1

Pearson sikoltani próbált, de a döbbenet megnémította, és végül csak valami halk, fojtott hang tört fel a torkából - a rosszat álmodó ember nyögése. Nagy lélegzetet vett, hogy megint megpróbálja, ám egy kéz megragadta a bal karját a könyöke fölött - olyan erővel, mint egy acélfogó -, és megszorította.
  
  - Hiba lenne - közölte a kézhez tartozó hang. Alig egy árnyalattal volt több a suttogásnál, s Pearson közvetlenül a bal füle mellett hallotta. - Nagy hiba. Higgye el nekem.
  
  Pearson körülnézett. Az a valami, ami arra késztette - nem, kényszerítette -, hogy felsikoltson, időközben bement a bankba, csodálatosképpen nem tartóztatták fel, és Pearson úgy érezte, most már körülnézhet. Egy krémszínű öltönyt viselő, jóképű fekete fiatalember ragadta meg. Pearson nem ismerte, mégis megismerte: látásból a legtöbb tagját ismerte annak a fura kis zoológiai alrendnek, amelyet gondolatban már csak Tízórai Embereknek nevezett... és feltételezte, hogy ugyanígy azok is ismerik őt.
  
  A jóképű fekete fiatalember gyanakvóan figyelte.
  
  - Látta azt a...? - kérdezte Pearson. Hangja magas volt, nyafogó, idegborzoló, merőben más, mint a szokott magabiztos beszédhangja.
  
  A jóképű fekete fiatalember elengedte Pearson karját, mert többé-kevésbé megbizonyosodott róla, hogy már nem fogja vad sikolyokkal megrémíteni az Első Bostoni Kereskedelmi Bank előtti téren tartózkodókat és közlekedőket; Pearson nyomban kinyújtotta a kezét, és megmarkolta a fekete fiatalember csuklóját. Úgy tetszett, nem tud meglenni a másik érintése nélkül, amely megnyugtatja. A jóképű fekete fiatalember nem is igyekezett elhúzódni, épp csak lenézett egy pillanatra Pearson kezére, aztán a tekintete visszatért Pearson arcára.
  
  - Úgy értem, látta ezt? Iszonyatos! Még ha csak smink is az egész, vagy valamiféle álarc, amit az illető viccből rakott fel...
  
  De nem volt smink, és nem volt álarc. Az a a valami a sötétszürke Andre Cyr öltönyében és az ötszáz dolláros cipőjében nagyon közel került Pearsonhoz, amikor elhaladt, majdnem olyan közel, hogy megérinthesse (Isten őrizz!, tette hozzá magában önkéntelen borzadállyal), és tudta hogy az bizony nem volt smink, sem álarc. Azon a hatalmas dudoron ugyanis, amit Pearson fejének vélt, mozgásban volt a hús, a különböző részek különböző irányokba tartottak, akárcsak az egzotikus gázokból álló gyűrűk a világűr némely óriása körül.
  
  - Barátom - kezdte a krémszínű öltönyt viselő jóképű fekete fiatalember -, magának arra lenne szüksége...
  
  - Mi volt ez? - vágott a szavába Pearson. - Soha életemben nem láttam ilyet! Ez olyasmi volt, amit nem is tudom, talán mutatványosbódéban láthat csak az ember... vagy... vagy...
  
  A hangja már nem is a szokott helyről, a fejéből jött. Úgy rémlett neki, valahonnan felülről hallja - mintha verembe vagy szakadékba esett volna, s ez az éles, idegesítő hang valaki másé volna, valakié, aki fentről beszél hozzá.
  
  - Figyeljen ide, barátom...
  
  De volt egyéb is. Amikor Pearson alig néhány perccel ezelőtt kilépett a forgóajtón, ujjai közt egy még meg nem gyújtott Marlboróval, borús volt az idő - mi több, esőre állt. Most viszont nemcsak hogy ragyogott minden, hanem túlságosan is ragyogott. Annak a csinos szőkének a piros szoknyája, aki vagy húsz méterrel odébb az épület mellett állt (cigarettázva és egy kartonkötésű könyvet olvasva), úgy harsogott, akár egy sziréna; az arra jövő kézbesítőfiú sárga inge úgy szúrt, akár a darázs fullánkja. Az emberek arca olyan domború volt, mint a kislánya, Jenny kedvenc kihajtós "térhatású" könyveiben a szereplők arca.
  
