- Talán… élvezik?

- Igen, élvezik. De ne fogjuk a kocsit a ló elé. Ezek farkasok, Brandon, láthatatlan farkasok, amelyek átvágják és -rágják magukat egy birkanyájon: ide-oda, ide-oda. Mármost mondja meg nekem: mit akarnak a farkasok a birkákkal, azonfelül hogy kitombolják magukat, amikor megölnek egyet-egyet?
  
  - Csak... csak nem azt akarja mondani - Pearson hangja suttogássá halkult -, csak nem azt akarja mondani, hogy megesznek bennünket?
  
  - Valamelyik részünket eszik meg - mondta Duke.
  
  - Robbie Delraynek ez volt a feltevése, amikor találkoztam vele, és a legtöbben közülünk ma is így gondolják.
  
  - Kikről beszél, Duke?
  
  - Azokról, akikkel majd összehozom. Nem mindenki lesz ott, de most a legtöbben el fognak jönni. Történt ugyanis valami. Valami nagy dolog.
  
  - Micsoda?
  
  Duke azonban csak megrázta a fejét, és ezt kérdezte: - Fogjunk egy taxit? Kezd már penészesedni?
  
  Pearson kezdett már penészesedni, de taxihoz még nem volt kedve. A gyaloglás jót tett neki... és nemcsak a gyaloglás. Úgy érezte, erről nem beszélhet Duke-nak - legalábbis egyelőre -, de határozottan van ennek az ügynek egy pozitív oldala is... egy romantikus oldala. Mintha egy fiúk számára írt különös, de izgalmas kalandos históriába csöppent volna bele; szinte még az N. C. Wyeth-illusztrációkat is el tudta képzelni. Nézte, hogyan forognak a fehér fénykoszorúk lassan-lassan az utcai lámpák körül, amelyek sorfalat álltak nekik a Storrow Drive-on, és elmosolyodott egy kicsit. Valami nagy dolog történt, gondolta. X-9, az egyik ügynökünk jó hírt hozott föld alatti bázisunkról... sikerült megállapítanunk, hol tartják a denevérmérget, amit régóta keresünk.
  
  - Izgalmas? Nem sokáig lesz az - jegyezte meg Duke szárazon.
  
  Pearson meglepetten nézett rá.
  
  - Mire a második barátját halásszák ki Boston Harbor vizéből, és hiányzik a fél feje, rá fog jönni, hogy hiába vár Tom Swiftre: nem jön el, nem segít magának lemeszelni azt a nyavalyás palánkot.
  
  - Tom Sawyer - dünnyögte Pearson, s kitörölte szeméből az esővizet. Érezte, hogy elpirul.
  
  - Az agyunk előállít valamit, azt eszik, gondolja Robbie. Talán egy enzim vagy valami speciális elektromos hullám, mondja. Lehet, hogy ugyanaz a dolog, aminek a révén látjuk őket - ha nem is valamennyien -, és hogy nekik mi olyanok vagyunk, mint a paradicsom a gazda kertjében, a magukénak tekintenek, és akkor szednek le, amikor érettnek látnak.
  
  Ami engem illet, én a baptista hitben nevelkedtem, és hajlandó vagyok szembeszállni velük. Én nem fogadom el ezt a John gazda-féle marhaságot. Szerintem ezek a lelkünket szívják ki.
  
  - Tényleg? Most ugrat vagy tényleg ez a véleménye?
  
  Duke elnevette magát, vállat vont, és harcias képet vágott, s mindezt egyszerre. - A fenébe is, magam se tudom, barátom. Ezek a dolgok akkor jelentek meg az életemben, amikor arra a megállapításra jutottam, hogy a mennyország csak mese, és a pokol nem más, mint a többi ember. Most megint cefetül meg vagyok kavarodva. De az igazat megvallva, ez nem sokat számít. A legfontosabb dolog, az egyetlen dolog, amit tisztázni kell és mindig tisztán kell látni, hogy bőven van rá okuk, hogy megöljenek bennünket. Először is mert félnek attól, amit teszünk, attól, hogy összejövünk, szervezkedünk, próbálunk ártani nekik...
  
  Megállt, átgondolta, amit mondott, megrázta a fejét. Most olyan benyomást keltett, mint aki önmagával folytat eszmecserét, ismét igyekezve választ találni egy kérdésre, amely már túl sok álmatlan éjszakát szerzett neki.
  
  - Félnek? Nem tudom, hogy ez-e a helyes és pontos meghatározás. De nemigen szeretnek kockáztatni, az nem kétséges. És van valami más is, ami szintén nem kétséges: nagyon bántja a csőrüket, hogy némelyikünk látja őket. Piszkosul bántja. Egyszer elcsíptünk egyet, és az olyan volt, mintha a hurrikánt egy uborkásüvegbe akartuk volna zárni. Az...
  
  - Elcsíptek egyet!
  
  - El ám - mondta Duke, és elvigyorodott, de az arca kemény és komoly maradt. - Az A I-95 egyik pihenőhelyén kapcsoltuk le, fent Newburyportnál. Vagy féltucatnyian voltunk, Robbie barátom kommandója alatt. Bevittük egy tanyára, és amikor annak a hajórakományra való nyugtatónak, amit belepumpáltunk, megszűnt a hatása - ami túlontúl gyorsan következett be -, megpróbáltuk kivallatni, hogy jobb válaszokat kapjunk néhány olyan kérdésre, amit maga is feltett már nekem. A kezét megbilincseltük, a lábát sínbe raktuk; annyi nejlonkötelet tekertünk rá, hogy úgy nézett ki, mint egy múmia. Tudja, mire emlékszem a legjobban?
  
  Pearson megrázta a fejét. Az az érzése, hogy egy kalandos ifjúsági regény lapjai között él, egy csapásra semmivé lett.
  
  - Arra, hogy hogyan tért magához - mondta Duke. - Minden átmenet nélkül. Az egyik másodpercben még teljesen ki volt purcanva, és a következőben már teljesen éber volt, meregette ránk azt a szörnyű szemét. Azt a denevérszemét. Mert a denevéreknek igenis van szemük - ezt mindenki tudja. Az a hiedelem, hogy vakok, alighanem egy jó sajtóügynök fáradozásainak az eredménye.
  
  Nem volt hajlandó beszélni. Egy szót se tudtunk kihúzni belőle. Azt hiszem, tisztában volt vele, hogy élve nem kerül ki abból a pajtából, de nem mutatott félelmet. Csak gyűlöletet. Jézusom, micsoda gyűlölet sütött abból a szemből!
  
  - Aztán mi történt?
  
  - A bilincsláncot úgy tépte szét, mintha selyempapírból lett volna. A sínnel a lábán nemigen boldogult, már csak azért sem, mert abban a speciális Long John bakancsban folytatódott, amit jól oda lehet szegezni a padlóhoz, de a nejlon csónakkötelet... azt egyszerűen szétharapdálta ott, ahol keresztezte a vállát. Azokkal a fogakkal, látta őket, ez olyan volt, mintha egy patkány spárgát rágna szét. Mi meg csak álltunk, mint a faszentek. Még Robbie is. Nem akartunk hinni a szemünknek... vagy talán hipnotizált bennünket. Tudja, sokat gondolkoztam rajta, hogy ez egyátalán lehetséges-e. De hála istennek, Lester Olson megmentette a helyzetet. Egy zárt teherkocsit, egy Ford Econoline-t használtunk az akcióhoz, és Lestert kezdte törni a frász, hogy esetleg meglátják a sorompótól. Kiment körülnézni, és amikor visszajött, látta, hogy az a micsoda már majdnem kiszabadította magát, csak a lába van még vasban, és erre három golyót eresztett a fejébe. Puff-puff-puff, és kész.
  
  Duke ámuldozva ingatta a fejét.
  
  - Megölte - mondta Pearson. - Puff-puff-puff, és kész.
  
  A hangja mintha megint kiköltözött volna a fejéből, mint reggel a bank előtti téren, s támadt egy szörnyű, de nagyon is elfogadhatónak látszó gondolata: batmanek nincsenek, nem léteznek. Csoporthallucináció az egész, nem sokban különbözik az agavébort vedelők látomásaitól, amelyekhez némi drogok is hozzásegítik a körben rángatódzókat. Ezt pedig, amely csakis a Tízórai Embereknél jelentkezik, a dohány nem megfelelő adagolása idézi elő. Azok, akikkel Duke most össze akarja ismertetni, ennek az őrült ideának a befolyása alatt már legalább egy ártatlan embert megöltek, és többet is megölhetnek. Sőt biztos, hogy többet is megölnek, ha lesz rá idejük. És ha nem szabadul meg hamarosan ettől a félnótás bankfiútól, a végén még ő is bűnrészes lehet. Már látott két batmant... nem, hármat, a zsarut is számítva, és négyet, az alelnököt is számítva. És épp ez tette be az ajtót, a gondolat, hogy az Egyesült Államok alelnöke...
  
