Azt hiszem, egyetlenegyszer történt, hogy szinte mitikussá nőtt barátom, Mr. Sherlock Holmes előtt oldottam meg egy bűnügyet. Azt hiszem, mondom, mert miután beléptem a kilencedik évtizedembe, emlékezetem gyengülni kezdett, és most, hogy századik esztendőmhöz közeledem, már felettébb homályos az egész. Lehetséges tehát, hogy ez máskor is megtörtént, de nem emlékszem rá.
  
  Ezt a bizonyos esetet viszont aligha fogom elfelejteni, bármilyen ködössé válik is az agyam és a memóriám, s úgy gondoltam, nem ártana papírra vetnem, mielőtt Isten örökre letéteti velem a tollat. Holmest most már, Isten a tudója, nem alázhatom meg: negyven éve halott. Azt hiszem, ez elég hosszú idő, elmondhatom végre a históriát. Hiszen még Lestrade is, aki alkalomadtán felhasználta Holmest, de sose rajongott érte, lakatot tett a nyelvére a Lord Hull-üggyel kapcsolatban - persze a körülményeket tekintve nem is igen volt más választása. Ám valami azt súgta, hogy más körülmények között sem cselekedett volna másképp. Sokat piszkálták egymást Holmesszal, s azt hiszem, Holmes szívből utálta a rendőrnyomozót (bár sohasem ismerte volna el, hogy ilyen alantas indulatokra is képes), Lestrade azonban furcsamód tisztelte a barátomat.
  
  Esős, vigasztalan délután volt, s az óra épp fél kettőt ütött. Holmes az ablaknál ült, kezében a hegedűje, de nem játszott, csak némán bámult ki az ablakon. Voltak időszakok, főképp a kokaindolgai után, amikor mogorva, sőt harapós lett, ha az ég makacsul szürke maradt egy hétig vagy még tovább, s ezen a napon kétszeres csalódás érte, mert előző éjjel emelkedni kezdett a barométer, s ő teljes határozottsággal kijelentette, hogy legkésőbb reggel tízig ki fog tisztulni az ég. Ehelyett azonban a gyenge köd, amely a környéken lebegett, amikor felkeltem, szűnni nem akaró esővé sűrűsödött, márpedig ha volt valami, ami a tartós esőnél is mogorvábbá tette Holmest, az az volt, hogy kiderült: tévedett.
  
  Hirtelen kiegyenesedett, megpendítette a hegedű egyik húrját, és kajánul elmosolyodott. - Watson! Nézze csak! Ilyen bőrig ázott rendőrkopót még nem látott.
  
  Természetesen Lestrade volt az, egy nyitott kocsi hátsó ülésén gunnyasztott, a víz egymáshoz közel ülő, szúrós és örökké fürkésző szemei közé folyt. A kocsi még jóformán meg sem állt, amikor leugrott, odadobott a kocsisnak egy pénzdarabot, s a Baker Street 221B felé indult. Olyan gyorsan közeledett, hogy attól tartottam, úgy ront majd neki az ajtónknak, akár egy faltörő kos.
  
  Hallottam, amint Mrs. Hudson megpróbálja elküldeni arra hivatkozva, hogy csuromvizes az öltözéke, s látogatása nem tenne jót a szőnyegeinknek sem a földszinten, sem az emeleten, ám ekkor Holmes, aki egyébként, ha szükségét érezte, kígyót-békát kiáltott Lestrade-re, kisietett a szobából, és leszólt: - Engedje csak fel Mrs. H., majd újságpapírt rakok a cipője alá, ha sokáig marad, de valahogy az az érzésem, igen határozottan az az érzésem, hogy...
  
  Lestrade felrohant a lépcsőn, hagyva, hadd prézsmitáljon Mrs. Hudson lent. Arca vörös volt, szeme égett, foga - melyet sárgára festett a nikotin - kivicsorgott farkasvigyorra húzódó szájából.
  
  - Lestrade felügyelő! - kiáltotta Holmes kedélyesen. - Ugyan mi vitte rá, hogy kimozduljon ebben a...
  
  Nem jutott tovább. Lestrade, még lihegve a lépcsőmászástól, a szavába vágott: - Cigányoktól hallottam, hogy vannak kívánságok, amiket az ördög teljesít. Most már el is hiszem. Jöjjön azonnal, Holmes, ha meg akar próbálkozni az üggyel; a holttest még friss, és akik gyanúsíthatók, mind együtt vannak.
  
  Holmes épp az egyik sarok felé tartott, talán hogy magához vegye azt a szörnyű aranygombos sétapálcát, amelyet valamilyen okból ebben az évszakban használt. Most megperdült, s rámeresztette a szemét ázott látogatónkra. - Lestrade! Ezt komolyan mondja?
  
