, a mesés Nagy Borzongás is. Az, hogy jómaga képtelen ezeket az érzéseket átélni, szégyen, semmi kétség, de mégsem dől össze tőle a világ. Végül is, vannak olyan emberek, akik rákban vagy AIDS-ben szenvednek, vagy olyan rövid a memóriájuk, mint egy elmefogyatékos papagájé. Ha így vesszük, az, hogy az ember megfosztatott pár ömlengős érzelemtől, igazán bakfitty. Ha valaki képes arra, hogy arcizmait a megfelelő pillanatban a megfelelő irányokban megfeszítse, nincs is semmi gubanc. Nem fáj, és könnyű, és ha nem felejti el az ember például felhúzni a sliccét egy jó hugyozás után, nyugodtan mosolyoghat kedvesen és jóindulatúan, mikor ez elvárható. A megértő mosoly viszont, mint azt Dees az évek során felfedezte, az interjúkészítés egyik leghasznosabb eszközének bizonyult. Hébe-hóba egy belső hang megkérdezte tőle, milyen a saját bepillantása a dolgokba, de Deesnek nem volt szüksége bepillantásra. Csak írni akart és fényképezni. Az írás jobban ment, azelőtt is, ezután is, ezt tudta, mégis jobban szeretett fényképezni. Szerette megérinteni a fotókat. Hogy lássa, hogyan fagyasztják meg az emberek valódi arcát, hogy az egész világ előtt kitárulkozzon, vagy álarcukat, melyek oly nyilvánvalóan tagadhatatlanok. Imádta, mikor a legjobb képekről csodálkozva vagy rémülten néztek vissza rá. Ahogy rajtakapta őket.
  
  Ha kényszerítik rá, bevallotta volna, hogy a fényképek által nyert bepillantás éppen elég neki, és az alany teljesen lényegtelen. Az Éjszakai Denevér, denevérlelkű barátja volt az élet, aki úgy egy héttel azelőtt belibbent Ray és Ellen Sarch életébe.
  
  A Denevér kilépett a gépéből, és besétált az irodába, ahol a falon ott függött az FAA hirdetménye, hogy egy veszélyes fickó röpköd a levegőben N 101 BL farokszámú Cessna Skymasterrel, és valószínűleg már meggyilkolt két embert. A fickó, folytatta a hirdetmény, esetleg Dwight Renfieldnek nevezi magát. A Skymaster leszállt, Dwight Renfield bejelentkezett, és egészen valószínű, hogy a következő napot a gépe csomagterében töltötte. És Sarchék, a két sasszemű öreg?
  
  Nem mondtak semmit, és nem tettek semmit.
  
  Illetve dehogynem, állapította meg Dees, Ray Sarch igenis tett valamit: meghívta az Éjszakai Denevért, hogy nézzen meg náluk egy régi Lőporfüst-epizódot, és igyanak az asszonnyal egy sört. Úgy bántak vele, mint régi barátjukkal. Aztán másnap Ellen Sarch bejelentkezett a szépségszalonba, amit Selida McCammon igencsak furcsállott: Ellen ugyanis óraműpontossággal járt hozzá, és ezúttal legalább két héttel azelőtt jött, hogy Selida számított rá. És szokatlanul határozottan rendelt: nemcsak vágást, de dauert... és festést is.
  
  - Fiatalabbnak akart látszani - mondta Deesnek Selida McCammon, és keze élével kitörölt a szeméből egy könnycseppet.
  
  De Ellen Sarch viselkedése még így is kispályás volt a férjééhez képest. Ő ugyanis felhívta az FAA-t a Washington nemzetin, és rendkívüli intézkedést kért, hogy, legalábbis ideiglenesen, Duffreyt kivegyék az aktív forgalmi hálózatból. Magyarul, lehúzta a rolót, és becsukta a boltot.
  
  Hazafelé menet megállt tankolni a duffreyi Texaco-kút-nál, és azt mondta a tulajnak, Norm Wilsonnak, hogy valószínűleg elkapta a nátha. Norm erről azt jegyezte meg Deesnek, hogy feltehetőleg helytálló volt az állítása - sápadtnak és elszürkültnek tűnt az arca, mintha még magánál is öregebb lett volna.
  
