Bár volt pilótaengedélye, Dees sohasem érdeklődött a dolog iránt, egészen a marylandi repülőtéren történt gyilkosságokig - sorozatban a harmadik és negyedik gyilkosságig. Akkor aztán megszimatolta a vérnek és kiontott beleknek azt a különleges elegyét, amelyre a Bepillantás olvasói vevők lehettek. Egy efféle ponyvaregénybe illő rejtéllyel felvértezve igen valószínűvé vált egy ugrásszerű példányszám-növekedés, amely a bulvárlapok műfajában még a győzelemnél is többet ért: maga volt a megtalált Szent Kehely.
  
  Dees örömébe üröm is vegyült. Annak örült, hogy megkaparintotta a témát jóval a többiek előtt: veretlen maradt; favorit; vezérkan a disznóólban. Annál kellemetlenebbül érintette, hogy a babér tulajdonképpen Morrisont illeti... az eddigiekért legalábbis. Morrisont, a zöldfülű szerkesztőt, aki még azután is rászállt erre az átkozott ügyre, miután Dees, a veterán riporter, biztosította afelől, hogy füstön és visszhangon kívül más nincs a dologban. Deesnek nem volt ínyére, hogy Morrison előbb szagolta ki a vért - sőt utálta ezért -, így ennek következtében teljesen érthető volt részéről, hogy le akarta szívatni a fickót. És már tudta is, hogyan.
  
  - Duffrey, Maryland stimmel?
  
  Morrison bólintott.
  
  - A napilapoktól rászállt már valaki az ügyre? - kérdezte Dees, és elégedetten látta, hogy Morrisont feldühítette ezzel.
  
  - Ha úgy érted, célzott-e valaki sorozatgyilkosra, a válaszom nem - válaszolta ridegen.
  
  Ami késik, nem múlik, gondolta Dees.
  
  - De ami késik, nem múlik - mondta Morrison. - És ha még egyszer...
  
  - Add nekem az ügyet - mondta Dees, és a Morrison hátborzongatóan pedáns íróasztalán heverő sárgásbarna mappára mutatott.
  
  A kopaszodó szerkesztő azonban rátette a kezét, és ebből Dees nyomban megértett két dolgot: Morrison tényleg odaadja neki az anyagot, de csak ha már megfizetett korábbi hitetlenségéért... és leereszkedő én-vagyok-itt-a-jani viselkedéséért. Talán helyénvaló is így. Talán hébe-hóba a vezérkan kunkori farkincáját is meg kell cibálni, csak hogy emlékeztessék rá, hol a helye.
  
  - Azt hittem, neked a Természettudományi Múzeumban kellene lenned azzal a pingvines hapsival - mondta Morrison. Szája sarka alig észrevehető, gonosz mosolyra görbült. - Tudod, aki szerint a pingvinek intelligensebbek az embernél és a delfinnél együttvéve.
  
  Dees a dosszién és a Morrison esetlen feleségét és három esetlen kölykét ábrázoló fotón kívüli egyetlen tárgyra mutatott az íróasztalon, a MINDENNAPI KENYÉR feliratú nagy drótkosárra. Pillanatnyilag egyetlen köteg kézirat állt benne, hat-nyolc lap Dees különbejáratú lila iratkapcsával összefogva, és egy ÖSSZEFÜGGŐ LAPOK - ÖSSZEHAJTANI TILOS feliratú boríték.
  
  Morrison levette kezét a mappáról (készen arra, hogy újra lecsapjon, ha Dees megmoccanna), kinyitotta a borítékot, és kihúzott belőle két lapot, telis-tele bélyegnél alig nagyobb fekete-fehér fényképekkel. Mindegyik fotón pingvinek álltak hosszú sorban, és szótlanul bámultak a kamerába. Tagadhatalanul hátborzongató látvány volt - Merton Morrison mindenesetre olyannak látta őket, mint a George Romero-féle zombikat frakkba bújtatva. Bólintott, s visszadugta a lapokat a borítékba. Dees elvből utált minden szerkesztőt, de azt el kellett ismernie, hogy ez legalább az elismerést megadja azért, amiért kijár. Ritka jellemvonás, Dees úgy vélte, különféle orvosi problémák okozója lehet idősebb korban. Bár lehet, hogy ezek a problémák már fel is léptek nála. Ott ült Morrison, még a harmincötöt sem töltötte be, és koponyájának legalább hetven százaléka csupaszon virított.
  
  - Nem rossz - állapította meg Morrison. - Ki csinálta?
  
  - Én - felelte Dees. - Mindig én készítem az illusztrációkat a cikkeimhez. Sohasem nézed meg a képaláírásokat?
  
  - Általában nem - ismerte be Morrison, és a Dees által a pingvinsztori tetejére biggyesztett munkacímre pillantott. Libby Grannit, az olvasószerkesztő persze csattanósabbat, ínycsiklandóbbat talált volna ki - végül is, ezért fizették -, de Deesnek jók voltak a megérzései még a főcímeket illetően is. Úgy is lehet mondani, általában meglelte a helyes utcát, ha nem is mindig a helyes ház- és lakásszámot. ÉSZAKI-SARKI IDEGEN INTELLIGENCIA - szólt a cím. A pingvinek persze nem idegenek, és Morrison úgy vélte, a Déli-sarkon élnek, de nem is ez számított. A Bepillantás olvasói éltek-haltak az idegenekért meg az intelligenciáért (talán mert sokuk az előbbinek érezte magát, és igencsak hiányolta az utóbbi meglétét), és ez volt a lényeg.
  