  Duke arckifejezéséből Pearson megértette, hogy barátja harmadszor is - rekordidő alatt! - olvasott a gondolataiban. - Maga kezd azon tűnődni, hogy talán valamennyien dilisek vagyunk, magát is beleértve - mondta Duke. - Így van?
  
  - Persze hogy így - vágta rá Pearson egy kissé élesebben, mint szándékában állt.
  
  - Eltűnnek - mondta Duke egyszerűen. - Én láttam, hogy az ott a pajtában eltűnt.
  
  - Micsoda?
  
  - Átlátszó lett, füstté vált, eltűnt. Tudom, hogy ez őrültségnek hangzik, de mondhatok én akármit, képtelen vagyok megértetni magával, milyen őrült érzés volt az is: ott lenni és végignézni a dolgot.
  
  Az ember először azt hiszi, nem is valóságos, amit lát, bár a szeme előtt játszódik le; biztos csak álmodik, gondolja, vagy talán valahogy bekerült egy filmbe, ami tele van olyan különleges hatásokkal, mint azok a régi Csillagháború-filmek. Aztán megcsapja az orrát valami: por és vizelet és a forró chili szagának a keveréke. Viszketni kezd tőle a szeme, és a hányinger kerülgeti. Lester hányt is, Janet meg egy óra hosszat tüsszögött utána. Azt mondta, ezt általában csak a parlagfű váltja ki nála. Én mindenesetre odamentem a székhez, amin a pofa ült. A kötelek még ott voltak, a bilincsekkel és a ruháival együtt. A pofa inge még be volt gombolva. A nyakkendője is meg volt kötve. Kinyújtottam a kezem, és lehúztam a nadrágja cipzárját - óvatosan, mintha attól félnék, hogy a fütyköse kirepül és elcsapja az orromat -, de nem találtam mást, mint az alsónadrágját. Egy közönséges fehér Jockey alsónadrágot. Ennyi volt az egész, de ez elég volt, mert ez is üres volt. Mondok magának valamit, kedves bátyám: addig nem látott igazán különös dolgot életében, amíg nem látta egy hapsi ruhadarabjait szép rétegesen összerakva - a hapsi nélkül.
  
  - Füstté vált és eltűnt - mondta Pearson. - Uramisten.
  
  - Igen. A végén olyan volt, mint az ott. - Az egyik utcai lámpa körül forgó-fénylő párakoszorúra mutatott.
  
  - És mi történik a... - Pearson megakadt, nem tudta, hogyan fejezze ki azt, amit kérdezni akar. - Eltűntnek nyilvánítják őket? Esetleg... - Ekkor eszébe ötlött, mi az, amit valóban tudni szeretne. - Duke, hol az igazi Douglas Keefer? És az igazi Suzanne Holding?
  
  Duke megrázta a fejét. - Nem tudom. Csak annyit mondhatok, hogy bizonyos értelemben az igazi Keefert látta reggel, Brandon és Suzanne Holding is az igazi volt. Szerintünk a fej, amit látunk, talán valójában nincs is ott, agyunk csak a képek nyelvére fordítja, hogy valójában milyenek a denevérek - milyen a szívük és a lelkük.
  
  - Afféle lelki telepátia?
  
  Duke vigyorgott. - Maga jól bánik a szavakkal, testvér - igen nevezhetjük annak. Majd beszéljen Lesterrel. Ha a denevérnépségről van szó, fenemód költői tud lenni.
  
  A név ismerősen csengett, és néhány pillanatnyi gondolkodás után Pearson azt is tudni vélte, miért.
  
  - Mondja, nem egy idősebb szivar ez a Lester, nagy, ősz lobonccal? Olyan, mint egy öregedő iparmágnás vagy bankvezér valami tévéregényben?
  
  Duke-ból kitört a nevetés. - De igen, ez Les.
  
  Egy ideig csendben mentek tovább. Jobb felől titokzatosan csobogott a folyó, s a túlparton már feltűntek Cambridge fényei. Pearson azon merengett, hogy sose látta még ilyen szépnek Bostont.
  
  - Lehet, hogy egy batman kezdetben csak egy csíra, bacilus, amit az ember belélegez - kezdte újra Pearson a tapogatódzást.
  
  - Hogyne, a baciluselméletnek is vannak hívei, de én nem tartozom közéjük. Mert nézze csak: portás vagy pincérnő denevérrel maga sose találkozik. Ezek a hatalmat szeretik, és egyre jobban beveszik magukat a hatalom berkeibe. Hallott már maga olyan bacilusról, Brandon, amelyik csak gazdag emberekbe esik bele?
  
  - Nem.
  
  - Én sem.
  
  - Azok, akikkel találkozni fogunk... talán egy... - Pearson kissé mulatságosnak találta, hogy nehezére esik a következő kérdésével előállni. Mert ha nem is tért vissza az ifjúsági regények birodalmába, azért nem is járt messze tőle. - Talán valamiféle ellenállás harcosai?
  
  Duke fontolóra vette a kérdést, majd bólintott és vállat vont - érdekes látvány volt: mintha a teste egyszerre mondott volna igent és nemet. - Még nem azok - felelte -, de a mai este után lehet, hogy azok lesznek.
  
  Mielőtt Pearson megkérdezhette volna, hogy érti ezt, Duke megint felfedezett egy szabad taxit - ez a Storrow Drive másik oldalán haladva vadászott utasra -, és lelépett az úttestre, hogy odaintse. A taxi szabályellenesen megfordult, és a járdához kanyarodott, hogy felvegye őket.
  
  
  A taxiban a bostoni sportéletről beszéltek - az őrjítő Red Soxról, a lehangoló Patriotsról, a hanyatló Celticsről -, békében hagyták a denevéreket, de amikor a folyó cambridge-i partján kiszálltak egy magányosan álló favázas ház előtt (KATE KÖNYVESBOLTJA - DETEKTÍVREGÉNYEK ÉS RÉMHISTÓRIÁK állt a cégtáblán, amelyen még egy felpúpozott hátú, dühösen fújó fekete macska is látható volt), Pearson megfogta Duke Rhinemann karját, és ezt mondta - Lenne még néhány kérdésem.
  
  Duke az órájára nézett. - Nincs rá idő, Brandon... kicsit sokat gyalogoltunk.
  
  - Akkor csak kettő.
  
  - Jézusom, maga pont olyan, mint az a pacák a tévében, a koszos, ócska ballonjával. Egyébként nem hiszem, hogy válaszolni tudok; sokkal kevesebbet tudok erről a francos ügyről, mint maga képzeli.
  
  - Mikor kezdődött?
  
  - Látja? Ez az, amire céloztam. Nem tudom, és az a valami, amit elkaptunk, biztos nem mondta volna meg; a kis aranybogár még azt se volt hajlandó elárulni, hogy kicsoda, micsoda és mi a gyári száma. Robbie Delray, az a fickó, akiről már beszéltem magának, azt mondja, hogy ő az elsőt több mint öt évvel ezelőtt látta, egy Lhasa Apsót sétáltatott a Boston Commonon. Azt mondja, azóta évről évre több van belőlük. Hozzánk képest még mindig nincsenek sokan, de a számuk egyre nő... exponenciálisan?... ez az a szó, amit használni akarok?
  
  - Remélem, nem - mondta Pearson. - Ijesztő szó.
  
  - Mi a másik kérdése, Brandon? Gyerünk, kevés az idő!
  
  - Mi a helyzet más városokban? Ott több a denevér? És látják mások is őket? Erről mit hall?
  
  - Nem tudjuk. Lehet, hogy mindenütt vannak a világon, de abban szinte biztosak vagyunk, hogy az USA az egyetlen ország a világon, ahol nemcsak egy maroknyi ember látja őket.
  
  - Miért?
  
  - Mert ez az egyetlen ország, amely ennyire berágott a dohányzással kapcsolatban... valószínűleg azért, mert az egyetlen, ahol az emberek azt hiszik - és ez a hit tényleg mélyen gyökerezik bennük -, hogyha megfelelően táplálkoznak, ha a megfelelő vitaminkombinációkat szedik, ha megfelelő számú dologról megfelelő módon gondolkodnak, és a megfelelő vécépapírral törlik a seggüket, akkor örökké fognak élni, és szexuálisan aktívak fognak maradni. Ha a dohányzásról van szó, kialakulnak a csatasorok, és az eredmény ez a fura felemás lény. Egy kentaur. A magunkfajta.
  
  - A Tízórai Ember - mondta Pearson mosolyogva.
  
  - Az... a Tízórai Ember. - Duke átnézett Pearson válla felett... - Moira! Szia!
  
  Pearson nem nagyon lepődött meg, hogy Giorgio-illatot érez. Hátranézett, és a kis Miss Piros Szoknyát látta.
  