  - Ha nem mondanám komolyan, talán kockáztattam volna, hogy tüdő- vagy mellhártyagyulladást kapok egy ilyen nyitott tragacson? - kérdezett vissza a nyomozó.
  
  Holmes ekkor felém fordult, s ez volt az egyetlen alkalom, hogy hallottam tőle (bár számtalanszor adták a szájába) ezt a két mondatot: - Siessünk, Watson! Kezdődik a játszma!
  
  
  Útközben Lestrade fanyarul megjegyezte, hogy Holmesnak ördögadta szerencséje is van, mert bár Lestrade meghagyta a kocsisának, hogy várjon, alig tettük ki a lábunkat a házból, egy boldogító ritkaság közeledett felénk, az utcán: egy szabad bérkocsi az esőben - amely most már ömlött. Beszálltunk, s már indultunk is. Holmes, mint mindig, baloldalt ült, s a szeme szüntelenül ide-oda járt, számba véve mindent, noha azon a napon édeskevés látnivaló akadt... legalábbis a magamfajtának. Mert nem kétlem, hogy Holmesnak minden néptelen sarok és esőmosta kirakat köteteket regélt.
  
  Lestrade egy Savile Row-i címet adott meg a kocsisnak, majd megkérdezte Holmestól, ismerte-e Lord Hullt.
  
  - Csak névről - felelte Holmes -, személyesen még sosem volt szerencsém hozzá. Gondolom, most már nem is lesz. A hajózásban volt érdekelve, nem?
  
  - A hajózásban - hagyta rá Lestrade -, de magának abban is szerencséje van, hogy nem volt szerencséje hozzá. Lord Hull tudniillik mindenki szerint (azokat is beleértve, akik... hm... a legközelebb álltak hozzá) a csontja velejéig gonosz egy fráter volt, és ráadásul annyira hóbortos, hogy olyan nehéz volt eligazodni rajta, mint egy képrejtvényen. Ahogy mondom azonban, csak volt gonosz és hóbortos, mert ma délelőtt tizenegy tájban, azaz - elővette ócska zsebóráját és rápillantott - két órával és negyven perccel ezelőtt valaki kést döfött a hátába, amikor a dolgozószobájában ült, és az itatósmappán ott feküdt előtte a végrendelete.
  
  - Ezek szerint - mondta Holmes elgondolkozva, és rágyújtott a pipájára -, ezek szerint maga azt hiszi, hogy ennek a nem éppen rokonszenves Lord Hullnak a dolgozószobája az én álmaim zárt helyisége? - Szeme hitetlenkedve csillogott a felszálló kék füstben.
  
  - Igen, azt hiszem - felelte Lestrade nyugodtan.
  
  - Watsonnal mi már nemegyszer ástunk efféle gödrökben, és sose találtunk vizet - jegyezte meg Holmes, s mielőtt tovább vizslatta volna az utcákat, amiken áthaladtunk, fáradhatatlan tekintete rám siklott: - Emlékszik a "foltos szalag-ügy"-re, Watson?
  
  Aligha kellett válaszolnom. Ebben az ügyben csakugyan volt egy bezárt helyiség, de volt egy ventilátor és egy mérges kígyó is, valamint egy gyilkos, aki az utóbbit ördögi ravaszsággal átjuttatta az előbbin. Az egész egy kegyetlenül leleményes elme műve volt, ám Holmes igen hamar rájött a nyitjára.
  
  - Mik a tények, felügyelő? - kérdezte Holmes.
  
  És Lestrade kezdte sorolni őket, tapasztalt rendőrhöz illő tömör mondatokban. Lord Albert Hull zsarnok volt, az üzleti életben éppúgy, mint otthon. Felesége rettegett tőle, s a jelek szerint teljes joggal. A tény, hogy három fiút szült neki, a legkevésbé sem hangolta jóindulatra a férjét: kíméletlen volt a családi ügyekben általában, s vele szemben különösen. Lady Hull vonakodott ugyan ezekről a dolgokról beszélni, de a fiainak nem voltak ilyen gátlásaik; a papájuk, mondták, egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy bírálja, csipkedje, kifigurázza anyjukat... és mindezt társaságban. Amikor kettesben voltak, valósággal átnézett rajta. Kivéve akkor, tette hozzá Lestrade, amikor arra szottyant kedve, hogy megverje, ami korántsem volt ritka eset.
  
  - William, a legidősebb fiú elmondta nekem, hogy anyjuk mindig ugyanazt a mesét adta elő, ha bedagadt szemmel vagy arcán zúzódással jelent meg a reggelinél: elfelejtette feltenni a szemüvegét, és nekiment egy ajtónak. "Hetenként egyszer vagy kétszer ment neki különböző ajtóknak - mondta William. - Nem is tudtam, hogy ennyi ajtó van a házban."
  