  És aznap éjjel a két éberen virrasztó tűzőrt porrá égette a halál. Ray Sarchot a kis irányítószobában találták meg, letépett fejét a sarokba hajították, ahonnan, nyaka szabálytalan csonkján ülve, úgy meredt tágra nyílt, bámuló szemmel a nyitott ajtóra, mintha tényleg látna ott valamit.
  
  Feleségére Sarchék lakókocsijának hálószobájában bukkantak rá. Ágyban volt. Hálóköntösbe öltözött, amelyet még soha nem viselt az előtt az éjszaka előtt. Bár öreg volt, de - ahogy az egyik seriffhelyettes mondta el Deesnek (huszonöt dollárért, amellyel alaposan rávert Ezrának, a Csodálatos Ginfejű Szerelőnek a teljesítményére) - első pillantásra meg lehetett róla állapítani, hogy szerelemmel a lelkében bújt ágyba. Deesnek annyira tetszett a kifejezés, hogy fel is jegyezte füzetkéjébe. Hatalmas, lándzsahegynyi lyukakat ütöttek az asszony nyakába, egyet az artériába, egyet a vénába. Arca nyugodt volt, szeme lehunyva, keze a mellén.
  
  Bár szinte minden csepp vérét elvesztette a testéből, csak néhány apró pötty esett a párnákra és a hasán kinyitva fekvő könyvre: Anne Rice Lestat, a vámpír-ja.
  
  És az Éjszakai Denevér?
  
  Röviddel július harmincegyedikén éjfél előtt, vagy kicsit később, augusztus elsején hajnalban egyszerűen tovaröppent.
  
  Mint egy denevér.
  
  
  
  8
  
  
  Dees hét perccel a hivatalos naplemente előtt ért földet Wilmingtonban. Ahogy fékezett, és a szeme alatti vágásból a szája sarkába gyűlő vért köpdöste, olyan erejű kék-fehér villámlást látott, amely majdnem megvakította. A fényvillanást a legfülsiketítőbb csattanás követte, amit életében hallott. Magánvéleményét a hanggal kapcsolatban csak megerősítette, hogy az utasfülke egyik ablaka, amely a Piedmont-727-essel éppen csak megúszott találkozáskor szétrepedt, most gyémántfényű strasszkövekként robbant befelé.
  
  A vakító ragyogásban látta, hogy a 34-es pálya bal oldalán álló tömör kocka alakú épületet átszeli a villám. Felrobbant, lángcsóvát dobva az égre, amely közel sem fénylett úgy, mint az őt elindító hatalmas szikra.
  
  Mintha egy dinamitrudacskát egy atombombával gyújtanánk be, gondolta zavarodottan Dees, aztán beugrott: a generátor! Ez a generátor volt!
  
  A fények - kivétel nélkül, a fehérek, melyek a leszállópályát szegélyezték és a pirosak is, melyek a végét jelezték - kialudtak, mintha csak gyertyák lettek volna, melyeket elfúj egy erősebb széllökés. Dees pedig egyszeriben több mint nyolcvan mérföldes sebességgel rohant a sötétségből a sötétségbe.
  
  A repülőtér főgenerátorát elpusztító robbanás megrázkódtató ereje ökölként csapta oldalba a Beechet - sőt nemcsak megcsapta, de telibe vágta, mint egy cséplőgép. A Beech, egyelőre még nem véve tudomásul, hogy ismét földhöz kötött jószággá vált, ijedtében jobbra szökkent, aztán fel-le hintázva pattogott valamin - pontosabban, valamiken, a leszállófényeken, világosodott meg lassan Dees agyában.
  
  Húzódj balra, ordította az esze, húzódj balra, te faszkalap!
  