  - A főcím kissé sántít - kezdte Morrison -, de...
  
  - ...ezért fizetjük Libbyt - fejezte be helyette Dees. - Tehát...
  
  - Tehát? - kérdezte Morrison. Tágra nyílt szeme őszintén kéklett aranykeretes szemüvege mögött. Visszarakta kezét a dosszié tetejére, Deesre mosolygott, és várt.
  
  - Mit akarsz, mit mondjak? Hogy tévedtem?
  
  Morrison mosolya további egy-két milliméterrel szélesebbre húzódott:
  
  - Csak annyit, lehet, hogy tévedtél. Ennyi elég, azt hiszem, tudod, milyen vajszívű vagyok.
  
  - Na ne mondd - válaszolta Dees megkönnyebbülten. Némi megalázkodás ellen semmi kifogása, de a talpnyalást nem szívelhette.
  
  Morrison csak ült, és kezét a mappán tartva tekintett rá.
  
  - Na jó, lehet, hogy tévedtem.
  
  - Nagyon szép tőled, hogy beismered - mondta Morrison, és átnyújtotta a dossziét.
  
  Dees mohón lecsapott rá, az ablak melleti székhez vitte, és kinyitotta. Amit ekkor olvasott - bár nem volt több, mint hírügynökségi jelentések és kisvárosi újságkivágások hevenyészett gyűjteménye -, majdnem földhöz vágta.
  
  Ezt még nem láttam eddig, gondolta. Aztán rögtön azt, miért nem láttam ezt eddig?
  
  Nem bírt rájönni... de arra rájött, hogy át kell gondolnia azt az elképzelést, hogy ő a vezérkan a bulvárlapok disznóóljában, amennyiben még sok ilyen kaliberű sztorit kihagy. Még egyet tudott: ha az ő és Morrison helyzete fordított lett volna (bár Dees az elmúlt hét év során nem is egyszer, hanem kétszer utasította vissza a Bepillantás szerkesztői székét), ő előbb hason csúszatta volna maga előtt Morrisont, mielőtt a témát neki adja.
  
  Egy faszt, tette hozzá magában. Kirúgtam volna a picsába, hogy a lába sem éri a földet.
  
  Agyán átvillant az eshetőség, hogy ebbe belegebedhet. Ebben a szakmában a kiégés veszélye igen komoly, ezt jól tudta. Természetesen hosszú éveket tölthet az ember irogatással, egész brazil falvakat elrabló repülő csészealjakról (rendszerint életlen fotókkal illusztrálva, amelyek cérnáról lelógatott villanykörtékről készültek), kutyákról, amelyek számolni tudnak, és munkanélküli apákról, akik úgy aprítják föl csemetéiket, mint más a tűzifát. Aztán egy szép napon beleroppan. Mint Dottie Walsh, aki hazament egyik este, és fürdőt vett - egy fejére szorított nejlonzacskóval.
  
  Ne légy hülye, mondta Dees önmagának, de feszültsége nem oldódott. A sztori itt hevert előtte, az orra előtt, akkora, mint egy ház, sőt még annál is ocsmányabb. De hogy a francba szalaszthatná el?
  
  Morrisonra nézett, aki hasa előtt összekulcsolt kézzel hintázott karosszékében, és őt figyelte.
  
  - Nos? - kérdezte Morrison.
  
  - Na, igen - válaszolta. - Nagy szám lehet. Sőt ez még semmi. Az igazi nagy dobás.
  
  - Nem érdekel, hogy nagy dobás-e vagy sem - felelte Morrison -, amennyiben eladja az újságot. És ez rengeteget elad majd, igaz, Richard?
  
  - Igaz. - Felállt, és a hóna alá dugta a mappát. - Fel akarom göngyölíteni a fickó előéletét, az első ismert esettől, Maine államban.
  
  - Richard?
  
  Visszanézett az ajtóból, és látta, Morrison mosolyogva nézi megint a fényképívet:
  
  - Mit szólnál hozzá, ha ezekből a legjobbakat leközölnénk Danny DeVito fényképe mellett a Batman-ben?
  
  - Nem bánom - mondta Dees, és távozott. Kérdéseit és kételyeit azon nyomban félretette: a jól ismert vérszag már az orrában volt, erős és dühödten kihívó, és egyelőre nem is akart mást, mint követni egészen a végkifejletig. A végkifejlet egy héttel később következett be, de nem Maineben, nem is Marylandben, hanem sokkal délebbre, Észak-Carolinában.
  
  
  
  2
  
  
  Nyár volt, amikor az életnek könnyedén kellett volna folynia, és a gyapotnak is magasra nőnie, de Richard Dees számára semmi nem alakult könnyedén, ahogy a hosszú nap lassan éjszakába fordult.
  