  - Hmmm. Jó humorú fickó - mondta Holmes. - És a fiúk nem próbáltak véget vetni ennek?
  
  - Anyjuk nem engedte - felelte Lestrade.
  
  - Őrültség - kiáltottam. Ha egy férfi veri a feleségét, az gyalázat; ha egy asszony ezt engedi, az gyalázat s egyben megdöbbentő.
  
  - Csakhogy ebben az őrültségben volt rendszer - mondta Lestrade. - Rendszer és valami, amit úgy nevezhetnénk, hogy "a tájékozottságon alapuló türelem". A lady végtére is húsz évvel fiatalabb volt, mint ura és parancsolója. Amellett Hull sokat ivott és rengeteget evett. Hetvenéves korában, öt évvel ezelőtt, már köszvény és angina pectoris kínozta.
  
  - Várd meg, míg elvonul a vihar, s akkor élvezd a napsütést - jegyezte meg Holmes.
  
  - Igen - mondta Lestrade -, csakhogy ez a felfogás már sok férfit és nőt lökött az ördög karjaiba. Hullnak gondja volt rá, hogy felesége és fiai tudják, mekkora a vagyona, és mit tartalmaz a végrendelete. Sorsuk nem sokkal volt jobb, mint a rabszolgáké.
  
  - A végrendelettel mint kétoldalú szerződéssel - mormogta Holmes.
  
  - Ahogy mondja, öreg fiú. Nos, tudták, hogy Hull hagyatéka háromszázezer font lesz. Nem tőle hallották, nem kívánta, hogy higgyenek neki: negyedévenként a házba rendelte a főkönyvelőjét, s az apróra elmagyarázta a Hull Hajózási vállalat mérlegkimutatásait, bár sose adta ki kezéből a gyeplőt, és ugyancsak fogához verte a garast.
  
  - Ördögi! - tört ki belőlem, mert eszembe jutottak a kegyetlen fiúk, akiket a Piccadillyn vagy Eastcheapen látni néha, a fiúk, akik valami nyalánkságot nyújtanak oda egy éhező kutyának, hogy ágaskodjon, táncoljon érte... aztán maguk kapják be a szerencsétlen jószág szeme láttára. Hamarosan tapasztaltam, hogy ez a hasonlat még találóbb, mint képzeltem.
  
  - Férje halála után Lady Rebeccának százötvenezer fontot kellett kapnia. Williamnek, a legidősebb fiúnak ötvenezer járt, Jorynak, a középsőnek negyvenezer és Stephennek, a legfiatalabbnak harmincezer.
  
  - És a maradék harmincezer? - kérdeztem.
  
  - Kisebb összegű hagyatkozások, Watson; egy walesi unokatestvérnek, egy bretagne-i nagynéninek (Lady Hull rokonainak viszont egy fitying sem), ötezer a személyzetnek, megfelelően elosztva. És... ó, igen, ez tetszeni fog magának, Holmes; tízezer font a Mrs. Hemphill vezette Elhagyott Cicák Otthonának.
  
  - Maga tréfál! - fakadtam ki, de ha Lestrade arra számított, hogy közlése Holmesra is így fog hatni, csalódnia kellett. Holmes csak újragyújtotta a pipáját, és bólintott, mintha ezt várta volna... ezt vagy valami hasonlót. - Amikor az East Enden csecsemők halnak éhen, és tizenkét éves gyerekek heti ötven órát dolgoznak a gyárakban, akkor ez az alak tízezer fontot hagy egy... egy macskapanziónak?
  
  - Pontosan így van - hagyta rá Lestrade előzékenyen. - Mi több, huszonhétszer ennyit hagyott volna Mrs. Hemphill Elhagyott Cicáira, ha ma délelőtt nem történik valami... ha nem lép közbe valaki.
  
  Ettől tátva maradt a szám, s fejben gyorsan szorozni kezdtem. Épp levontam a végkövetkeztetést, miszerint Lord Hull ki akarta tagadni a feleségét és a gyerekeit egy macskamenhely kedvéért, amikor Holmes savanyú képpel Lestrade-re nézett, és olyasmit mondott, ami nekem teljes non sequitur-nak tűnt.
  
  - Tüsszenteni fogok, ugye?
  
  Lestrade elmosolyodott. Átszellemülten és édesdeden. - Igen, kedves Holmesom! Attól tartok, gyakran és nagyokat.
  
  Holmes kivette szájából a pipát, melyet épp sikerült rábírnia, hogy megfelelően szeleljen (ezt abból állapíthattam meg, hogy kicsit hátradőlt az ülésen), néhány pillanatig rámeredt, majd kitartotta az esőbe. Megrökönyödve láttam aztán, hogy a nedves és még parázsló dohányt minden teketória nélkül kiveri.
  