  Már majdnem így is tett, de agya józanabbik fele felülkerekedett. Ha ekkora sebességnél megpróbált volna balra fordulni, könnyedén felbukfencezhetett volna. Talán nem robbant volna föl, mivel igen kevés üzemanyag maradt a tankban, de még ez sem lett volna lehetetlen. Vagy a Beech egyszerűen kettényílt volna, és Richard Dees deréktól lefelé tovább fészkelődött volna az ülésben, míg Richard Dees deréktól felfelé az ellenkező irányba haladt volna tovább, szerpentinként húzva szét beleit és túlméretezett madárszarként a betonra pottyantva a veséit.
  
  Megúszod, üvöltötte magának, megúszod, te hülye állat, meg kell úsznod!
  
  Ekkor valami - feltehetőleg a generátor tartalék tartályai, gondolta, mikor épp volt ideje gondolkozni - felrobbant, a Beechet még inkább jobbra köhintve, de sebaj, legalább lejutott a lámpatestekről, és egyszerre megint viszonylag simán gurulhatott tovább, bal kerekével a 34-es pálya szélén, a jobbal pedig a leszállófények és a pályát szegélyező árok közti vészjósló peremen egyensúlyozva. A Beech még mindig rázkódott, de már kevésbé, és ebből Dees kikövetkeztette, hogy jobb kereke a szétroppantott lámpáktól defektet kapott.
  
  Legalább lassult, a Beech kezdte végre felfogni, hogy megváltoztak a körülmények, az anyaföldhöz tartozik. Dees már kezdett lazítani, de megpillantotta a testes Learjet gépet, amit a pilóták Dagadt Albertnek becéznek, amint felbukkan az orra előtt, bolond módon a kifutón keresztben megállítva, ahogy előtte a pilóta az 5-ös pályára tartott.
  
  Dees egyre közeledett, látta, arcok bámulnak rá az ablakokból, mint egy rakás idióta a diliházban, ahogy bűvésztrükköt figyelnek, aztán gondolkodás nélkül ütközésig jobbra rántotta a kormányt, és a Beech letáncolt a pályáról egyenest bele az árokba, centiméterekkel elkerülve a Learjetet. Dees füléhez eljutott néhány elmosódott sikoly, de igazából csak arra tudott figyelni, ami előtte robbant szét megannyi petárdaként, ahogy a Beech megpróbált ismét a levegőbe emelkedni, kieresztett féklapoktól és a lassabban pörgő motoroktól megbénítva, de mégis hősiesen, egy rángatózó szökkenésre futotta az utórobbanás halványuló fényében, aztán keresztülszánkázott a közlekedőpályán, egy pillanatig látni engedve az akkumulátorokról táplált vészvilágítással szegélyezett GAT-épületet és a parkoló gépeket, köztük minden bizonnyal az Éjszakai Denevérét is, ahogy a sötétlő krepp-papír szegélyű árnyak az alkonyatban derengő narancssárga égre vetültek, amelyet a szétcsapó szikrák világítottak be.
  
  Felborulok, sikoltott magában, és a Beech tényleg majdnem felbukott, a bal szárny szikraszökőkutat vert fel a közlekedőpálya burkolatáról, és a szárnyvég letört, hogy aztán elszabadulva az árokba guruljon, és a súrlódás hőjével pislákoló lángra lobbantsa a nedves gyomnövényzetet.
  
  Aztán a Beech megállapodott, és nem hallatszott más, mint a rádió statikus sercegése, az utastérben széttört palackokból kiömlő italok bugyogása és Dees szívének veszett kalapálása. Kikattintotta a hevedereket, és erőlködve kászálódott kifelé, mielőtt még egészen biztos lett volna benne, hogy él.
  