  A fő gondot az jelentette, hogy nem sikerült lejutnia - eddig legalábbis - az aprócska wilmingtoni repülőtérre, ahová csak egyetlen nagyobb teherjárat, néhány ingajárat és egy pár magángép szállt le. A térségben komoly vihargócok alakultak ki, és Deesnek kilencven mérföldes körben kellett keringenie a leszállópálya körül, fel-le hintázva a nyugtalan égen, és szitkozódva, hogy a nappal utolsó órája is tovaröppen. Este háromnegyed nyolcra járt, mire megkapta a leszállási engedélyt. Nem egészen negyven perccel a hivatalos napnyugta előtt. Nem tudta, az Éjszakai Denevér ragaszkodik-e hagyományos szabályaihoz vagy sem, de ha mégis, ezúttal szorosra fordul a dolog.
  
  És a Denevér ide érkezett: ebben Dees egészen biztos volt. Megtalálta azt a bizonyos helyet, azt a bizonyos Cessna Skymaster gépet. Üldözöttje választhatta volna Virginia Beachet, Charlotte-ot vagy Birminghamet, vagy bármilyen, még délibb úti célt, de nem tette. Dees nem jött rá, hol rejtőzött, miután elhagyta a Maryland állambeli Duffreyt, és hogy ide hogyan érkezett, de nem izgatta. Elég volt annyit tudnia, hogy megérzése helyesnek bizonyult - a fickó továbbra is a szélzsák formájú útvonalat követte. Dees az elmúlt hét nagy részét azzal töltötte, hogy felhívta az összes, Duffreytől délre eső repülőteret, amely belevághatott a Denevér útitervébe, újra és újra végighívta mindet, Days-Inn motelszobájában addig nyüstölve nyomógombos telefonját, míg ujjbegyei sajogni nem kezdtek, és beszélgetőtársai unni nem kezdték állhatatosságát. De állhatatossága végül kifizetődött, mint azelőtt is annyiszor.
  
  Előző éjszaka szálltak le magángépek mindegyik lehetséges repülőtérre, valamennyi Cessna Skymaster 337-es, ami nem is csoda, hiszen ezek voltak a magánrepülés Toyotái. De az a Cessna 337-es, amelyik Wilmingtonban ért földet az éjszaka, minden kétséget kizáróan a keresett gép volt. Forró nyomon járt.
  
  Nagyon is forró nyomon.
  
  - N 471 B, ILS vektor, 34-es kifutó - sorolta lakonikusan a hang a fejhallgatóban. - Repüljön a 160-as felé. Ereszkedjen, és tartsa a háromezret.
  
  - 160-as felé. 6-ost elhagyva háromezerre, ROGER.
  
  - És vigyázzon, mert rohadt az időjárás idelenn.
  
  - ROGER - válaszolta Dees, és arra gondolt, az öreg Farmer John odalent, abban a wilmingtoni légiforgalmi irányításnak kinevezett söröskannában igazán sportszerűen bánt vele, hogy közölte. Jól tudta, hogy rohadt időjárás tombol a környéken, látta a viharfelhőket, némelyikben gigantikus tűzijátékként villámok is cikáztak, mivel a legutóbbi negyven percet körözéssel töltötte, és lassan már úgy érezte, hogy inkább egy turmixgépben ül, mint egy kétmotoros Beechcraftban.
  
  Kikapcsolta a robotpilótát, amely már eddig is túlságosan sokáig cipelte őt körbe-körbe, szüntelen bújócskázva egyazon észak-carolinai szántóföldsáv körül, és jól megmarkolta a kormányt. Nem látott gyapotot odalenn, se magasra nőttet, se semmilyet. Csak learatott dohányföldsávokat, amelyeket mostanra benőtt a kudzubozót. Dees boldogan fordította gépe orrát Wilmington felé, és ereszkedni kezdett, miközben a pilóta, a légiirányítás és a torony együttesen figyelte a földet érési manővert.
  
  Felemelte a mikrofont, hogy odakurjantson az öreg Farmer Johnnak, és megkérdezze, nem történt-e valami különös esemény odalent - valamilyen sötét-és-viharos-éjszaka eset, amit a Bepillantás olvasói imádnának -, aztán mégis visszatette. Még mindig volt idő napnyugtáig; a washingtoni országossal egyeztette a hivatalos wilmingtoni időt. Nem, nem, mondta magában, megtartom a kérdéseimet kicsit későbbre.
  
  Dees éppannyira nem hitt abban, hogy az Éjszakai Denevér egy vérbeli vámpír, mint ahogy nem hitt kisgyermek korában a fogtündér létezésében, aki azokat a negyeddollárosokat csempészte be úgymond a párnája alá. De ha a fickó saját magát vámpírnak gondolja - és, amennyire Dees ezt megítélhette, így gondolta -, ez önmagában is elégséges indok arra, hogy igazodnia kelljen a játékszabályokhoz.
  
  Az élet, végső soron, utánozza a művészetet.
  
  Drakula gróf - pilótaengedéllyel.
  
  Be kell vallani, gondolta Dees, még mindig jobb, mint ha gyilkos pingvinek hozzák el az emberi faj végét.
  