  - Moira Richardson. Brandon Pearson.
  
  - Helló - mondta Pearson, és megrázta a feléje nyújtott kezet. - Hiteltanácsadás, ugye?
  
  - Ez olyan, mintha a szemetest köztisztasági technikusnak neveznék - mondta a lány vidám, széles mosollyal. Ebbe a mosolyba, gondolta Pearson, bármelyik férfi beleszerethet, ha nem vigyáz. - Valójában hitelellenőrzéssel foglalkozom. Például, ha maga egy új Porschét akar venni, utánanézek a nyilvántartásokban, hogy maga tényleg Porsche típus-e... pénzügyi értelemben, persze.
  
  - Persze - mondta Pearson, viszonozva a lány mosolyát.
  
  - Cam! - kiáltotta Moira. - Gyere csak!
  
  Az ajtónálló csatlakozott hozzájuk, az a srác, aki mindig megfordította a fején a sapkát, ha a vécét kellett felmosnia. Utcai ruhában legalább ötven ponttal látszott magasabbnak az intelligenciahányadosa, és megdöbbentően hasonlított Armand Assantéhoz. Pearson egy kis szúrást érzett a szívében, de nem lepődött meg túlságosan, amikor a srác átölelte Moira Richardson felettébb kívánatos kis derekát, és futó csókot nyomott felettébb kívánatos kis szája sarkára. Majd kezet nyújtott Brandonnak.
  
  - Cameron Stevens.
  
  - Brandon Pearson.
  
  - Örülök, hogy itt látom - mondta Stevens. - Reggel már azt hittem, egyből bemondja az unalmast.
  
  - Hányan figyeltek maguk közül? - kérdezte Pearson. Megpróbálta újra lepergetni magában, mi történt tízkor a téren, de rájött, hogy nem tudja - a részleteket elnyelte a megrázkódtatás fehér köde.
  
  - Majdnem valamennyien a bankból, akik látjuk őket - felelte Moira nyugodtan. - De nincs semmi baj, Mr. Pearson...
  
  - Brandon. Nagyon kérem.
  
  A lány bólintott. - Nem csináltunk semmit, csak drukkoltunk magának, Brandon. Gyere, Cam!
  
  Felsiettek a lépcsőn a kis favázas épület tornácára, és bementek. Pearson csak valami halvány derengést látott bent, s az ajtó máris becsukódott. Megint Duke-hoz fordult.
  
  - Ez mind valóság, nem álom, ugye? - kérdezte.
  
  Duke részvevően nézett rá. - Sajnos, igen. - Egy kis szünet után hozzátette: - De azért van valami jó is benne.
  
  - Igen? Éspedig?
  
  Duke fehér fogsora megvillant a nyirkos sötétségben. - Körülbelül öt év óta először fog részt venni olyan összejövetelen, ahol nem tilos a dohányzás - mondta. - Jöjjön, menjünk be.
  
  
  
  3
  
  
  Az előtér és távolabb a könyvesbolt sötét volt; a fény - emberi hangok zsongásával együtt - lentről, a tőlük balra induló meredek lépcső aljából szűrődött fel.
  
  - Hát ez volna az a bizonyos hely - mondta Duke. - Hogy a Dead-et idézzem: "Milyen hosszú és különös volt az utunk!"
  
  - De még mennyire - hagyta rá Pearson. - Kate is Tízórai Ember?
  
  - A tulaj? Á, dehogy. Csak kétszer találkoztam vele, de ha jól sejtem, egyáltalán nem dohányzik. Amennyire Kate tudja, mi a Bostoni Nehéz Fiúk és Könnyű Lányok Egyesülete vagyunk.
  
  Pearson felhúzta a szemöldökét. - Micsoda?
  
  - Néhány tucat krimirajongó, aki nagyjából egyszer egy héten összejön, hogy megvitassa Raymond Chandler, Dashiell Hammett, Ross Macdonald és más hasonszőrűek műveit. Ha semmit sem olvasott ezektől a fickóktól, valószínűleg pótolnia kéne a mulasztást. Biztos, ami biztos. És nem is nagy áldozat; némelyikük egész jókat írt.
  
  Lementek, elöl Duke - a lépcső olyan keskeny volt, hogy egymás mellett nem fértek volna el, s egy ajtónyíláson át beléptek egy jól megvilágított, alacsony mennyezetű terembe, amely ugyanolyan hosszú lehetett, mint az átalakított favázas ház odafent. Ebben az alagsori helyiségben vagy harminc összecsukható szék állt, előttük kék posztóval letakart festőállvány. Azon túl egymásra rakott kartondobozok látszottak, ezekben érkeztek a könyvek a különböző kiadóktól. Pearson mosolygott magában, amikor a bal oldali falon egy bekeretezett képet pillantott meg, alatta táblával: DASHIELL HAMMETT: ÜDV RETTENTHETETLEN VEZÉRÜNKNEK!
  
  - Duke? - szólalt meg Pearsontól balra egy nő. - Hála a jó istennek! Már azt hittem, történt valami magával.
  
  Pearson őt is megismerte: a komoly arcú, vastag szemüvegű, hosszú, sima fekete hajú fiatal nő volt. Most korántsem látszott olyan komolynak a kifakult, szűk farmernadrágjában és Georgetown University trikójában, amely alatt szemlátomást nem hordott melltartót. És Pearson-nak az volt az érzése, hogy ha Duke felesége csak egyszer is látná, hogyan néz a férjére ez a fiatal nő, valószínűleg a fülénél fogva rángatná ki Duke-ot Kate alagsorából, akárhogy szaporodnak is a batmanek világszerte.
  
  - Semmi bajom, szivi - mondta Duke. - Csak megint hoztam valakit, aki hajlandó belépni a Felmagasztalt Denevér Egyházába. Janet Brightwood. Brandon Pearson.
  
  Brandon kezet fogott Janettel, és ezt gondolta: Te vagy a tüsszögős.
  
  - Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Brandon - mondta Janet, és máris Duke-ra ragyogtatta ismét a mosolyát, akit mintha zavart volna egy kicsit a tekintetének a hőfoka. - Elmehetünk kávézni utána? - kérdezte.
  
  - Hát... majd meglátjuk, szivi. Oké?
  
  - Oké - mondta Janet, s a mosolya elárulta, hogy akár három évig is hajlandó várni, hogy kávézni mehessen Duke-kal, ha Duke-nak ez az óhaja.
  
  Mit keresek én itt?, villant át hirtelen Brandon agyán. - Hiszen ez tiszta őrültség... ez pontosan olyan, mint valami légógyakorlat egy diliházban.
  
  A Felmagasztalt Denevér Egyházának tagjai közben az egyik könyvesdobozhoz járultak, amelyen egy halom hamutartó állt, magukhoz vettek egyet-egyet, és helyet foglalva látható élvezettel gyújtottak rá. Pearson úgy vélte, ha mindenki leül, nem sok vagy talán egyetlen szabad szék se marad.
  
  - Most már mindenki látta magát - mondta Duke, s az utolsó sorban ült le vele, távol a kávéfőzőtől, amelyet Janet Brightwood kezelt. Pearson nem tudta eldönteni, véletlen volt-e ez avagy sem. - Helyes... vigyázzon azzal az ablakrúddal, Brandon.
  
  A rúd, a végén kampóval, mellyel a magasan lévő pinceablakokat nyitották-csukták, az egyik fehérre meszelt téglafalhoz volt támasztva. Brandon véletlenül megrúgta, mikor leült. Duke elkapta, mielőtt eldőlt volna, esetleg meg is sebesítve valakit, viszonylag biztosabb helyre állította, aztán előrement, és szintén hozott egy hamutartót.
  
  - Maga tényleg gondolatolvasó - mondta Pearson hálásan, és rágyújtott. Hihetetlenül különös (de tagadhatatlanul csodálatos) érzés volt, hogy egy ilyen népes csoport tagjaként megteheti ezt.
  
  Duke is rágyújtott, aztán a festőállvány mellett álló csontos, szeplős képű férfira mutatott. A szeplős Lester Olsonnal beszélgetett - elmélyülten tárgyaltak valamit -, aki annak idején egy newburyporti pajtában agyonlőtte a batmant: puff-puff-puff.
  
  - Az a vörös hajú Robbie Delray - közölte Duke majdnem tiszteletteljesen. - Nem hiszem, hogy őt választaná ki a Fajtája Megmentője szerepére, ha egy minisorozatot indítana, Brandon, igaz? Pedig kiderülhet, hogy pontosan az.
  
  Delray biccentett Olsonnak, hátba vágta, és mondott valamit, amin az ősz hajú férfi jót nevetett. Aztán Olson visszament a helyére - az első sor közepére -, Delray pedig a letakart festőállványhoz lépett.
  