  - Hányszor? - kérdezte.
  
  - Tízszer - felelte Lestrade ördögi vigyorral.
  
  - Gyanítottam, hogy nemcsak emiatt a nevezetes zárt helyiség miatt jött ide nyitott kocsival egy ilyen esős napon - mondta Holmes fanyarul.
  
  - Gyanítson, amit akar - vágta rá Lestrade vidáman. - Sajnos, nekem tovább kell mennem, vissza a tetthelyre - tudja, hív a kötelesség -, de ha akarja, letehetem itt magukat a jó doktorral együtt.
  
  - Magán kívül senkit sem ismerek - mondta Holmes -, akinek rossz időben jobban vág az esze. Vajon elárul az valamit a jelleméről is? De hagyjuk ezt - egyszer talán majd foglalkozunk vele. Azt mondja meg nekem, Lestrade, mikor lett biztos benne Hull, hogy meg fog halni?
  
  - Meg fog halni? - mondtam. - Kedves Holmesom, honnan veszi, hogy ez a pasas azt hitte, hogy...
  
  - A dolog nyilvánvaló, Watson - felelte Holmes. - J. M. V, ahogy legalább ezerszer elmagyaráztam magának: a jellem meghatározza a viselkedést. Hullt mulattatta, hogy a végrendeletével sakkban tartja őket... - Oldalról Lestrade-re nézett. - Gondolom, nincsenek letéti rendelkezések. Sem az ingatlanokkal kapcsolatos utasítások.
  
  Lestrade megrázta a fejét. - Nincs semmi ilyesmi.
  
  - Hihetetlen! - mondtam.
  
  - Dehogy, Watson; ne felejtse el: a jellem meghatározza a viselkedést. Hull azt akarta, tartsanak ki, szolgálják vagy legalábbis tűrjék el őt, abban a hitben, hogy ha aztán kegyeskedik majd meghalni, minden az övék lesz. Az utóbbi azonban igencsak távol állt őlordsága szándékaitól. Az ilyen viselkedés ugyanis teljességgel ellenkezett volna a jellemével. Magának is ez a véleménye, Lestrade?
  
  - Alapjában véve igen - felelte a rendőrfelügyelő.
  
  - Akkor eddig a pontig egyetértünk, Watson, igaz? Minden világos? Lord Hull rájön, hogy közel a halála. Egy ideig vár... megbizonyosodik róla, hogy ez már nem vaklárma, nem tévedés... és akkor összehívja szeretett családját. Mikor? Ma délelőtt, Lestrade?
  
  Lestrade igenlően morgott.
  
  Holmes ujjaival feltámasztotta az állát. - Összehívja őket, és közli, hogy új végrendeletet csinált, olyat, amely valamennyiüket kihagyja az örökségből... azaz valamennyiüket, kivéve a személyzetet, néhány távoli rokonát, és természetesen a cicákat.
  
  Beszédre nyitottam a számat, de tapasztalnom kellett, hogy túlságosan fel vagyok háborodva, semmit sem tudok mondani. Képzeletemben újra és újra felbukkant a kegyetlen fiúk képe, amint egy falat sertéssülttel és húspástétomdarabkával ingerlik-ugratják az East End kiéhezett ebeit. Hozzá kell tennem, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, hogy meg lehet-e támadni egy ilyen végrendeletet a bíróság előtt. Ha valaki manapság ki akarná semmizni a legközelebbi rokonait holmi macsakahotel kedvéért, ugyancsak megtáncoltatnák, ám 1899-ben egy férfi végrendelete egy férfi végakaratának számított, s hacsak tények egész sorával be nem bizonyították, hogy az illető őrült, vagyis nemcsak bolondos, hanem egész egyszerűen bolond - egy férfi akarata, akárcsak Istené, szent volt.
  
  - Az új végrendelet hiteles, két tanú aláírta? - kérdezte Holmes.
  
  - Hogyne - felelte Lestrade. - Tegnap Lord Hull jogtanácsosa és egyik fiatal munkatársa megjelent a házban, és bevezették őket Hull dolgozószobájába. Körülbelül tizenöt percig maradtak bent. Stephen Hull azt mondja, a jogtanácsos egyszer felemelte a hangját, tiltakozott valami ellen - hogy mi volt az, nem tudta kivenni -, de Hull elhallgattatta. Jory, a középső fiú, az emeleten volt, festett, Lady Hull pedig látogatóba ment egy barátnőjéhez. De Stephen és William Hull látta, amint a két prókátor megérkezik, és rövid idő múlva távozik. William azt mondta, lehajtott fejjel távoztak, és bár William megszólította őket, megkérdezte Mr. Earnest - a jogtanácsost -, hogy jól van-e, és társalgást is kezdeményezett, a kitartó esőre utalva, Barnes nem felelt, s a kollégája igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát. Úgy festett a dolog, mintha szégyenkeznének, mondta William.
  