  Tisztán, élesen emlékezett mindenre, ami később történt, de attól a pillanattól, amikor a Beech végállomásáig csúszott a közlekedőpályán, farával a Learjet felé és egyik oldalára bukva, addig a pillanatig, mikor az első sikolyokat meghallotta a főépület felől, csak arra emlékezett világosan, hogy hátrament, hogy megkeresse a fényképezőgépét. Enélkül nem hagyhatta el a gépet. A Nikon állt a legközelebb ahhoz, ami másnak a feleségét jelentette. Egy toledói vegyesboltban vette tizenhét éves korában, és azóta nem is vált meg tőle. Vásárolt hozzá objektíveket, de az alapgép ugyanaz maradt, mint annak idején, az egyedüli változásokat a munka során elszenvedett kisebb karcolások és horpadások jelentették. A Nikon az ülése hátulján lévő gumírozott zsebben volt. Kivette, és ellenőrizte, hogy épségben van-e. A nyakába akasztotta, és az ajtóhoz hajolt.
  
  Meghúzta a kart, és leugrott, megbotlott, majdnem orra is bukott, és el kellett kapja a fényképezőgépet is, mielőtt összecsókolózott volna a betonnal. A mennydörgés újabbat mordult, ezúttal távolról és cseppet sem ijesztően. Szellő simította végig az arcát, mint egy cirógató kéz... és valamivel jegesebben az öve alatt is. Dees fintort vágott. Hogy miképpen hugyozta össze a nadrágját, mikor a Beech és a Piedmont 727-es hajszál híján húzott el egymás mellett, arról nem szól majd a történet.
  
  Ekkor éles, velőtrázó sikolyt hallott a GAT felől - kín és félelem sikolyát. Ez pofoncsapásként érte. Rögtön magához is tért. És máris újra visszatért feladatához. Az órájára pillantott. Nem működött. Vagy a megrázkódtatás törte el, vagy csak megállt. Ugyanis azon mókás antik darabok közül való volt, melyeket fel kell húzni, de az ember sohasem emlékszik, mikor húzta föl utoljára.
  
  Lement már a nap? Állati sötét volt, persze, de az állandóan cikázó villámok miatt ez nem mondott semmit. Vagy mégis?
  
  Újabb sikoly - nem is sikoly, inkább visítás - és széttört üveg csörömpölése.
  
  Dees döntött, nem számít a naplemente.
  
  Rohant, közben halványan érezte, hogy a generátor kisegítő tartályai még mindig égnek, és a levegőben gázszag terjeng. Próbált gyorsítani, de mintha lecementezték volna. A terminálépület közeledett, de nem túl sebesen. Nem elég sebesen.
  
  - Kérem, ne! Kérem, ne! KÉREM, NE! NE! NE!
  
  A fel-felcsapó sikolyt szörnyűséges, nem emberi üvöltés szakította félbe. Bár, ami a legrosszabb volt az egészben, valamelyest mégis emberien hangzott. Az épület sarkain világító vészlámpák bizonytalan fényében Dees valami sötéten hadonászó alakot pillantott meg, amint újabb ablakokat tör ki a terminál parkolók felőli oldalán - ahol szinte az egész falat egy hatalmas ablak alkotta -, és kiröppen onnan. Tompa puffanással ért földet a pályán, és Dees látta, hogy egy ember.
  
  A vihar lassan elvonult már, de a villámok még mindig veszetten cikáztak, és ahogy Dees elrohant a parkolópályák felé, végre meglátta az Éjszakai Denevér gépét, farkán vastagon felfestve N 101 BL. A megvilágításban a betűket és számokat feketének látta, pedig tudta, pirosak, de hát ez nem volt lényeges különben. A fényképezőgépbe érzékeny fekete-fehér filmet fűzött, és olyan vakuval is felszerelkezett, amely csak akkor villan föl, ha a film érzékenységének nem elegendő a fény.
  
  A Skymaster csomagtartója széttárva állt, mint egy hulla ajkai. Alatta egy nagy földrakásban valamik mozogtak és tekeregtek. Dees meglátta, de csak később kapcsolt, mire végül megtorpant. Szívét most nemcsak félelem, de ujjongó öröm is eltöltötte. Milyen jó is, hogy minden összejött!
  
  Na igen, csak nehogy szerencsének nevezd - nehogy azt merészeld. Még csak megérzésnek se.
  