  A Beech megbillent, ahogy egyenletesen lefelé tartva áthaladt egy kiterjedt légörvényen. Dees káromkodott, és kiegyenesítette a gépet, amelyet szemmel láthatólag egyre jobban bosszantott az időjárás.
  
  Te is meg én is, szívem, gondolta Dees.
  
  Mikor kiért a felhőből, már tisztán látta Wilmington és Wrightsville Beach fényeit.
  
  Na, igen, a dagik, akik az áruházakban vásárolnak, zabálni fogják a sztorit, gondolta, ahogy balról egy villám cikázott át. Úgy hetventrillió példányt vásárolnak föl belőle, mikor az aznap esti sör- és Twinkie-adagjukért ugranak le.
  
  De többről volt szó, és ezt ő is tudta.
  
  Ez... hát... eszméletlen jó lehet.
  
  Helyénvaló lehet.
  
  Régen efféle szó meg sem fordult volna a fejedben, öregfiú, gondolta Dees. Lehet, hogy kezdesz kiégni.
  
  Mégis hatalmas főcímsorok táncoltak lelki szemei előtt, mint csalogató bonbonok.
  
  A BEPILLANTÁS RIPORTERE LEFÜLELI AZ ŐRÜLT ÉJSZAKAI PILÓTÁT.
  
  EXKLUZÍV BESZÁMOLÓ A VÉRSZÍVÓ ÉJSZAKAI PILÓTA LEBUKÁSÁRÓL.
  
  "SZÜKSÉGEM VOLT ERRE" - JELENTI KI A GYILKOS DRAKULA.
  
  Nem éppen nagyopera - ezt be kellett látnia -, de a dallama éppoly jól csengett.
  
  Végül mégiscsak felemelte a mikrofont, és lenyomta a gombot. Tudta, hogy a vérszopó haverja lent van, de nem nyughatott, míg száz százalékig meg nem bizonyosodott felőle.
  
  - Wilmington, itt az N 417 B. Még mindig lent van a marylandi Cessna 337-es a pályán?
  
  A statikus zörejen át hallotta a választ:
  
  - Nekem úgy fest a dolog, haver. De most nem beszélgetünk, forgalmam van.
  
  - Pirosak a szárnyszegélyei? - erőltette tovább Dees. Egy pillanatig azt hitte, nem is kap választ, aztán:
  
  - Piros szárnyszegélyek, ROGER. De most kopj le, N 417 B, ha nem akarod, hogy megpróbáljam, képes vagyok-e a nyakadba akasztani egy FCC bírságot! Túl sok halat kéne ma este kisütnöm, és nincs elég tepsim.
  
  - Köszönöm, Wilmington - válaszolta Dees, lehető legudvariasabb hangján. Visszatette a mikrofont, és csak aztán mutatott be neki, vigyorogva. Szinte észre sem vette a zötykölődést, ahogy újabb felhőtömeget szelt át. Piros szárnyszegélyű Skymaster. Dees feltette volna egész jövő évi keresetét, hogy ha a manus a toronyban nem lett volna olyan elfoglalt, még a sorszámot is megerősíthette volna: N 101 BL.
  
  Egy hét, atyaisten, egyetlen hét. Ennyi kellett mindössze! Megtalálta az Éjszakai Denevért, még sötétedés előtt, és bármilyen lehetetlennek hangzott is, híre-hamva sincs a rendőrségnek. Ha ott lettek volna zsaruk, és érdeklődtek volna a Cessna iránt, akkor Farmer John szinte biztosan közölte volna, légiforgalmi dugó ide, rossz időjárás oda. Egyes dolgokkal kapcsolatban nem lehet megállni a pletykálkodást.
  
  A fotódat akarom, te állat, gondolta Dees. Már látta a leszállófényeket, fehéren villogtak az alkonyatban. A cikket is hozom hamarosan, csak előbb a fényképet! Csak egyet, de azt mindenképpen.
  
  Hát igen, merthogy a fénykép teszi az egészet hitelessé. Persze nem homályos, életlenül lekapott villanykörtékről, minden "művészi koncepció" nélkül: igazi, természet utáni, eleven, fekete-fehér fotó. Még meredekebben ereszkedett, rá se rántva a figyelmeztető jelre. Arca elsápadt és megfeszült. Ajkai halványan szétnyíltak, felfedve apró, villogó fehér fogait.
  
  Az alkonyat és a műszerfal együttes fényében Richard Dees maga is vámpírnak látszott.
  
  
  
  3
  
  
  Sok dolgot nem lehetett elmondani a Bepillantás-ról - hogy művelt, egyfelől, meg hogy túl sokat törődik az olyasféle jelentéktelen apróságokkal, mint a pontosság és az etika, másfelől -, de egyet nem lehetett letagadni: különleges érzékkel bírt a horror iránt. Merton Morrison is egy kisebbfajta seggfej volt ugyan (bár sokkal kevésbé, mint ahogy Dees gondolta, mikor először látta őt azt a kurva, rohadt pipáját szívni), de Dees el kellett ismerjen valamit: tudta, mi tette a Bepillantás-t sikeressé. Vér vödörszámra, belek marokszámra.
  