  Ekkorra már minden széket elfoglaltak, sőt néhányan álltak is hátul, a kávéfőző közelében. A társalgás élénk és izgatott volt, a szavak és félmondatok úgy zúgtak el, csattantak össze Pearson feje körül, mint biliárdgolyók egy erős lökés után. A mennyezet alatt máris kékesszürke füstréteg lebegett.
  
  Jézusom, ezek meg vannak huzatva, gondolta. Fogadni mernék, hogy ilyenek voltak az óvóhelyek Londonban az 1940-es bombázások alatt.
  
  Odafordult Duke-hoz. - Kivel beszélt telefonon? Ki mondta magának, hogy valami nagyon fontos dologról lesz szó ma este?
  
  - Janet - felelte Duke, anélkül hogy ránézett volna. Kifejező barna szeme Robbie Delrayre tapadt, aki azon a bizonyos Red Line vonaton megmentette az elméje épségét. Pearson csodálatot, sőt rajongást látott ebben a szemben.
  
  - Duke? Ez tényleg nagy összejövetel, ugye?
  
  - A mi fogalmaink szerint igen. A legnagyobb, amit eddig láttam.
  
  - És ez nem idegesíti magát? Hogy ilyen sok magunkfajta van egy helyen?
  
  - Nem - felelte Duke egyszerűen. - Robbie megérzi - az orrával - a denevéreket. Ő... de pszt, kezdődik.
  
  Robbie Delray mosolyogva felemelte mindkét kezét, s a terefere szinte mindjárt megszűnt. Pearson sok arcon láthatta ugyanazt a rajongást, mint a Duke-én. És sehol sem látott tiszteletnél kevesebbet.
  
  - Köszönöm, hogy eljöttetek - mondta Delray nyugodt hangon. - Azt hiszem, végre-valahára elértük azt, amire többen közülünk négy-öt éve várnak.
  
  Kitört a taps. Delray egy ideig szabadjára engedte a tetszésnyilvánítást, körüljártatta a szemét, arca ragyogott. Majd ismét felemelte a kezét, hogy csendet teremtsen. És Pearson rájött valamire, ami zavarba hozta, amikor a taps (amelyben nem vett részt) lassan elhalt: sehogy sem tetszett neki Duke barátja és mentora. Persze arra is gondolt, hogy ebben lehet némi féltékenység - most, hogy Delray tenni kezdte a dolgát ott elöl, Duke Rhinemann teljesen megfeledkezett Pearsonról -, de úgy érezte, ez csak az egyik ok. Volt ugyanis valami önhittség, önelégültség ebben a kézfelemelésben, csendre intésben - valami, amiben a minden hájjal megkent politikus csaknem öntudatlan megvetése fejeződött ki a hallgatóság iránt.
  
  Ugyan, hagyd ezt, intette le magát Pearson. Tudni semmi ilyesmit se tudhatsz.
  
  Ez igaz volt, nagyon is igaz, és Pearson igyekezett efféle érzéseit kivetni magából, hogy megadja Delraynek az esélyt, amely megilleti, ha másért nem, hát Duke miatt.
  
  - Mielőtt elkezdjük - folytatta Delray -, szeretném bemutatni nektek a csoport legújabb tagját, Brandon Pearsont, a legdélibb, legsötétebb Medfordból. Álljon fel egy-két másodpercre, Brandon, hadd lássák az új barátai.
  
  Pearson döbbenten nézett Duke-ra. Az elvigyorodott, megrántotta a vállát, és egy kicsit meglökte a Pearsonét.
  
  - Álljon fel nyugodtan, nem fogják megharapni.
  
  Pearson nem volt olyan biztos ebben. De azért felkelt, fülig vörösödve, nagyon is érezve magán a nyakukat nyújtogató "új barátok" vizslató tekintetét. Különösen Lester Olson mosolya tűnt fel neki - akárcsak a haja, ez is valamiképp túl ragyogó volt ahhoz, hogy ne legyen gyanús.
  
  Sorstársai, a Tízórai Emberek megint tapsolni kezdtek, csakhogy ezúttal őt tapsolták meg: Brandon Pearsont, a középszintű bankszakembert és megrögzött dohányost. És azon kapta magát, hogy ismét csak az jár az eszében, nem valami légógyakorlatra tévedt-e be, amit csakis lökötteknek tartanak - esetleg szintén lököttek. Amikor visszahuppant a székére, tűzpiros volt az arca.
  
  - Köszönöm, de ezt nagyon tudtam volna nélkülözni - morogta Duke-nak.
  
  - Nyugi - mondta Duke, változatlanul vigyorogva. - Ezen mindenki átesik. És azért vallja be, hogy élvezte, vagy nem? Úgy értem, a fenébe is, hogy ez annyira jellemző a kilencvenes évekre!
  
  - A kilencvenes évekre jellemző, az tény, de nem élveztem - mondta Pearson. A szíve dübörgött, és az arca még mindig égett. Sőt mintha jobban égett volna. Mi ez?, töprengett. Hőhullám? Férfiklimax? Micsoda?
  
  Robbie Delray lehajolt, néhány szót váltott az Olson mellett ülő szemüveges barna nővel, az órájára nézett, majd ismét a letakart festőállványhoz lépett, és szembefordult a "gyülekezet"-tel. Szeplős, nyílt arcával olyan volt, mint egy kóristafiú, aki vasárnap a templomban énekel, de a hét többi napján mindenféle ártatlan csínyt követ el: békákat dug hátul a lányok blúzába, szétszedi csecsemő kisöccse ágyát.
  
  - Köszönöm, barátaim, és isten hozta törzshelyünkön, Brandon! - mondta.
  
  Pearson csak annyit makogott, örül, hogy itt lehet, ám ez nem volt igaz - mi lesz, ha kisül, hogy Tízórai Ember társai csak fantáziáló New Age-seggfejek? Ha végül ugyanúgy érez majd irántuk, mint a legtöbb Oprah-vendég iránt vagy a vallási hóbortok jól öltözött megtestesítői iránt, akik egy himnusz kíséretében jelennek meg a P.T.L. Club-ban? Mi lesz akkor?
  
  Eh, elég legyen már, torkolta le magát. Duke-ot kedveled, nem?
  
  Igen, kedvelte Duke-ot, és valószínűnek látta, hogy Moira Richardsont is meg fogja kedvelni... ha már nemcsak a szexi külcsínt nézi, hanem az egyéniséget is értékelni tudja. Nyilván mások is lesznek majd, akiket megkedvel: nem olyan nehéz elnyerni a rokonszenvét. És lám, megfeledkezett, legalábbis egy időre, a fő okról, amely miatt valamennyien itt ülnek ebben a pincében: a batmanekről. Mivel ez a veszély fennáll, csak el tud talán viselni néhány fura figurát és New Age-hívőt, nemdebár?
  
  Valószínűleg igen.
  
  Jó! Nagyszerű! Akkor dőlj szépen hátra, lazíts, és nézd a parádét!
  
  Hátradőlt, de meg kellett állapítania, hogy képtelen lazítani, feloldódni, legalábbis teljesen. Részben mert új fiú. Részben mert sosem állhatta ezt a fajta erőszakos társadalmi érintkezést - és azokat sem, akik már az első percben és önhatalmúlag a keresztnevén szólítják. Ezeket általában afféle rablóknak tekintette - ha nem is gép-, mindenesetre névrablóknak. Részben mert...
  
  Állj, állj! Még mindig nem fogtad fel? Egyszerűen nincs más választásod!
  
  Kínos gondolat volt, de aligha vitatható. Amikor ma reggel mit sem sejtve arra fordította a fejét, és látta, mi rejtőzik manapság Douglas Keefer ruhái alatt, átlépett egy bizonyos vonalat. Eddig azt hitte, legalább ennyivel tisztában van, s csak most este ébredt rá, mennyire végleges ez a vonal, mennyire kevés az esélye, hogy valaha is visszajusson a másik oldalra. A biztonságos oldalra.
  
  Nem, nem tudott felengedni. Legalábbis egyelőre.
  
  
  - Mielőtt a tárgyra térnénk, szeretném megköszönni mindnyájatoknak, hogy eljöttetek, bár az értesítésre nagyon kevés volt az idő - mondta Robbie Delray. - Tudom, nem mindig könnyű elszabadulni (vannak, akik nem nézik jó szemmel az ilyesmit), és néha kimondottan veszélyes is. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, sok mindenen mentünk mi át együtt, tűzön és vízen... bizony nemegyszer ugyancsak magas volt a vízállás, kívül-belül...
  
  Udvarias, halk kuncogás a hallgatóság soraiban. A legtöbben szinte itták Delray szavait.
  
  - ...és senki se tudja jobban, milyen nehéz ama kevesek közé tartozni, akik tényleg ismerik az igazságot. Mióta az első denevért megláttam, öt évvel ezelőtt...
  