  Hát ennyit erről a kibúvóról, gondoltam.
  
  - Ha már a fiúknál tartunk, mondjon egy-két szót róluk is - kérte Holmes.
  
  - Ahogy óhajtja. Magától értetődik, hogy a gyűlöletnél, amit atyjuk iránt éreztek, csak az a szinte határtalan megvetés volt nagyobb, amit atyjuk érzett irántuk... ámbár nem tudom, Stephent hogy vethette meg... no de hagyjuk ezt, inkább elmondom a dolgokat sorjában.
  
  - Igen, legyen olyan jó - mondta Holmes szárazon.
  
  - William harminchat éves. Ha apja adott volna neki valami járadékfélét, gondolom, rázná a rongyot. De mivel kevés pénze volt, vagy semmi se volt, a napjait különböző tornatermekben töltötte, nagy híve lévén a "testkultúrá"-nak, ha ez a helyes kifejezés - roppant izmos fickónak látszik -, éjszaka pedig különböző olcsó kávéházakban lebzselt. Amikor egy kis pénzt érzett a zsebében, nemegyszer előfordult, hogy elment egy kártyabarlangba, és ott igen hamar megszabadult tőle. Nem éppen rokonszenves ember, Holmes. Aki nem ért semmihez, nincs életcélja, se hobbija, se ambíciója (azon kívül, hogy túlélje az apját), az nemigen lehet rokonszenves ember. Amikor beszéltem vele, felettébb különös érzésem volt: mintha nem is egy embert hallgatnék ki, hanem egy üres vázát, amire Lord Hull arcképe van meglehetős halványan rányomva.
  
  - Egy vázát, ami azt várja, hogy megtöltsék sok-sok font sterlinggel - egészítette ki Holmes.
  
  - Jory más eset - folytatta Lestrade. - Neki jutott a legtöbb Lord Hull megvetéséből, apja már kora gyerekkorától fogva olyan kedves beceneveket aggatott rá, mint "Halképű" vagy "Hordólovas" vagy "Pókhasú". Sajnos könnyű megérteni miért. Jory Hull jó ha van másfél méter magas, ó-lábú és az arca feltűnően csúnya. Egy kicsit arra a költőre emlékeztet. Arra a buzira.
  
  - Oscar Wilde-ra? - kérdeztem.
  
  Holmes egy pillantás erejéig felém fordult, látszott rajta, hogy mulat magában. - Azt hiszem, Lestrade Algernon Swinburne-re gondol - mondta. - Aki, ha nem tévedek, éppoly kevéssé buzi, mint maga, Watson.
  
  - Jory Hull holtan született - mondta Lestrade. - Miután egy teljes percig kék és néma maradt, az orvos halottnak nyilvánította, és egy kendővel letakarta az idétlen kis testet. Lady Hull azonban ez egyszer hősiesen viselkedett: felült, félredobta a kendőt, s a csecsemő lábát a szüléshez behozott forró vízbe dugta. Mire a kicsi rögtön kapálózni és ordítani kezdett.
  
  Lestrade elvigyorodott, és nagy lendülettel rágyújtott egy karcsú kis szivarra.
  
  - Hull azt állította, a gyerek lába ettől a vízbe merítéstől görbült el, és szeszközi állapotban ezt is a felesége fejéhez vágta. Közölte vele, hogy semmit sem kellett volna tennie. Jobb lett volna, ha Jory nem éled fel, akkor nem fejlődött volna azzá, ami: egy lehetetlen figura, aki lábával a rákra, arcával a tőkehalra emlékezteti az embert.
  
  Ehhez a nem mindennapi történethez (melyet én mint orvos eléggé kétesnek találtam) Holmes csupán annyit fűzött hozzá, hogy Lestrade bámulatosan sok értesülést szerzett bámulatosan rövid idő alatt.
  
  - Ez épp az egyik olyan sajátossága az ügynek, amelyikről feltételeztem, hogy érdekelni fogja magát, Holmes - mondta Lestrade, amint a vizet felcsapva, szétfröcskölve bekanyarodtunk a Rotten Row-ra. - Hullékat nem kell rákényszeríteni, hogy beszéljenek; kényszerre ahhoz volna szükség, hogy elhallgathassanak. Túl sokáig kellett tartaniuk a szájukat. Meg aztán ott az a körülmény, hogy az új végrendelet eltűnt. Úgy látom, a megkönnyebbülés ugyancsak megoldja a nyelveket.
  