  És az ajka... nem érezte az ajkát. Elzsibbadt, mint egy kiadós novocaininjekció után.
  
  Pearson odafordult a krémszínű öltönyt viselő jóképű fiatalemberhez, és ezt mondta: - Nevetséges, de azt hiszem, el fogok ájulni.
  
  - Nem, nem fog - mondta a fiatalember olyan határozottan, hogy Pearson hitt neki, legalábbis egyelőre. A kéz ismét megmarkolta a karját a könyöke felett, de ezúttal nem szorította annyira. - Menjünk át oda... le kell ülnie.
  
  A bank előtti tágas téren számos kör alakú márványszigetecske volt, mindegyik körülbelül egy méter magas, benne a késő nyár/kora ősz egy-egy virágfajtája. A legtöbb ilyen elegáns virágtartó szélén Tízórai Emberek ültek, némelyek olvasva, mások beszélgetve, ismét mások a Commercial Street járdáin zajló forgalmat, a gyalogosok áradatát szemlélve, de valamennyien egy füst alatt azt is művelve, ami Tízórai Emberekké tette őket, aminek szándéka magát Pearsont is le- és kihozta ide. A Pearsonhoz és új ismerőséhez legközelebb eső márvány virágágyásban bíborvörös rózsák pompáztak, és Pearson, aki most érzékenyebben reagált mindenre, csodálatosan élénknek találta ezt a színt. A körkörös peremen senki sem ült, valószínűleg azért, mert már tíz perccel múlt tíz, és az emberek kezdtek visszaszállingózni az épületbe.
  
  - Üljön le - mondta a krémszínű öltönyt viselő fekete fiatalember, de Pearson, bár nagyon igyekezett, végül is inkább lezökkent, mint leült. Az egyik pillanatban még állt a vörösesbarna márványszigetecske mellett, aztán valaki kihúzta a rögzítő csapokat a térdéből, s a feneke máris összeütközésbe került a márvánnyal. Keményen.
  
  - Most hajoljon le - mondta a fiatalember, aki szintén leült mellé. Arca barátságos maradt egész együttlétük alatt, de a szeme egyáltalán nem volt barátságos; tekintete ide-oda cikázott, újra meg újra átfésülte a teret.
  
  - Minek?
  
  - Hogy a vér visszakerüljön a fejébe - felelte a fekete fiatalember. - De ne úgy csinálja, hogy észrevegyék. Úgy csinálja, mintha csak a virágokat szagolgatná.
  
  - Ugyan kik vennék észre?
  
  - Csinálja csak, jó? - A fiatalember hangjában szemernyi ingerültség érződött.
  
  Pearson lehajolt, és mély lélegzetet vett. Ezek a virágok nem olyan illatosak, mint amilyen szépek, állapította meg - szaguk a gyomnövényekére, sőt egy kicsit a kutyavizeletre emlékeztetett. De azért mintha valamelyest tisztult volna a feje.
  
  - Sorolja el az államokat - hangzott a következő utasítás. A fekete fiatalember keresztbe vetette a lábát, kisimította a nadrágját, hogy az éle megmaradjon, és a belső zsebéből elővett egy csomag Winstont. Pearson ekkor fedezte fel, hogy a saját cigarettája eltűnt; biztosan első ijedtségében ejtette el, megpillantva azt a szörnyeteget a drága öltönyében, amint átvágott a tér nyugati részén.
  
  - Az államokat - visszhangozta bambán.
  
  A fekete fiatalember bólintott, előszedett egy öngyújtót, amely valószínűleg korántsem volt olyan drága, mint amilyennek első pillantásra látszott, és meggyújtotta a cigarettáját. - Kezdje ezzel, és haladjon nyugat felé - mondta.
  
  - Massachusetts... New York, gondolom... vagy Vermont, ha északon kezdjük... New Yersey... - Kissé kihúzta magát, és több önbizalommal folytatta: - Pennsylvania, Nyugat-Virginia, Ohio, Illinois...
  
  A fekete fiatalember felhúzta a szemöldökét. - Nana, Nyugat-Virginia? Biztos benne?
  