  Pearson máris feszengett a helyén, mert olyasmit érzett, amire ma este semmiképp sem számított: unalmat. Hogy ez a nap így folytatódjon és fejeződjön be, hogy egy könyvesbolt alagsorában kelljen ülnie harminc-egynéhány emberrel együtt, s egy szeplős szobafestőt hallgatnia, aki éppen egy ócska Rotary Club-szónoklatot vág le...
  
  A többieket azonban a jelek szerint magával ragadta a szónok; Pearsonnak csak körül kellett néznie, hogy megbizonyosodjon róla. Duke szeme elragadtatást tükrözött - gyerekkorában Pearson ugyanezt látta kutyája, a Pajti szemében, amikor a mosogató alatti szekrényből elővette az etetőtálkáját. Cameron Stevens és Moira Richardson egymást átölelve ült a helyén, s figyelmesen nézte és teljes odaadással hallgatta Robbie Delrayt. Janet Brightwood dettó. A Bunn-O-Matic körüli kis csoport többi tagja dettó.
  
  Mindenki dettó, gondolta, kivéve Brand Pearsont. Ejnye már, öregem, próbálj beilleszkedni és velük haladni.
  
  Csakhogy nem tudott, és haladni furcsamód mintha Robbie Delray se tudott volna. Pearsonnak a hallgatóságot pásztázó tekintete pont akkor tért vissza, amikor Delray megint az órájára pillantott. Pearson nagyon jól ismerte ezt a mozdulatot, mióta csatlakozott a Tízórai Emberekhez. Úgy vélte, a pasas azt számítgatja, mennyi időnek kell még eltelnie, amíg újra rágyújthat.
  
  Mivel Delray továbbra is hetet-havat összehordott, más hallgatói szintén mocorogni kezdtek - Pearson elfojtott köhögéseket, lábak csoszogását hallotta. Delray azonban zavartalanul folytatta, szemlátomást nem véve tudomásul, hogy akár szeretett ellenállásvezér, akár nem, félő, hogy visszaél a csoport türelmével.
  
  - ...úgyhogy megtettünk mindent, amit tudtunk - mondta -, és elviseltük a veszteségeinket is, amennyire tudtuk, elrejtve a könnyeinket, amire a titkos háborúk harcosai, gondolom, mindig is rákényszerültek, és közben rendületlenül hittünk benne, hogy eljön majd a nap, amikor vége lesz a titkolódzásnak, és...
  
  Hopp, megint az öreg Casiójára sandít.
  
  - ...és megoszthatjuk tudásunkat minden férfival és nővel, aki néz, de nem lát.
  
  A Fajtája Megmentője?, gondolta Pearson. Uram, irgalmazz! Ez a pofa inkább úgy nyomja a sódert, mint Jesse Helms, amikor obstruál a kongresszusban.
  
  Duke-ra nézett és felbátorodott, mert látta, hogy barátja még figyel ugyan Delrayre, de ide-oda csúszkál a székén, és alighanem hamarosan felocsúdik transzából.
  
  Pearson ismét megérintette az arcát, és még mindig forrónak találta. Aztán lejjebb, a nyaki verőerére csúsztatta ujjait: pulzusa még mindig túl szapora volt. De már nem azért, mert zavarba jött, amikor fel kellett állnia és megmutatnia magát, mint egy Miss Amerika-jelöltnek a döntőben; a többiek arról is megfeledkeztek, legalábbis egyelőre, hogy a világon van. Nem, ennek valami más a magyarázata. Valami más, de semmi jó.
  
  - ...ebbe beleragadtunk és ehhez ragaszkodunk, végezzük a kellő lábmunkát, ha nem is kellően talp alá való a muzsika - duruzsolta Delray.
  
  Ez az, amit az imént éreztél, mondta magának Brand Pearson. A félelem, hogy egy olyan közösségbe csöppentél bele, amely gyilkosságokról hallucinál.
  
  - Nem, nem az - motyogta. Duke odafordult, felhúzta a szemöldökét, és Pearson megrázta a fejét. Duke újra a terem eleje felé fordult, a szónoknak szentelte figyelmét.
  
  Pearson csakugyan meg volt rémülve, de nem attól, hogy valamilyen kéjgyilkos kultusz hívei közé keveredett. A jelenlevők - vagy legalábbis néhányan közülük - talán valóban öltek, abban a newburyporti pajtában talán valóban megtörtént az a bizonyos eset, ám az az elszántság, amely egy ilyen kétségbeesett tetthez szükséges, ma este és itt hiányzott, nyoma sem volt ezekben a yuppie-kban, akikre Dashiell Hammett nézett le a falról. Pearson nem érzett mást, mint álmos kábaságot, azt a tompult figyelmet, amely csak arra elég, hogy átsegítse az embert az ilyen unalmas beszédeken: ne aludjon el, s ne hagyjon ott csapot-papot.
  
  - Robbie, térj már a lényegre! - kiáltotta ekkor egy rokonlélek a terem végéből, mire ideges nevetés csattant fel.
  
  Robbie Delray ingerült pillantást küldött a hang irányába, aztán elmosolyodott, és megint az órájára nézett. - Igen, oké - mondta. - Elkalandoztam, nem tagadom. Lester, segítenél nekem egy percig?
  
  Lester felkelt. A két férfi bement a kartondobozok mögé, s egy nagy bőr útitáskával tért vissza, a szíjainál fogva cipelték. A festőállványtól jobbra letették.
  
  - Köszönöm, Les - mondta Robbie. Lester biccentett, és visszaült a helyére.
  
  - Mi van a kofferben? - suttogta Pearson Duke füléhez hajolva.
  
  Duke megrázta a fejét. Úgy látszott, zavarba jött, s egy kicsit kényelmetlenül érzi magát... de talán nem annyira, mint Pearson.
  
  - Oké, Mac szerzett egy pontot - mondta Delray. - Azt hiszem, elragadott a hév, de én ezt történelmi eseménynek érzem. Hát akkor kezdődjék a bemutató.
  
  A hatás kedvéért még várt néhány másodpercig, majd lerántotta a festőállványról a kék posztódarabot. Hallgatói előredőltek az összecsukható székeken, meglepetést, élményt vártak, aztán - a csalódás egyöntetű kis sóhajával - megint hátradőltek. A "bemutató" tárgya egy fekete-fehér fotó volt, amelyen elhagyott raktárféle látszott. A képet eléggé felnagyították ahhoz, hogy jól ki lehessen venni rajta a rakodófülkékben heverő papírcsomókat, kondomokat és üres borospalackokat, és el lehessen olvasni a festékszóróval falra írt bölcsességeket és elméncségeket. A legnagyobb közülük ez volt: FORRADALMI LNY URALOM.
  
  Halk moraj hullámzott végig a termen.
  
  - Öt héttel ezelőtt - mondta Delray sokat sejtető hangon - Lesterrel és Kendrával utánaeredtünk két batman-nek, így jutottunk el Revere Clark Bay nevű negyedébe, ehhez az elhagyott raktárhoz.
  
  A keret nélküli kerek szemüveget viselő, sötét hajú nő, aki Olson mellett ült, fontoskodva nézett körül... és Pearson akármire megesküdött volna, hogy aztán ő is az órájára pillantott.
  
  - Ezen a ponton itt - Delray az egyik rakodófülkére koppantott, ahol szintén rengeteg volt a hulladék -, három további denevérember és két denevémémber várta őket. Bementek. Azóta hatan-heten felváltva figyeljük az épületet. Megállapítottuk...
  
  Pearson Duke-ra nézett: sértett, hitetlenkedő volt az arca. A homlokára mintha ez lett volna tetoválva: ÉN MIÉRT NEM KELLETTEM?
  
  - ...hogy Nagy-Boston denevérei itt szoktak találkozni. A Bostoni Denevérek, gondolta Pearson, remek név egy baseballcsapat számára. Aztán ismét megszállta a kétely: Tényleg én ülök itt, én hallgatom ezt a badarságot? Valóság ez?
  
  És mintha ez a pillanatnyi kétely valamiképp megmozgatta volna az emlékezetét, megint hallotta, ahogy Delray bejelenti az egybegyűlt Rettenthetetlen Denevérvadászoknak, hogy legújabb bajtársuk Brandon Pearson, a legdélibb, legsötétebb Medfordból.
  
  Újra Duke-hoz fordult, s közvetlenül a fülébe beszélve halkan megkérdezte:
  
  - Amikor telefonon beszélt Janettel - még a Gallagher-ben -, ugye megmondta neki, hogy engem is elhoz ide?
  
  Duke bosszús figyelni-próbálok-pillantást vetett rá, amelyben még mindig volt némi sértettség. - Meg hát - felelte.
  
  - Azt is megmondta neki, hogy medfordi vagyok?
  
  - Nem - felelte Duke. - Honnan tudtam volna, hova való? Hagyja, hadd figyeljek, Brand! - És elfordult.
  