  Persze megmaradtak azért a cuki kisbabák fényképei is, a rengeteg pszichológiai jó tanács, meg a csodadiéták olyan lehetetlen táplálékokkal, mint a sör, a csokoládé meg a sült krumpli, de Morrison megérezte az idők szelét, és sohasem kételkedett saját döntéseiben a lap követendő irányvonalát illetően. Dees úgy vélte, önbizalma tartotta meg Morrisont ilyen hosszú ideig a helyén, a pipázása meg a londoni Seggfej Testvéreknél vásárolt öltönyei ellenére. Morrison ráébredt, hogy a hatvanas évek virággyermekeiből lettek a kilencvenes évek kannibáljai. Szeretetterápia, politikai korrektség és az "érzelmek nyelvezete": lehet, hogy nagy szám az értelmiségi osztályok körében, de a közönséges, mindennapi embereket jobban érdeklik a tömeggyilkosságok, a sztárok életének elhallgatott botrányai és az, hogy Magic Johnson hogyan lett AIDS-es.
  
  Dees nem vonta kétségbe, hogy még mindig megvan a közönsége a Fényes és Csodálatos Dolgok-nak, de a Minden Szar, Sötét és Elvetemült részvényeinek értéke sokkal gyorsabban nőtt, mint ahogy a woodstocki nemzedék felfedezte az ősz szálakat a hajában és a ráncokat kényeskedő, nyűgös szája sarkában. Merton Morrison - akit Dees most már egy látnoki képességekkel rendelkező zseninek tartott - az egész szerkesztőgárda számára bepillantást engedett saját nézeteibe abban a híres körlevélben, amelyet mindenki megkapott, alig egy héttel azelőtt, hogy betelepedett pipájával a sarokirodába. Mikor munkába indulsz, szippantsd csak be a rózsák illatát, ajánlotta a körlevél, de mikor beértél, nyisd tágra az orrlyukaidat - amennyire csak bírod -, és szimatolj vér és belek után.
  
  Deest, aki arra teremtetett, hogy vért és beleket szimatoljon, mindez boldoggá tette. Az orra hozta őt ide, egészen Wilmingtonig. Odalenn egy emberi szörnyeteg várta, egy ember, aki vámpírnak képzeli magát. Dees már kiválasztotta neki a nevét is: úgy égette agyát, mint az elköltetlen pénz mások zsebét. Hát ő nemsokára előveszi a pénzt, és elkölti. És ha ez bekövetkezik, az összes amerikai szupermarketpénztár melletti újságállványokról ordít majd le a név honfitársaira, eltéveszthetetlenül tolakodó hatvanpontos szedéssel.
  
  Ide süssenek, hölgyeim és szenzációhajhászaim, gondolta Dees. Még nem tudják, de egy rendkívül gonosz ember közeleg önök felé. A valódi nevét, ahogy elolvasták, el is felejtik, de nem is baj. Majd emlékeznek arra a névre, amelyet én adtam neki, amely majd felemeli őt Hasfelmetsző Jack, a Clevelandi Csonkoló Gyilkos és a Fekete Dália mellé. Emlékezni fognak az Éjszakai Denevérre. Nemsokára viszontláthatják a legközelebbi boltpénztárnál. Exkluzív beszámoló, exkluzív interjú... de legfőképpen - egy exkluzív fénykép.
  
  Újra megnézte az óráját, és kicsit lazított (ennél nagyobb lazításra úgysem volt képes). Még mindig maradt majdnem fél órája az éj leszálltáig, és kevesebb mint negyed óra múlva leparkolhat a piros szárnyszegélyű fehér Skymaster mellé (farkán, ugyancsak pirossal: N 101 BL felirat).
  
  Vajon a Denevér a városban szállt meg, vagy a városba vezető út mentén egy motelben? Dees nem így gondolta. A Skymaster 337-es népszerűségének oka, viszonylag alacsony ára mellett, az volt, hogy kategóriájában egyedülálló csomagtérrel rendelkezett. Nem sokkal nagyobbal persze, mint egy bogárhátú Volkswagen csomagtartója, de elegendő három nagyobb vagy öt kisebb bőrönd elhelyezésére... és egészen biztosan elegendő egy embernek is, feltéve, ha nem profi kosárlabdázó méretű. Az Éjszakai Denevér a Cessna csomagterében lehetett, amennyiben a) magzati pozícióban fekszik, térdeit az álláig felhúzva, b) elég őrült ahhoz, hogy vámpírnak képzelje magát, vagy c) mindkettő igaz rá.
  
  Dees a maga részéről a c)-re tett.
  
  Ahogy a magasságmérője négyezerről háromezer lábra süllyedt, Dees azt gondolta: nem bizony, nem szállodában és nem motelben, igaz-e, barátocskám? Ha vámpírt játszol, akkor akár csak Frank Sinatra: "a magam módján". És tudod, mit gondolok? Hogy mikor a géped csomagtere kinyílik, az első az lesz, hogy temetői föld záporozik le rám (még ha nem is úgy lesz, a felső szemfogaidra fogadom, a cikkben már olvashatod), aztán előbukkan majd a frakkod egyik szárnya, aztán meg a másik is, merthogy beöltöztél, nem igaz? Ó, kedves uram, ön bizonyára estélyre öltözött, gyilkossághoz igazította öltözékét, nemde? És a fényképezőgépemen az automata felhúzót már be is kapcsoltam, és ahogy meglátom a kabátodat lebbenni a szélben...
  