  Stimmel. Nem a szerencse kényszerítette, hogy abban a szaros kis motelszobában gubbasszon, a zörgő légkondicionálóval, és nem is a megérzése - nem éppen a megérzése -, és odaragadjon szinte a telefonra hosszú órákon át, és légypiszoknyi repülőtereket hívogasson, és újra és újra az Éjszakai Denevér farokszámáról kérdezősködjön. Színtiszta riporterösztön, és végre kifizetődik. Azzal a különbséggel, hogy ez nem egy szimpla fogás: ez maga a főnyeremény, Eldorádó, a Nagy Borzongás.
  
  Megállt a tátongó csomagtér alatt, és felemelte a fényképezőgépet. Majdnem belegabalyodott a hevederbe. Káromkodott. Kigubancolta a pántot. Célzott.
  
  Újabb sikolyt hallott a terminál felől - nőét vagy gyerekét. Dees szinte észre sem vette. A gondolatot, hogy odabent mészárlás folyik, egy másik követte, hogy egy mészárlás csak színesítené a történetet, végül mindkettő elröppent, ahogy három képet csinált a Cessnáról, ügyelve, hogy a tátongó csomagtér és a szám a vezérsíkon látszódjon. Az automata filmtovábbító zümmögött.
  
  Dees továbbrohant. Még több üveg csörömpölt. Újabb puffanással újabb emberi test zuhant a betonra, mint egy rongybaba, amelyet szirupszerűen ragacsos, sűrű folyadékba áztattak. Dees odanézett, látta, hogy valami, talán egy ruhadarab bizonytalanul megmoccan... de túl messze volt, hogy eldönthesse. Visszafordult. Még kétszer lekapta a gépet, ezúttal telibe. A tátongó csomagtér és a földkupac tagadhatatlanul élesen látszik majd a nyomtatásban.
  
  Aztán sarkon fordult, és a terminál felé kezdett rohanni. Eszébe sem ötlött, hogy mindössze egy öreg Nikonnal van felfegyverkezve.
  
  Tízyardnyira az épülettől lefékezett. Három test hevert ott, két felnőtt, mindkét nemből egy-egy, és egy kisebb test, apró termetű nőé vagy esetleg egy tizenhárom év körüli kislányé, így a feje nélkül nehéz volt eldönteni.
  
  Dees beirányozta a fényképezőgépet, és hat gyors képet kattintott el, vakuja fehér villámként villant föl, és a filmtovábbító zümmögött.
  
  A számlálást sohasem tévesztette el. Harminchat kocka áll rendelkezésére. Tizenegyet használt el. Maradt huszonöt. Nadrágja zsebébe még további tekercseket is begyömöszölt, tehát cserélhet is filmet... ha marad rá ideje. Erre viszont sosem szabad számítani, az ilyen képeket akkor kell elkapni, amikor csak lehetséges. Nincs repetázás.
  
  Dees elérte a terminált, és kitárta az ajtót.
  
  
  
  9
  
  
  Korábban azt hitte, már mindent látott, amit látni lehet, de ilyet még sohasem tapasztalt. Soha.
  
  Hányat?, dübörögte az agya. Hányat kaptál el? Hatot? Nyolcat? Tizenkettőt?
  
  Nem tudta eldönteni. Az Éjszakai Denevér a kis magánrepülőteret vágóhíddá alakította át. Testek és testdarabok hevertek szanaszét. Dees meglátott egy fekete Converse tornacipős lábat: lekapta. Egy tépett torzót: lekapta. Egy olajos overallba öltözött férfi még élt, egy bolond pillanatra azt hitte, Ezra az, a Csodálatos Ginfejű Szerelő a Cumberland megyei repülőtérről, de emez már nemcsak kopaszodófélben volt, hanem egyáltalán nem maradt haja. Arcát a homlokától az álláig felmetszették. Orrát kettéhasították, ami Deest egészen morbid módon sült hot-dog virslire emlékeztette, ami már csak a kiflire vár.
  
  Dees lekapta.
  