  - Feljegyzéseink szerint több mint harmincöt kocsi - főképp luxuskocsik és limuzinok - járt ennél az isten háta mögötti raktárháznál - mondta Delray. Szünetet tartott, hogy hallgatói értékelhessék ezt a tényt, újabb pillantást vetett az órájára, majd sietve így folytatta: - Sok közülük tízszer-tizenkétszer is megfordult ott. A denevérek nyilván rettentő büszkék, hogy sikerült egy ilyen félreeső helyet találniuk, ahol gyűléseket tarthatnak, klubéletet élhetnek, vagy mit tudom én, mint csinálhatnak, de azt hiszem, rá fognak jönni, hogy sarokba szorultak. Ugyanis az a... bocsássatok meg egy fél percre, barátaim...
  
  Elfordult, és tárgyalni kezdett valamit Lester Olsonnal - nagyon halkan. A Kendra nevű nő is csatlakozott hozzájuk, feje úgy járt ide-oda, mintha pingpongjátszmát nézne. A többiek, akik ülve maradtak a székeken, megrökönyödve és zavartan nézték ezt a suttogó tanácskozást.
  
  Pearson tudta, mit éreznek. Valami nagy dolog, ígérte neki Duke, s a légkör, amikor megérkeztek, azt sugallta, hogy mindenkinek ezt ígérték. Nos, a "nagy dolog"-ról kisült, hogy egy szál fekete-fehér fotó, semmi több, amelyen egy használatlan, üres raktárépület látható, amit ellep a szemét, az elhajított alsónemű, a használt gumik tengere. De mi a túró van ezzel a képpel, mi nem stimmel vele?
  
  A "nagy valaminek" a bőröndben kell lennie, gondolta Pearson. És csak úgy mellesleg, honnan tudtad, Pulykatojás, hogy medfordi vagyok? Ezt az apróságot félreteszem a beszéded utáni kérdezz-felelekre, hidd el nekem.
  
  Az a fura érzés - a felhevült arc, a dübörgő szív és mindenekfelett a vágy egy újabb cigaretta után - erősebb volt, mint eleinte. Akárcsak a szorongásos rohamok annak idején az egyetemen. De mi ez?, tépelődött. Ha nem félelem, akkor micsoda?
  
  Ó, mégiscsak félelem, hogyne volna az - csak nem attól félsz, kisapám, hogy egyedül te vagy épeszű ebben a kígyóveremben. Tudod, hogy a denevérek valóságosak; nem vagy őrült, és Duke sem őrült, se Moira vagy Cam Stevens, vagy Janet Brightwood. De valami azért mégsincs rendben ezzel a képpel kapcsolatban... tényleg nincs rendben. És azt hiszem, hogy ő a magyarázat. Robbie Delray, a mázoló és Fajtája Megmentője. Tudta, hova való vagyok. Brightwood felhívta és megmondta neki, hogy Duke magával hoz valakit az Első Kereskedelmiből, Brandon Pearson a neve, és Robbie utánanézett, ki vagyok. De vajon miért? És vajon hogyan?
  
  Hirtelen felcsendültek benne Duke Rhinemann szavai: Helyén van az eszük... befolyásos barátaik vannak. A fenébe is, a legfőbb céljuk a befolyás.
  
  Ha az embernek befolyásos barátai vannak, hamar utána tud nézni, hogy egy pasas kicsoda, micsoda, nemdebár? Hát persze. A befolyásos embereknek a rendelkezésére állnak a megfelelő komputer-jelszavak, a megfelelő nyilvántartások, a megfelelő népmozgalmi statisztikák megfelelő számai.
  
  Pearson összerázkódott, mint aki szörnyű álomból riad fel. Önkéntelenül is kirúgott, és lábával meglökte az ablakrúd alsó végét. Az csúszni kezdett. Elöl, nagy bólogatások közepette, épp véget ért a kupaktanács.
  
  - Les? - mondta Delray. - Segítenél még nekem egy kicsit Kendrával?
  
  Pearson kinyújtotta a kezét, hogy elkapja az ablakrudat, mielőtt eldől és fejbe csap valakit - esetleg fel is hasítja valakinek a fejbőrét azzal a gonosz kis kampóval a végén. Megmarkolta, megint a falhoz akarta támasztani, de miközben ezzel vesződött, észrevette a pinceablakon beleső manóábrázatot. A fekete szem, az ágy alatt felejtett rongybaba szeme Pearson kikerekedő kék szemébe fúrta tekintetét. A hússávok úgy kerengtek lassan, lassan, mint atmoszféragyűrűk a gázóriások körül, ahogy a csillagászok bizonyos bolygókat neveznek. A dudorokkal teli csupasz koponyán kígyózó erek feketén lüktettek. A fogak villogtak a tátott szájban.
  
  - Csak segítsetek kiszedni ennek az átkozott dolognak a fotóit - hallatszott Delray hangja a galaxis másik végéből. És a barátságos kis nevetése. - Azt hiszem, egy kicsit ragadósak.
  
  Brandon Pearsonnak úgy rémlett, pontosan megismétlődik, ami reggel történt vele: megint sikoltani, kiáltani próbált, a döbbenet megint megnémította, és csak valami halk, fojtott hang tört fel a torkából - a rosszat álmodó ember nyögése.
  
  A kusza, csapongó beszéd.
  
  Az értelmetlen fénykép.
  
  A folytonos pislogás a karórára.
  
  És ez nem idegesíti magát? Hogy ilyen sok magunkfajta van egy helyen?, kérdezte, és Duke mosolyogva felelte: Nem. Robbie megérzi - az orrával - a denevéreket.
  
  Pearsont ezúttal senki sem tartotta vissza, és második kísérlete teljes sikerrel járt.
  
  - BEHÚZTAK BENNÜNKET! - kiáltotta talpra ugorva. - CSŐBE HÚZTAK, KI KELL JUTNUNK INNEN!
  
  Fejek fordultak feléje, az arcokon meghökkenés... hárman azonban nem fordultak felé. Delray, Olson és a Kendra nevű sötét hajú nő. Ők a bőrönddel foglalkoztak: a zárakkal már végeztek, és most magát a bőröndöt nyitották ki. Arcukon ijedtség és bűntudat látszott... de meglepődés nem. Ez az érzés hiányzott.
  
  - Üljön le, ember! - sziszegte oda Duke. - Elment a esz...
  
  Fent kivágódott a bejárati ajtó. Súlyos lépések dobogtak az előtéren át a lépcső irányába.
  
  - Mi történik itt? - kérdezte Janet Brightwood. Személyesen Duke-tól kérdezte. Tágra nyílt szemében rémület lobogott. - Miről beszél a...
  
  - GYERÜNK INNEN! - ordította Pearson. - MENEKÜLJÜNK EBBŐL A FRANCOS BUNKERBŐL! PONT FORDÍTVA MONDTA! MI ESTÜNK CSAPDÁBA!
  
  Az alagsorba vezető keskeny lépcső felső ajtaja kicsapódott, s a földszint homályában olyan vérfagyasztó lárma támadt, amilyet Pearson eddig sose hallott - mintha eleven csecsemőt dobtak volna egy sereg ugató-acsargó véreb közé.
  
  - Ki az? - kiáltotta Janet. - Ki van ott fent? - De az arcán nem volt semmiféle kérdés; az arca nagyon jól tudta, ki van ott fent. Mi van ott fent.
  
  - Nyugalom, csillapodjatok! - ezt Robbie Delray kiáltotta a felbolydult csoportnak, amelynek nagyobbik része még az összecsukható székeken ült. - Amnesztiát ígértek! Hallotok engem? Értitek, mit mondok? Ünnepélyesen szavukat...
  
  E pillanatban betört az egyik pinceablak, balra attól, amelyen át Pearson az első denevérfejet meglátta - a fal mellett ülő döbbent férfiakra és nőkre üvegdarabok hullottak. A szilánkos nyíláson Armani ruhás kar nyúlt be, és megragadta Moira Richardson haját. A lány nagyot sikított, és rácsapott az őt fogva tartó kézre... amely valójában nem is kéz volt, hanem mancs, az ujjak végén hosszú, kitines karmokkal.
  
  Pearson ösztönösen felkapta az ablakrudat, előreugrott, s a kampót a betört ablaknál leselkedő batman lüktető ábrázatába döfte. A kampó a különös lény egyik szemébe fúródott. Pearson magasra emelt kezére sűrű, kissé fanyar illatú tintaszerűség csöppent. A batman ugató, vad hangot hallatott - amely azonban nem jajkiáltás volt, legalábbis Pearson nem találta annak, mégis feltételezte, hogy bizakodhat -, majd kirántva a rudat Pearson kezéből, hátrazuhant a nyirkos éjszakába. Mielőtt teljesen eltűnt a szeme elől, Pearson látta, hogy daganatok borította bőréből fehér köd kezd szivárogni, és orrát valami kellemetlen
  
  (por vizelet forró chilibors)
  
  szag csapta meg.
  