  - Eltűnt! - kiáltottam, Holmes azonban ügyet sem vetett rám, még mindig Joryn járt az esze, az "idétlen" formájú középső fiún.
  
  - Szóval csúnya? - kérdezte.
  
  - Hát nem éppen jóképű, de láttam már csúnyábbat is - felelte Lestrade nyugodtan. - Azt hiszem, az apja azért ócsárolta folyton, mert...
  
  - ...mert Jory volt az egyetlen, aki az ő pénze nélkül is megállta a helyét a világban - fejezte be helyette a mondatot Holmes.
  
  Lestrade felkapta a fejét. - Az ördögbe is! Ezt meg miből találta ki?
  
  - Abból, hogy Lord Hull Joryba csak a külseje miatt köthetett bele. Mennyire bosszanthatta a vén sátánt, hogy ez az áldozata más tekintetben olyan jól fel van vértezve! Az arca vagy a tartása miatt csúfolni valakit jó lehet kisdiákoknak vagy részeg fajankóknak, de az olyanfajta gazember, mint őlordsága, kétségkívül magasabb rendű élvezetekhez van hozzászokva. Meg merném kockáztatni azt a véleményt, hogy meglehetősen tartott karikalábú középső fiától. De mi volt a kulcs, amivel Jory kinyitotta a zárkaajtót?
  
  - Nem mondtam még? A festészet.
  
  - Ah!
  
  Amint a Hull-rezidencia földszinti termeiben látható képek később bizonyították, Jory Hull valóban igen jó festő volt. Nem nagy festő - ezt egy percig sem állítom. De anyját és fivéreit például elég híven örökítette meg ahhoz, hogy évek múltán, amikor először kerültek elém színes fotográfiák, felelevenedjék bennem az az 1899. novemberi esős délután. És az apjáról készített pompás portréja talán igazi nagy mű volt. Kétségkívül megdöbbentette (majdhogynem megfélemlítette) az embert az a rosszindulat, amely úgy áradt ebből a képből, mint a nehéz, nyirkos kriptaszag. Lehetséges, hogy Jory valóban Algernon Swinburne-re hasonlított, de apjának az arca - legalábbis ahogy a középső fiú szeme látta és keze ábrázolta - engem egy Oscar Wilde-alakra emlékeztetett: az immár szinte halhatatlan roué-ra, Dorian Grayre.
  
  Festményein lassan, sokáig dolgozott, de olyan könnyedén, gyorsan rajzolt, hogy egy-egy szombat délután akár húsz fontot is össze tudott szedni a Hyde Parkban.
  
  - Fogadok, hogy az apja szörnyen örült ennek - mondta Holmes. Gépiesen a pipájáért nyúlt, de aztán visszatette. - Egy főnemes fia, aki gyorsképeket rittyent pénzes amerikai turistákról és szerelmeikről, akár egy francia bohém!
  
  Lestrade jóízűt nevetett. - Képzelheti: őlordságát ette a méreg. Jory azonban - becsületére válik! - nem volt hajlandó feladni Hyde parkbeli árusítóhelyét... legalábbis addig, amíg apja bele nem egyezett, hogy heti harmincöt fontot folyósít neki. Alávaló zsarolásnak nevezve a dolgot.
  
  - Ó, vérzik a szívem - mondtam.
  
  - Az enyém dettó, Watson - mondta Holmes. - A harmadik fiú, Lestrade, de gyorsan... azt hiszem, mindjárt odaérünk.
  
  Amint Lestrade szavaiból kiderült, feltétlenül Stephen Hullnak volt rá a legtöbb oka, hogy gyűlölje az apját. Lord Hull tudniillik, ahogy súlyosbodott a köszvénye, s lassabban forgott az agya, egyre többet adott át a cég ügyeiből Stephennek, aki apja halálakor mindössze huszonnyolc éves volt. A felelősség így Stephenre hárult, s atyjaura a legkisebb helytelennek bizonyuló döntésért is alaposan megmosta a fejét. Ám egyetlen pennyvel sem jutalmazta, ha jól döntött, s a cégnek haszna származott belőle.
  
  Pedig Lord Hullnak meg kellett volna becsülnie Stephent, lévén az egyetlen a gyerekei között, akit érdekelt az általa alapított vállalkozás, és akinek érzéke is volt a vezetéséhez; Stephen tökéletes megtestesülése volt a "jó fiú"-nak, ahogy a Biblia nevezi. Lord Hull azonban ahelyett, hogy hálát és szeretetet mutatott volna iránta, gúnyolódással, gyanakvással és féltékenységgel fizetett a fiatalember többnyire sikeres erőfeszítéséért. Élete utolsó két évében számos alkalommal adott kifejezést abbeli elragadó véleményének, hogy Stephen "még a halott szeméről is ellopná a pennyt".
  