  Aztán hirtelen, egészen váratlanul, a bensője fellázadt ellene és ráordított, Elég volt!, olyan parancsoló hangon, amely nem tűrt ellentmondást, engedelmeskednie kellett.
  
  Elég volt, kész, vége!
  
  Egy falra festett nyilat pillantott meg, alatta ez állt: A MELLÉKHELYISÉGEK ERRE. Dees a nyíl által jelzett irányba rohant, nyakában himbálódzó kamerájával.
  
  A férfimosdó esett elsőnek kézre, de Dees azt sem bánta volna, ha a földönkívülieké. Rekedten, bömbölve, harsányan sírt. Alig tudta elhinni, hogy ő maga adja ki ezeket a hangokat. Évek óta nem sírt már. Gyerekkora óta.
  
  Beviharzott az ajtón, végigsiklott a kövön, mint egy síelő, és megmarkolta a második mosdókagylót.
  
  Föléhajolt, és bőséges, bűzös sugárban mindent kiadott magából, egy része visszacsapódott az arcába, egy része barnás foltokat hagyott a tükrön. Megérezte a házhoz szállított kreol csirkét, amelyet a motelbeli telefon mellett kuporogva fogyasztott el - közvetlenül azelőtt, hogy rátalált az aranytelérre, és a gépéhez rohant -, és aztán újra hányt, nagyokat hördülve, mint egy túlterhelt masina, amely a fogaskerekét törte.
  
  Jézusom, gondolta, édes istenem, ez nem ember, ez nem lehet ember...
  
  És ekkor hallotta meg a hangot.
  
  Olyan hang volt, amit legalább ezerszer hallott már életében, ami minden amerikai férfi életében köznapian hangzott... de ezúttal borzadállyal és felmérhetetlen és hihetetlen rettegéssel telt meg.
  
  Egy férfi vizelt a piszoárba.
  
  És habár mindhárom piszoárt látta a hányásfoltos tükörben, egyiknél sem állt senki.
  
  Deesben felötlött: a vámpírok nem látszanak a tükörben...
  
  Aztán látta, pirosas folyadék csorog a középső piszoár csészéjébe, látta, ahogy geometrikus formát rajzolva eltűnik a lefolyólyukban.
  
  A levegőben nem spriccelt semmi, csak akkor vált láthatóvá, mikor a porcelánhoz ért.
  
  És ott látható lett.
  
  Dees megmerevedett. Ott állt, kezével a mosdókagylót markolta, szája, torka, orra, arcüregei megteltek a kreol csirke ízével és szagával, és azt figyelte, hogyan zajlik ez a képtelen és mégis prózai dolog mögötte.
  
  Azt nézem, mondta magában szélütötten, hogyan pisil egy vámpír.
  
  Úgy tűnt, soha nem ér véget... a véres vizelet nekicsapódik a porcelánnak, láthatóvá válik és örvénylik a lefolyóban. Dees ott állt, kezei lecövekelve a mosdóhoz, amelybe beleokádott, a tükörbe bámult, és fagyott fogaskeréknek érezte magát egy megakadt gépezetben.
  
  Szinte biztos, hogy végem van, gondolta.
  
  Látta a tükörben, hogy a krómozott öblítőkar megbillen magától. Zubogott a víz.
  
  Dees suhogást, zizzenést hallott, tudta a köpeny az, mint ahogy azt is tudta, a "szinte biztos"-t már ki is húzhatja a gondolataiból. Úgy maradt, ahogy volt, kezével a kagyló szélét markolva.
  
  Mély, kortalan hang szólalt meg mögötte. A hang gazdája olyan közel állt hozzá, hogy Dees szinte érezte hideg leheletét a tarkóján.
  
  - Te követtél engem - mondta a kortalan hang.
  
  Dees felnyögött.
  
  - De bizony - mondta a kortalan hang, mintha Dees ellenkezett volna. - Tudok rólad, mint látod. Mindent tudok rólad. És most jól figyelj rám, szaglászó kis barátom, mert nem mondom kétszer: ne kövess többé.
  
  Dees felnyüszített, mint egy kutya, és megint a nadrágjába vizelt.
  