  De ennél a pontnál gondolatati megtorpantak, mert a leszállópályák fehéren villogó fényei egyszer csak kialudtak.
  
  
  
  4
  
  
  Fel akarom göngyölíteni a fickó előéletét, mondta Merton Morrisonnak, az első ismert esettől, Maine államban.
  
  Alig négy órára rá már a Cumberland megyei repülőtéren beszélgetett egy Ezra Hannon nevű szerelővel. Mr. Hannon úgy festett, mint aki éppen egy ginesüvegből bújt elő, és Dees a maga gépe közelébe még ordításnyi távolságba sem igen engedte volna, de mindennek ellenére teljes és odaadó figyelmet szentelt neki. Még szép: Ezra Hannon volt az első láncszem abban a sorban, amelyről Dees már kezdte sejteni, milyen fontos lehet.
  
  Cumberland Megyei Repülőtér meglehetősen előkelően hangzott ahhoz képest, hogy csak egy mezei leszállópálya volt, két Quonset barakkal meg két girbegurba kifutóval. Az egyik kifutót salakkal burkolták, és mivel Dees még sohasem szállt le földes pályára, ezt a salakosat kérte. A zötykölődés, amelyet Beech 55-öse (melyért teljesen oda meg vissza volt) szenvedett el, meggyőzte arról, hogy felszálláskor a földpályán próbálkozzon, és azon aztán elégedetten nyugtázta, hogy olyan sima és kemény, mint egy iskolás lány melle. A repülőtér légzsákkal is rendelkezett, és természetesen ez olyan foltos volt, mint nagyapa régi alsónadrágjai. A CMR-hez hasonló helyeken mindig állt szélzsák. Ez is kétes csáberejükhöz tartozott, akárcsak az öreg kétfedelű, amely szemmel láthatólag az egyetlen hangár előtt parkolt.
  
  Cumberland a legnépesebb megye Maine-ben, de ez nem derül ki tehénlegelő küllemű repülőterét, meg hát Ezrát, a Csodálatos Ginfejű Szerelőt tekintve. Ha vigyorgott, feltárult mind a hat megmaradt foga, úgy festett, mint egy statiszta James Dickey Megváltás-ának filmváltozatából.
  
  A repülőtér a nála jóval elegánsabb Falmouth városka határában terült el, és főképpen a gazdag nyaralók pénzéből tartotta fenn magát. Claire Bowie, az Éjszakai Denevér első áldozata a Cumberland megyei repülőtér éjszakai forgalomirányítójaként dolgozott, és negyedrészben tulajdonosa is volt. Az alkalmazotti gárda még két szerelőből és még egy földi irányítóból állt (a földi irányítók, mint Dees megtudta, burgonyaszirmot, cigarettát és üdítőket is árultak, sőt a meggyilkolt elég tűrhető sajtburgert is tudott készíteni).
  
  A szerelők és irányítók ezenfelül még benzinkutasként és gondnokként is dolgoztak. Egyáltalán nem volt szokatlan eset, hogy az irányító a vécéből rohant ki, ahol éppen egy pumpával pucolta a kagylót, hogy megadja a leszállási engedélyt és kijelölje a rendelkezésére álló két leszállópálya áttekinthetetlen rengetegéből az egyiket. Olyan terhelést jelentett itt a munka, hogy a repülőtér csúcsidőszakában az éjszakai irányítónak néha csak hatórányi tisztességes alvásra futotta valamikor éjfél és reggel hét között.
  
  Claire Bowie-t közel egy hónappal Dees látogatása előtt gyilkolták meg. A kép a riporter fejében a Morrison dossziéjában talált soványka újságcikkekből meg Ezrának, a Csodálatos Ginfejű Szerelőnek valamivel cizelláltabb elbeszéléséből állt össze. És még ha kellő kétellyel kezelte az első számú forrásától megtudottakat, Dees biztos lehetett benne, hogy július elején nagyon is különös dolog történt ezen a picsányi kis reptéren.
  
  Az N 101 BL farokszámú Cessna 337-es röviddel július kilencedikének hajnala előtt hívta a repteret leszállási engedélyért. Claire Bowie, aki éjszakai műszakban dolgozott már 1954 óta, amikor még a pilótáknak néha azért kellett megszakítaniuk a felszállási manővert (amit akkoriban egyszerűen "felhúzás"-nak neveztek), mert a tehenek bekóricáltak az akkor még egyedüli kifutópályára, reggel négy harminckettőkor nyugtázta a kérést. A földet érést reggel négy negyvenkilencre jegyezte be, a pilóta neveként Dwight Renfield, az N 101 BL kiindulási állomásaként a Maine állambeli Bangor szerepelt a jegyzőkönyvben. Az időpontok minden kétséget kizáróan pontosak voltak. A többi szart sem ért (Dees ellenőrizte, de Bangorban sohasem hallottak az N 101 BL-ről, amin persze nem is csodálkozott), de még ha Bowie tudta volna is, hogy hamis adatok, az sem nyomott volna sokat a latban: a Cumberland megyei repülőtér felett az égbolt üres volt, a leszállási díj pedig mégiscsak leszállási díj.
  