  Cam Stevens magához ölelte Moirát, és riadtan, hitetlenkedve nézett Pearsonra. Körülöttük mindenkinek - férfiaknak, nőknek egyaránt - ilyen volt a tekintete, valamennyien olyan mozdulatlanná dermedtek, mint őzcsapat a közeledő teherautó reflektorfényében.
  
  Nemigen látszanak bátor ellenállóknak, gondolta Pearson. Inkább nyírásra elkülönített birkáknak... és a dög júdás-kecske, amelyik a speciális karámba vezette őket, ott áll elöl az összeesküvőtársaival.
  
  Fentről a vad ugatás egyre közeledett, de nem olyan gyorsan, mint Pearson várta volna. Ekkor eszébe jutott, milyen szűk a lépcső - ketten nem férnek el rajta egymás mellett -, és miközben utat tört magának, hálafohászt rebegett. Megragadta Duke nyakkendőjét, és felhúzta a székről. - Gyerünk - mondta. - Itthagyjuk ezt a lebujt. Van valami hátsó ajtó?
  
  - Nem... nem tudom. - Duke lassan és erősen dörzsölte a halántékát, mint akinek rettentően fáj a feje. - Robbie csinálta ezt? Robbie? Ember, ez képtelenség... vagy mégis? - Döbbenten meredt Pearsonra - szánalmas volt.
  
  - Sajnos, ő csinálta, Duke. Gyerünk.
  
  Két lépést tett a székek közti út felé, még mindig fogva Duke nyakkendőjét, aztán megállt. Delray, Olson és Kendra, akik eddig a bőröndben matattak, most pisztoly nagyságú automata fegyvereket kaptak elő, amelyeknek komikusan hosszú, fémvázszerű tusuk volt. Uzi géppisztolyok, gondolta Pearson, bár eddig csak filmen és a tévében látott ilyet. De akár Uzik, akár csak közeli rokonaik, minek ezzel szarakodni? Pisztolyok.
  
  - Állj - mondta Delray. Úgy látszott, Duke-hoz és Pearsonhoz beszél. Megpróbált mosolyogni, s ebből olyasféle fintor sikeredett, amilyet a siralomházban vág a rab, amikor közlik vele, hogy a halálos ítélet érvényben marad. - Maradjatok, ahol vagytok.
  
  Duke csak ment tovább. Kiért a széksorok közti útra, és Pearson is ott volt mellette. Mások szintén felálltak, csatlakoztak hozzájuk, nyomultak előre, de közben idegesen hátra-hátranéztek a lépcső aljára. Szemük elárulta, hogy a pisztolyoktól irtóznak ugyan, de a földszintről hallatszó morgástól, ugatástól még jobban félnek.
  
  - Miért? - kérdezte Duke, és Pearson látta, hogy majdnem elsírja magát. Két kezét előrenyújtotta, tenyérrel felfelé. - Miért akarsz eladni bennünket, ember?
  
  - Állj meg, Duke, ha jót akarsz - mondta Lester Olson whisky lágyította hangon.
  
  - A többi se jöjjön közelebb! - pattogott Kendra. Őt semmi sem lágyította meg. Szeme ide-oda forgott üregében, igyekezett az egész termet figyelni.
  
  - Szemernyi esélyünk se volt - mondta Delray Duke-nak. Mintha magyarázkodna. - Mindenről tudnak, bármikor lecsaphattak volna ránk, de megegyezést kínáltak. Érted? Nem adtalak el benneteket; ez eszembe se jutott. Ők kerestek meg! Engem. - Nagy hévvel beszélt, mintha valóban fontosnak tartaná ezt a megkülönböztetést, ám a szeme mást mondott. Úgy tűnt, egy másik Robbie Delray is lakik benne, egy jobb Robbie Delray, aki kétségbeesetten próbálja elhatárolni magát ettől a gyalázatos árulástól.
  
  - HAZUDSZ, TE SZEMÉT! - üvöltötte Duke Rhinemann az árulás fájdalmától és a felismerés dühétől eltorzult hangon. Rávetette magát arra, aki megmentette az elméje épségét, sőt talán az életét is egy Red Line vonaton... és ekkor elszabadult a pokol.
  
  
  Pearson nem láthatott mindent, mégis valamiképp mindent látott. Látta, hogy Robbie Delray tétovázik, aztán félrefordítja a fegyverét, mintha le akarná ütni Duke-ot a csövével, ahelyett, hogy lelőné. Látta, hogy Lester Olson, aki csak úgy puff-puff-puff kinyírta a batmant a newburyporti pajtában, majd elfogyott a kurázsija és egyezkedni próbált, az öve csatjához támasztja a géppisztolyát, és meghúzza a ravaszt. Látta a kék villanásokat a cső szellőzőnyílásaiban, hallott valami kattogást - hakk! hakk! hakk! hakk! -, s úgy képzelte, a való világban így szólnak az automata fegyverek. Hallotta, ahogy egy láthatatlan valami elsüvít az arcától két-három centire - mintha egy kísértet kapott volna levegő után. És látta, hogy Duke hátratántorodik, fehér ingéből vér fröcsköl ki, összemaszatolva krémszínű öltönyét. Látta, hogy a Duke mögött álló férfi térdre esik, arcához kapja a kezét, ujjai közül élénkpiros vér szivárog.
  
  Valaki - talán Janet Brightwood - a gyűlés megkezdése után becsukta a lépcső és az alagsori terem közti ajtót; most felpattant, és két rendőregyenruhás batman nyomakodott be. Kicsiny, nyomott, vad képük kirítt hatalmas, furcsamód örökmozgó fejükből.
  
  - Amnesztia! - harsogta Robbie Delray. A szeplők most úgy izzottak az arcán, mint apró parázsdarabok; a bőre viszont hamuszürke volt. - Amnesztia! Azt ígérték, amnesztiát adnak, ha nyugodtan álltok a helyeteken, és felemelitek a kezeteket!
  
  Néhányan - főképp a kávéfőző körüliek - valóban felemelték a kezüket, bár tovább hátráltak az egyenruhás batmanek elől. Az egyik denevér halk morgással kinyújtotta a kezét, egy férfi mellén megragadta az inget, és magához rántotta. Pearson jóformán fel sem fogta, mi történik, amikor a batman már kitépte a férfi mindkét szemét. Néhány pillanatig bámulta különös, idétlen formájú tenyerén a kocsonyás maradványokat, aztán a szájába dobta őket.
  
  Két újabb denevér rontott be a terembe, körülvizslatva feketén fénylő kis szemével, s ekkor a másik rendőrdenevér előhúzta szolgálati revolverét, és látszólag csak úgy találomra, háromszor belelőtt a tömegbe.
  
  Ne! - süvítette Delray. - Ezt ne! Megígérték!
  
  Janet Brightwood felkapta a Bunnt, a feje fölé emelte, és hozzávágta az egyik újonnan jött denevérhez. A főző halk, fémesen bongó hangot adott, és végiglocsolta forró kávéval a batmant. A felharsanó kiáltást ezúttal kétségkívül a fájdalom váltotta ki. Az egyik rendőrdenevér kinyújtotta a kezét Janet felé. A lány kitért, menekülni próbált, elgáncsolták... és hirtelen eltűnt a terem eleje felé törtetők közt.
  
  Most az összes ablakot betörték, s Pearson valahonnan a közelből a ház felé tartó szirénázást hallott. Látta, hogy a denevérek két csoportra oszlanak, s a falak mentén haladnak előre, nyilván azzal a szándékkal, hogy a pánikba esett Tízórai Embereket a raktárnak használt részbe hajtsák, a festőállvány mögé, amelyet már feldöntöttek.
  
  Olson ledobta fegyverét, kézen fogta Kendrát, és sietve arrafelé indult. Ám az egyik ablakon át lenyúlt egy denevérkar, belemarkolt színpadias fehér fürtjeibe, és felemelte a fulladozó, hörgő férfit. Majd egy másik kéz is megjelent az ablakban, s egy hét-nyolc centis hüvelykköröm felhasítototta a torkát, bíborvörös áradatot zúdítva a padlóra.
  
  Azok az idők, amikor batmaneket puffantottál le pajtákban a tengerparton, rég elmúltak, barátom, gondolta Pearson émelyegve. Újra a terem eleje felé fordult. Delray a nyitott bőrönd és a felborult festőállvány közt álldogált, jobb kezében most már csak csüngött a pisztoly, arca rémült volt, tekintete szinte kifejezéstelen. Amikor Pearson kivette kezéből a fegyvert, egyáltalán nem ellenkezett.
  
  - Megígérték, hogy amnesztiát kapunk - mondta Pearsonnak. - Megígérték.
  