  - Micsoda ocsmány fráter! - fakadtam ki, nem tudván türtőztetni magam.
  
  - Tegyük most félre egy kicsit az új végrendelet dolgát - mondta Holmes, ismét feldúcolva állát az ujjaival -, és térjünk vissza a régihez. Ha ez a némileg nagylelkűbb testamentum marad érvényben, Stephen Hullnak akkor is volna oka, hogy berzenkedjen. Hiszen hiába fáradozott, nemcsak megmentve, hanem gyarapítva is a család vagyonát, nem jutna több neki, mint ami a legkisebb fiú jogán amúgy is az övé. Mellesleg a hajózási vállalatot illetően mit írt elő az új végrendelet, amit akár Cicatestamentum-nak is nevezhetnénk?
  
  Figyelmesen néztem Holmesra, nehéz lett volna eldönteni, afféle kis bon mot-nak szánta-e ezt. Sherlock Holmes humorérzéke annyi együtt töltött év és közös kaland után is jobbára fehér folt maradt a számomra.
  
  - A vállalatot az igazgatótanácsnak kellene átadni, Stephennel kapcsolatban pedig nincs semmiféle rendelkezés - felelte Lestrade, s kihajította szivarját az ablakon, miközben kocsink ráfordult a Hull-házhoz bevezető kanyargós útra - magát a házat akkor iszonyú csúnyának találtam, ahogy ott állt a szakadó esőben a barna pázsit közepén. - De mivel apja halott, és az új végrendelet nincs sehol, az adu Stephen Hull kezében van, hogy kártyás nyelven fejezzem ki magam. Az igazgatótanács őt fogja a vállalat élére állítani mint ügyvezető igazgatót. Ezt amúgy is megtette volna, így viszont Stephen szabja meg a feltételeket.
  
  - Igen - mondta Holmes. - Az adu. Kifejező szó. - Kihajolt az esőbe. - Kocsis, álljon meg! - kiáltotta. - Még nem fejeztük be a megbeszélést.
  
  - Szolgálatjára, főnök - felelte a kocsis -, csak hát pokoli a nedvesség itt kint.
  
  - De majd lesz annyi a zsebében a fuvar után, hogy ott bent is olyan pokoli nedvességet csináljon, mint amilyen ott kint van - mondta Holmes. Ez alighanem meggyőzte a kocsist: a nagy ház bejáratától vagy harmincméternyire megállt. Hallgattam, hogyan dobol az eső a kocsi oldalán, míg Holmes gondolataiba mélyedt, aztán megkérdezte: a régi végrendelet, amivel kecsegtette őket, az nem hiányzik, ugye?
  
  - Egyáltalán nem. Ott volt az íróasztalán, a holtteste mellett.
  
  - Négy rendkívül gyanús családtag! A személyzet nem jöhet számításba... legalábbis egyelőre úgy látszik, hogy nem. Fejezze be gyorsan, Lestrade - a végkifejlet és a bezárt szoba.
  
  És Lestrade megint beszélni kezdett, időnként a jegyzeteibe pillantva. Egy hónappal ezelőtt Lord Hull kis feketeséget fedezett fel a jobb lábán, közvetlenül a térde mögött. Hívatta a háziorvost. A diagnózis üszkösödés volt, a köszvény és a rossz vérkeringés kevéssé ismert, de korántsem ritka következménye. A doktor közölte, hogy a lábat amputálni kell, mégpedig jóval a fertőzött rész felett.
  
  Lord Hull hahotázni kezdett, de úgy, hogy kicsordult a könnye, lefolyt az arcán. A doktor, aki minden reakcióra el volt készülve, ezt az egyet kivéve, csak tátogott. - Nagyon köszönöm, sintér úr - mondta aztán Hull -, de biztosíthatom, hogy amikor beraknak majd a koporsómba, meglesz még mind a két lábam.
  
  A doktor kijelentette, meg tudja érteni, hogy őlordsága ragaszkodik a lábához, de amputáció nélkül fél éven belül meghal, s az utolsó két hónapban szörnyű fájdalmai lesznek. Lord Hull megkérdezte, mennyi az esélye, hogy életben marad, ha aláveti magát a műtétnek. Még mindig nevetett, mesélte Lestrade, mintha ez lett volna a legjobb vicc, amit életében hallott. A doktor némi hümmögés-hammogás után azt felelte: ötven százalék.
  
  - Puff neki - mondtam.
  
  - Pontosan így nyilatkozott Lord Hull is - mondta Lestrade -, csak ő olyan kifejezést használt, ami inkább éjjeli menedékhelyen járja, nem szalonokban.
  