  A pilóta által megadott név bizarr tréfának bizonyult, a Dwightot ugyanis egy bizonyos Dwight Frye nevű színésztől kölcsönözte, aki - rengeteg egyéb szerepe között - egy Renfield nevű dühöngő őrültet alakított, aki példaképének minden idők leghíresebb vámpírját tekintette. Mert hát rövidhullámú rádión leszállási engedélyt kérni Drakula gróf néven még egy ilyen álmos kis repülőtéren is gyanút ébreszthetett volna, gondolta Dees.
  
  Ébreszthetett volna. Dees még ebben sem volt biztos. Végül is a leszállási díj az leszállási díj, és "Dwight Renfield" azonnal, készpénzben kifizette, mint ahogy üzemanyagtartályai teletöltését is megfizette - a pénz másnap is a kasszában volt a Bowie által írt nyugta indigós másolatával együtt.
  
  Dees tudott arról, milyen lazán és hanyagul zajlott az ötvenes-hatvanas években a légiirányítás a kis magánrepülőtereken, de még így is megdöbbentette az a nemtörődömség, amellyel az Éjszakai Denevért fogadták a Cumberlanden. Végtére nem az ötvenes-hatvanas éveket írjuk, hanem a kábítószeres paranoia korát, és annak a mocsoknak a nagy része, amelyet jobb visszautasítani, kis hajókon érkezik kis kikötőkön keresztül, vagy éppen kis gépeken kis repülőterekre... mint éppen "Dwight Renfield" Cessna Skymastere. Na jó, a leszállási díj az leszállási díj, tűnődött Dees, de Bowie-tól akkor is elvárható lett volna, hogy odacsörögjön Bangornak a hiányzó útinapló miatt, ha másért nem, hogy magát fedezze. De nem tette. Ezen a ponton Deesben felmerült a megvesztegetés gyanúja, de gintől áztatott hírforrása váltig állította, hogy Claire Bowie olyan becsületes volt, mint a fene, és Hannon eme állítását a két falmouthi zsaru is megerősítette, akikkel Dees később beszélt.
  
  Gondatlanság látszott a legvalószínűbb magyarázatnak, de ez már nem számított: a Bepillantás olvasóit nem érdeklik olyan részletkérdések, hogy valami miért és hogyan következett be. A Bepillantás olvasói megelégedtek azzal, ha megtudták, mi történt, meddig tartott, és hogy az illetőnek maradt-e ideje sikoltani. Meg persze a képekkel. Képeket akartak. Hatalmas, nagyfelbontású fekete-fehér fotókat, olyat, ami szinte lelép a papírról, hogy tűhegynyi pontocskái belefúródjanak a nagyagyba.
  
  Ezra, a Csodálatos Ginfejű Szerelő meglepődött és igen eltanakodott magában, mikor Dees azt kérdezte, "Renfield" hová mehetett leszállás után.
  
  - Mittomén - bökte ki. - Motelba, szerintem. Biztos fogott egy taxit.
  
  - Maga mikor is érkezett meg ide?... Reggel hét órát említett, ugye? Július kilencedikén.
  
  - Aha. Épp, mielőtt Claire elindult haza.
  
  - És a Cessna Skymaster a parkolón állt, lezárva és üresen?
  
  - Aha. Ott parkolt, ahol mostan a magáé.
  
  Ezra odamutatott, és Dees kissé hátrahőkölt. A szerelő ugyanis úgy szaglott, mint egy ősöreg márványsajt, amit Gilbey's ginben pácoltak.
  
  - Mondta esetleg Claire, hogy hívott taxit a pilótának? Hogy motelbe vigye? Merthogy úgy látom, egy sincs itt gyalog elérhető távolságban.
  
  - Nincs is - helyeselt Ezra. - A legközelebbi a Tengeri Szellő, úgy két mérföldre innét. Vagy még többre. - Megvakarta borostás állát. - De nem emlékszem, hogy Claire egy szóval is mondta volna, hogy taxit hívott a manusnak.
  
  Dees feljegyezte magában, hogy azért mégis föl kell hívnia a környékbeli taxitársaságokat. Akkor még abból az ésszerű feltevésből indult ki, hogy az ember, akinek a nyomában jár, ágyban alszik, mint akárki más.
  
  - És mi a helyzet a limuzinokkal?
  
  - Nem, nem - állította még magabiztosabban Ezra. - Claire semmit se mondott limuzinról, pedig erről szólt volna.
  
  Dees bólintott, és eldöntötte magában, a környékbeli limuzinkölcsönzőket is felhívja. A személyzet többi tagját is ki akarta kérdezni, de nem számított rá, hogy bármilyen fény is derül a dologra. Szemmel láthatólag a vén szeszkazán jelentette a helyi lehetőségek netovábbját. Együtt kávézott Claire-rel, mielőtt Claire hazament volna aznap, és akkor is, mikor este visszatért, hogy felvegye a szolgálatot, ez minden. De az Éjszakai Denevért kivéve ő látta utoljára életben Claire Bowie-t.
  