  - És maga tényleg azt hitte, hogy megbízhat olyanokban, akik így néznek ki? - kérdezte Pearson, majd minden erejét összeszedve Delray arcának közepébe döfött a pisztoly tusával. Reccsenést hallott - valószínűleg Delray orrcsontja tört el -, s a barbár, aki csak az ösztöneire hallgat, a barbár, aki felébredt bankemberlelkében, vadul ujjongott.
  
  Ő is elindult a feltornyozott dobozok közti zegzugos átjáró felé - amit az arra keresztülrohanók már kiszélesítettek -, de megtorpant, mert az épület mögül pisztolylövések hallatszottak. Pisztolylövések... sikolyok... diadalordítás.
  
  Pearson sarkonfordult, s Cam Stevenst és Moira Richardsont pillantotta meg a széksorok előtt. Egyformán rémültnek látszottak, és fogták egymás kezét. Pearsonnak volt annyi ideje, hogy megállapítsa magában: Ilyen lehetett Jancsi és Juliska, amikor végre kijutottak a mézeskalácsházból. Aztán lehajolt, felvette Kendra és Olson fegyverét, s odaadta nekik.
  
  Két újabb denevér jött be a hátsó ajtón. Mozgásuk nyugodt volt, mintha tervszerűen menne minden... és úgy is megy, gondolta Pearson. Az akció színhelye most már a ház mögötti térség - ott van az igazi elkülönítő karám, és a denevérek nemcsak megnyírják a birkákat, ennél sokkal többet tesznek.
  
  - Gyerünk - mondta Camnek és Moirának. - Nyírjuk ki ezeket a férgeket.
  
  A terem végében őgyelgő denevérek későn vették észre, hogy néhány menekülő úgy döntött, visszafordul és felveszi a harcot. Egyikük megperdült, valószínűleg el akart illanni, összeütközött egy újonnan érkezettel, és elcsúszott a kiömlött kávéban. Mindketten a padlón kötöttek ki. Pearson tüzet nyitott arra, aki talpon maradt. A géppisztoly kattogott - hakk! hakk! hakk! -, ami valahogy nem elégítette ki Pearsont, de a denevér hátrált néhány lépést, arca felszakadt, s bűzös párafelhő szállt fel belőle... mintha tényleg csak a képzelet szülöttei volnának, villant át Pearson agyán.
  
  Cam és Moira megértette, mi a teendő, és valóságos pergőtüzet zúdított a többi denevérre, amely a falhoz csapta, majd leterítette őket, és máris valamiféle anyagtalan köd szivárgott a ruháikból, amelynek a szaga erősen emlékeztette Pearsont az őszirózsákéra ott a márvány virágszigetecskéken az Első Kereskedelmi előtt.
  
  - Indulás - mondta Pearson. - Ha most nekivágunk, talán ki tudunk keveredni innen.
  
  - Igen, de... - kezdte Cameron. Körülnézett, kezdve felocsúdni kábulatából. Ez nagyon üdvös volt; Pearson sejtette, hogy mindhármuknak igencsak ébereknek kell lenniük, különben semmi esélyük, hogy ép bőrrel megússzák.
  
  - Ezzel ne törődj, Cam - mondta Moira. Ő is körülnézett, és látta, hogy már csak ők maradtak itt lent. Mindenki más - ember és denevér - kiment hátul. - Most tényleg menjünk. Szerintem arra lesz a legjobb, ahol bejöttünk.
  
  - Igen - hagyta rá Pearson -, de nem sokáig.
  
  Még egy pillantást szentelt a földön heverő Duke-nak, akinek arcára ráfagyott a fájdalmas hitetlenkedés. Szerette volna, ha van annyi ideje, hogy lezárja barátja szemét, de nem volt.
  
  - Menjünk - mondta, és elindultak a lépcső felé.
  
  
  Mire a tornácra - és azon túl a Cambridge Avenue-ra - nyíló ajtóhoz értek, a lövések ritkulni kezdtek a ház mögött. Vajon hányan haltak meg?, tűnődött Pearson, és az a válasz, amely először jutott eszébe - valamennyien -, szörnyű volt, de túl valószínűnek látszott ahhoz, hogy vitassa. Egy vagy kettő esetleg meglépett közülük, ezt lehetségesnek tartotta, de több semmiképpen. Jól kifundált csapda volt, nyugodtan és gondosan szervezték meg a rajtaütést, miközben Robbie Delray jártatta a száját, húzta az időt, és nézegette az óráját... feltehetőleg arra várva, hogy valamiféle jelt adhasson.
  
  Ha egy kicsit előbb ocsúdtam volna fel, Duke még életben lehetne, gondolta Pearson keserűen. Ez talán így is volt, de ha a vágyak lovak volnának, a koldusok nem az apostolok lován járnának. A tépelődésnek most nem volt értelme.
  
  A tornácon strázsált ugyan egy rendőrdenevér, de az út felé fordulva, alighanem azt figyelte, nem kell-e külső beavatkozástól tartani. Pearson kihajolt a nyitott ajtón, és odaszólt: - Hé, te ronda, hájas seggfej, van egy cigid?
  
  A denevér megfordult.
  
  Pearson szétlőtte a képét.
  
  
  
  4
  
  
  Nem sokkal hajnali egy után hárman futottak a South Station teherpályaudvarról kigördülő egyik szerelvény mellett: két férfi és egy nő szakadt nejlonharisnyában, piszkos piros szoknyában. A fiatalabbik férfi könnyedén felugrott egy zárt, üres tehervagon négyszögletes szájába, megfordult, és mindkét kezét kinyújtva várta a nőt.
  
  Moira megbotlott és felkiáltott, mert az egyik cipősarka letört. Pearson átfogta a derekát (és elszorult a szíve, mert meglegyintette egy pici Giorgio-illat, a verejték és a félelem sokkal frissebb szaga sem tudta egészen elfojtani), pár másodpercig így futott vele, aztán rákiabált, hogy ugorjon. A lány engedelmeskedett, ő pedig a csípőjét megragadva feljebb emelte, Cameron Stevens lenyúló keze felé. Moira elkapta a fiú kezét, s Pearson még egyet lendített rajta, hogy Stevens könnyebben felhúzhassa a vagonba.
  
  Pearson erejét eléggé igénybe vette ez a segítség, kissé lemaradt, s ekkor meglátta, nem messze előttük, a teherpályaudvar végét jelző kerítést. A szerelvény átsiklott a drótháló nyílásán, de Pearson nem férhetett el mellette; fel kellett kerülnie rá, mégpedig gyorsan, különben ittragad.
  
  Cam kihajolt a nyitott vagonajtón, körülnézett, észrevette a közeledő kerítést, és megint kinyújtotta a kezét. - Rajta! - ordította. - Menni fog!
  
  Régebben, amikor Pearson még napi két csomaggal szívott, semmiképp se ment volna. Most azonban ki tudott csikarni magából egy kis többletteljesítményt, a lábából éppúgy, mint a tüdejéből. Egyre gyorsabban vágtatott a sínek mellett a szemetes, bizonytalan salakon, rövid ideig együtt is haladt megint a lassan döcögő vonattal, feltartva a kezét, nyújtogatva az ujjait, hogy elérje Stevens kezét, mert a kerítés is egyre nőtt, egyre fenyegetőbbnek látszott. Már jól ki tudta venni a szögesdrót kegyetlen hálóját, az egymásba fogódzó-fonódó rombuszokat.
  
  Ekkor hirtelen tágra nyíltak lelki szemei, és maga előtt látta a feleségét: a nappaliban ült kedvenc karosszékében, arca püffedt volt a sírástól, szeme vörös. Látta, hogy két egyenruhás rendőr közli vele, hogy a férje eltűnt. Még Jenny szépen egymásra rakott kihajlós könyveit is látta mellette a kisasztalon. Valóban be fog ez következni? Igen; ilyen vagy olyan formában valószínűleg. És Lisabeth, aki egyetlen cigarettát se szívott el egész életében, nem fogja észrevenni a fekete szemet és a villogó fogakkal teli szájat a rendőrök fiatal arca alatt, akik vele szemben ülnek a pamlagon; nem fogja látni a nedvedző daganatokat, se a fekete, lüktető vonalak szövevényét csupasz koponyájukon.
  
  Nem fogja tudni. Nem fogja látni.
  
  Áldassék az Isten ezért a vakságért, gondolta Pearson. Tartson mindörökké.
  
  Botladozva rohant a sötét óriáskígyó felé, amely egy nyugatnak tartó Conrail tehervonat volt, az egyik lomhán forgó acélkerék alól felröppenő narancsszínű szikrák felé.
  
  - Kapcsoljon rá! - sivította Moira, és még jobban kihajolt az ajtón, kezét rimánkodva összetette. - Nagyon kérem, Brandon, még egy kicsit húzzon bele!
  
  -