  Hull közölte az orvossal, hogy őszerinte kevesebb az esélye: egy az öthöz. - Ami pedig a fájdalmat illeti, attól nem félek - folytatta -, amíg van laudanum és akad egy kanál, amivel meg lehet keverni: ez távol tartja a csonkolást.
  
  Másnap Hull végül is felrobbantotta kis pokolgépét - bejelentette, hogy valószínűleg megváltoztatja a végrendeletét. Milyen formában, azt egyelőre nem mondta meg.
  
  - Ó? - mondta Holmes, Lestrade-re fordítva a hűvös szürke szemét, amely oly sok mindent észrevett. - És ha szabad kérdeznem, ki lepődött meg?
  
  - Gondolom, senki. De ismeri az emberi természetet, Holmes, akkor is reménykedünk, amikor nincs remény.
  
  - És némelyek azon töprengenek, hogyan hárítsák el a katasztrófát - mondta Holmes elmerengve.
  
  Ma reggel aztán Lord Hull a szalonba hívatta feleségét és fiait, s miután mindnyájan helyet foglaltak, olyasmit tett, ami kevés hagyatkozónak adatik meg, mert általában jogtanácsosuk pergő nyelve végzi el, amikor az övék már mindörökre néma. Röviden: felolvasta nekik új végrendeletét, mely szerint vagyona túlnyomó része Mrs. Hemphill kóbor macskáira száll. Senki sem szólt semmit, ő pedig felállt - nem minden nehézség nélkül -, s megajándékozta őket egy halálfejvigyorral. És botjára támaszkodva a következő kijelentést tette, amelyet ma éppoly megdöbbentően gonosznak találok, mint akkor találtam, amikor Lestrade elmondta nekünk a bérkocsiban: "Hát így! Minden remek, nemdebár? De még milyen remek! Igazán híven szolgáltatok valamennyien, te, asszony és ti, fiúk, vagy negyven éven át. Én viszont most a lehető legtisztább fejjel és lelkiismerettel elhatároztam, hogy kihajítalak benneteket innen. De ne búsuljatok! Rosszabbul is járhattatok volna. Hajdanában a fáraók haláluk előtt megölették kedvenc állataikat - főképp a macskákat -, hogy azok fogadják majd őket a másvilágon, és tűrjék a rugdosást vagy élvezzék a dédelgetést, ahogy a gazdájuknak éppen tetszik, örökké... örökké... örökké." Aztán a szemükbe nevetett. Botjára támaszkodva vihogott tésztaszínű, halódó arcával, karmos madárlábhoz hasonló kezében az új végrendelettel, amely annak rendje-módja szerint alá volt írva, két tanú által szabályszerűen hitelesítve, mindnyájan láthatták.
  
  Ekkor felállt William, és ezt mondta: - Uram, ön az apám ugyan, akitől az életemet kaptam, de egyben a legalávalóbb teremtmény, aki a föld színén csúszott-mászott, mióta a kígyó megkísértette Évát a paradicsomban.
  
  - Szó sincs róla! - vágott vissza a vén szörnyeteg még mindig nevetve. - Én négy alávalóbbat is ismerek. De most kegyes engedelmetekkel visszavonulok: egynémely fontos iratokat el kell helyeznem a széfben... az értékteleneket pedig el kell égetnem a kályhában.
  
  - Eszerint még megvolt a régi végrendelet, amikor összehívta őket? - kérdezte Holmes. Úgy látszott, inkább érdekli, mint meglepi a dolog.
  
  - Igen.
  
  - Pedig elégethette volna, mihelyt aláírta és tanúkkal is aláíratta az újat - elmélkedett Holmes. - Volt ideje bőven: az egész előző délután és este. Mégse tette meg, igaz? Miért nem? Magának mi a véleménye erről a kérdésről, Lestrade?
  
  - Szerintem nem volt neki elég az eddigi, tovább akarta ingerelni a feleségét meg a fiait. Felkínált nekik egy lehetőséget - megkísértette őket -, abban a hiszemben, hogy mind visszautasítják.
  
  - Vagy talán abban a hiszemben, hogy valamelyikük nem fogja visszautasítani - mondta Holmes. - Ez maguknak eszükbe se jutott? - Felém fordította a fejét, és fénylő - de valamiképp dermesztő - szemével néhány pillanatig az arcomat kémlelte. - Egyiküknek se jutott eszébe? Nem lehetséges, hogy egy ilyen sötét alak ilyen csapdát állít, jól tudván, hogy ha valamelyik fia nem tud ellenállni a kísértésnek, és megmenti a várható szenvedésektől - abból, amit elmondott, Lestrade, ez leginkább Stephenről volt várható -, az illetőt elkaphatják... és apagyilkosságért fellógathatják?