  E morfondírozások alanya eközben ravaszul meredt a messzeségre, megvakarta a szőrt az álla alatt, aztán megint Deesre vetette véreres tekintetét:
  
  - Claire nem mondott semmit taxiról vagy limuzinról, de valami mást bizony mondott.
  
  - Valóban?
  
  - Bizony - felelte Ezra. Kicipzározta olajfoltos overall-jának egyik zsebét, és előkotort egy csomag Chesterfieldet, rágyújtott egyre, és köhögött, mint egy göthös vénember. Bárgyú titokzatossággal bámult Deesre a kavargó füstön keresztül:
  
  - Lehet, hogy nincsen jelentősége, de az is lehet, hogy van. De Claire-t igencsak megrökönyítette, vagy mi. Biztosisten, mert Claire akkor se mond hülyeséget, ha épp azt gondol.
  
  - Mit mondott?
  
  - Hát, nem is emlékszem - mondta Ezra. - De néha, tudja, mikor nem jut eszembe valami, Alexander Hamilton arcképe valahogy mindig felfrissíti az emlékezetemet.
  
  - Esetleg Abraham Lincoln képe is megtenné?
  
  Hannon egy pillanatra fontolóra vette - nem sokat töprengett persze -, aztán kifejezte egyetértését, hogy néha Lincoln is segít. Így tehát az úriember portréja átvándorolt Dees tárcájából Ezra elgyöngült kezébe. Dees úgy vélte, George Washington arcképe is megfelelt volna a célra, de biztosítani akarta, hogy a fickó teljesen megadja magát... meg amúgy is költségszámlára dolgozott.
  
  - Na mondja.
  
  - Claire azt mondta, úgy nézett ki a pasas, mintha egy csicsás jelmezbálba készülne - mondta Ezra.
  
  - Igen? És miért gondolta? - kérdezte Dees, és azon tűnődött, mégiscsak George Washingtont kellett volna alkalmaznia.
  
  - Azt mondta, a fickót mintha skatulyából húzták volna elő. Frakk, selyem csokornyakkendő meg minden. - Ezra egy pillanatnyi szünetet tartott. - Claire azt is mondta, még egy köpönyeget is viselt. Belül piros volt, mint egy tűzoltóautó, kívül meg fekete, mint a mormota segge lyuka. Azt mondta, mikor meglibbent mögötte, úgy festett, mint egy istenverte denevér szárnya.
  
  Vörös nenonfényben izzó szó villant föl Dees agyában: TELITALÁLAT.
  
  Te még nem is tudod, kedves gin áztatta barátom, mondta magában Dees, de épp azokat a szavakat mondtad ki, amelyek híressé tesznek majd.
  
  - De miért mindig Claire-ről kérdez - kíváncsiskodott Ezra -, miközben éntőlem meg se tudakolja, láttam-e valami különöset.
  
  - Miért, látott?
  
  - Ami azt illeti, láttam bizony.
  
  - És mégis micsodát, barátom?
  
  Ezra megvakarta borostás állát hosszú, megsárgult körmével, ravaszul Deesre sandított véreres szeme sarkából, aztán megint beleszippantott cigarettájába.
  
  - Na, már megint - morogta Dees, de elővett egy újabb Abraham Lincoln-képet, és ügyelt rá, hogy arca és hangja nyájas maradjon. Ösztönei éberen figyeltek, és azt súgták, Ginfej úr tudománya nem merült ki. Legalábbis még nem.
  
  - Nekem ez kevésnek tűnik ahhoz képest, amit mondani fogok - jegyezte meg rosszallóan Ezra. - A magafajta gazdag városi urak többet is megengedhetnének maguknak, mint tíz dolcsit.
  
  Dees az órájára pillantott. Súlyos Rolex, lapján csillogó gyémántokkal.
  
  A fenébe, mondta magában, későre jár, és még nem is jutottam oda, hogy beszéljek a falmouthi rendőrséggel.
  
  De mielőtt feltápászkodott volna, hogy továbbálljon, az ötös eltűnt a kezéből, és csatlakozott társához Hannon overalljának zsebében.
  
  - Rendben, ha van mondanivalója, nyögje ki - mondta Dees, és a nyájasság eltűnt a hangjából. - Máshol is van dolgom, másokkal is kell még találkoznom.
  
  A szerelő átgondolta a dolgot, miközben állát vakargatva tovább árasztotta az áporodott sajtszagot. Aztán foghegyről odavetette:
  
  - Egy rakás földet láttam a Skymaster alatt. Pont a csomagtérnél.
  
  - Valóban?
  
  - Aha. És szétrúgtam a csizmámmal.
  
  Dees várt. Megtehette.
  
  - Ocsmány dolog. Teli férgekkel.
  
  Dees várt. Ez használható, jó anyagnak látszott már, de érezte, az öreg még mindig nem merült ki teljesen.
  
  - Meg kukacokkal - tette hozzá Ezra. - Kukacok is voltak. Mint a dög körül szokott lenni.
  
  Dees az éjszakát a Tengeri Szellőben töltötte, aztán másnap reggel nyolckor továbbrepült a New York állambeli Alderton felé.