  - Nyisd ki a fényképezőgépedet - mondta a kortalan hang.
  
  A filmem, kesergett Dees egyik fele, a filmem! A mindenem! A mindenem! A képeim!
  
  Újabb száraz, denevérszerű suhogás. Bár Dees semmit nem látott, érzékelte, hogy az Éjszakai Denevér közelebb lépett.
  
  - Azonnal.
  
  A film nem is a mindene volt.
  
  Még megvolt az élete is.
  
  Már amilyen.
  
  Látta magát, ahogy megfordul, és megpillantja, amit a tükörben nem láthatott, amit a tükör nem mutatott, látta, ahogy nézi az Éjszakai Denevért, denevérlelkű cimboráját, a groteszk lényt, vérrel, húscafatokkal és kitépett hajjal bemocskolva, látta magát, amint képet kép után kattogtat el, zümmögő felhúzószerkezettel... de nem történt semmi.
  
  Mindez nem történhetett meg.
  
  Merthogy fényképezni sem lehet.
  
  - De hiszen maga él - hörögte mozdulatlanul, keze szemlátomást odanőtt a kagylóhoz.
  
  - Mint ahogy te is - csikorogta a kortalan hang, és Dees kiérezte leheletéből ősi kripták és lepecsételt sírboltok szagát. - Legalábbis egyelőre. Ez az utolsó esélyed, szaglász és leendő biográfus barátom. Nyisd ki a gépedet... vagy én nyitom ki.
  
  A bénultságtól alig mozgó ujjakkal Dees kinyitotta a Nikont.
  
  Szellő libbent hideg arca mellett, mintha borotvapengék suhannának el. Egy pillanatra hosszú, vérfoltos fehér kezet látott, beszakadt körmei alatt piszokkal.
  
  Aztán a film akadálytalanul kicsusszant a gépből.
  
  Újabb száraz suhogás. Újabb bűzös lehelet. Egy pillanatig Dees azt hitte, az Éjszakai Denevér mégis végez vele.
  
  Aztán a tükörben látta, hogy a férfimosdó ajtaja magától kitárul.
  
  Nem kellek neki, gondolta magában Dees, már eleget evett ma estére. És azzal rögtön újra elhányta magát, ezúttal egyenesen saját bámuló arcának tükörképébe.
  
  Az ajtó kattanva becsukódott.
  
  Dees legalább három percig nem mozdult, nem moccant, míg a közeledő szirénák már egészen a terminál tetejére értek, nem moccant, míg meg nem hallotta egy repülőgép motorjának köhögését és berregését.
  
  A Cessna Skymaster 337 motorja, kétségkívül.
  
  Kibotorkált, mintha falábakon járna, nekicsapódott a folyosó átellenes falának, kiegyenesedett, aztán visszament a váróterembe. Elcsúszott egy vértócsán és majdnem hanyatt esett.
  
  Kezeket fel, haver - ordított rá egy zsaru. - Kezeket fel! Ha megmozdulsz, meghalsz!
  
  Dees meg se fordult:
  
  - Lőj csak, faszfej! - mondta, magasba tartva fényképezőgépét és sajtóigazolványát. Elsétált az egyik kitört ablakig, gépéből még mindig barna szerpentinként kunkorodott kifelé az exponált film, és megállt ott, nézte, hogyan gyorsít fel a Cessna az 5-ös kifutón. Egy pillanatig csak egy fekete folt volt a generátor és a segédtartályok lángjának fényében, egy nagyon is denevérszerű folt, aztán felszállt, eltávolodott, és Deest a zsaru olyan erővel lökte a falhoz, hogy eleredt az orra vére, de már nem érdekelte, már semmi nem érdekelte, és mikor a zokogás újra feltört mellkasából, behunyta a szemét, és mégis látta maga előtt az Éjszakai Denevér véres vizeletét, ahogy a porcelánhoz csapódva láthatóvá válik, és örvénylik a lefolyóban.
  
  Azt gondolta magában, most már mindörökre látni fogja.