  Pearson halványan elmosolyodott. - Egész biztos vagyok benne, igen. De lehet, hogy Ohiót és Illinois-t felcseréltem.
  
  A fekete fiatalember megrántotta a vállát, jelezvén, hogy ez nem számít, és elmosolyodott. - Mindenesetre már nincs az az érzése, hogy el fog ájulni - látom, hogy nincs -, és ez fődolog. Akar egy cigit?
  
  - Köszönöm - mondta Pearson hálásan. Nemcsak akart egy cigit; úgy érezte, nagy szüksége van rá. - Volt egy, de elvesztettem. Hogy hívják magát?
  
  A fekete fiatalember Pearson szájába dugott egy Winstont, felkattintotta és odatartotta az öngyújtóját. - Dudley Rhinemann-nek. De szólítson csak Duke-nak.
  
  Pearson nagyot szippantott, és a forgóajtók felé nézett, melyeken át az Első Kereskedelmi homályos mélységeibe és ködös magasságaiba vezet az út. - De nem hallucináltam, ugye? - kérdezte. - Amit láttam... azt maga is látta, igaz?
  
  Rhinemann bólintott.
  
  - Maga nem akarta, hogy az illető tudja, hogy látom - mondta Pearson. Lassan beszélt, igyekezve világosan kifejezni magát. Hangja visszatért régi helyére, és már ettől is ugyancsak megkönnyebbült.
  
  Rhinemann megint bólintott.
  
  - De mi lett volna a módja, hogy ne lássam? És hogy ő nem tudja?
  
  - Miért, látott maga valaki mást is, aki üvöltözni akart, aki majd szörnyethalt ijedtében, mint maga? - kérdezte Rhinemann. - Vagy egyáltalán: látta, hogy bárki is úgy nézi, mint maga? Például én?
  
  Pearson megcsóválta a fejét. Most már nemcsak félelmet érzett; most már semmit sem értett.
  
  - Amennyire lehetett, maguk közé álltam, és nem hiszem, hogy észrevette magát, de egy-két másodpercig meleg volt a helyzet. Maga olyan képet vágott, mint aki hirtelen észreveszi, hogy a húspástétomából egér mászik ki. A jelzálogkölcsön-osztályon dolgozik, ugye?
  
  - Ó, igen... Brandon Pearson. Elnézést.
  
  - Én meg a számítógéprészlegnél vagyok. És nincs semmi baj. Aki az első batmanjét látja, annál ez nem csoda.
  
  Duke Rhinemann odanyújtotta a kezét, és Pearson megrázta, az esze azonban még főképp az előbbi mondattal foglalkozott. Aki az első batmanjét látja, annál ez nem csoda - mondta a fiatalember, és Pearson, elvetve azt a képet, amely először ötlött fel benne - a Köpenyes Keresztes, amint fennen lépdel Gotham City art-deco templomtornyai közt -, rájött, hogy ez a meghatározás egyáltalán nem rossz. És más valamire is rájött, vagy talán csak újra rájött: jó, ha az ember nevet talál annak, ami megrémítette. Ettől nem múlt ugyan el a rémülete, a félelme, de sokkal kezelhetőbbé vált.
  
  És most szántszándékkal újra lejátszotta magában, amit látott, s közben ezt gondolta: Batman, ez volt az első batmanem.
  
  
  Amikor a forgóajtón át kijött a térre, egyvalami járt csak az eszében, az, ami mindig az eszében járt, amikor tízkor lejött: mennyire fogja élvezni, ha a nikotin első hulláma eléri az agyát. Ez tette ennek a fajzatnak, ennek a társaságnak a tagjává; ezt választotta az amulettek és egyéb csüngők vagy az arc tetoválása helyett.
  
  Először azt a tényt állapította meg, hogy az idő még borúsabb lett, mióta nyolc óra negyvenötkor bejött, és ezt gondolta: Délután már szakadó esőben fogom elszívni a rákkeltő rudacskáimat az egész istenverte bandával együtt. Nem mintha egy kis eső miatt lemondtak volna erről, persze; a Tízórai Emberekről senki sem állíthatta, hogy nem állhatatosak.
  
  Arra is emlékezett, hogy körüljártatta a szemét, gyorsan számba véve a jelenlevőket - olyan gyorsan, hogy ez nem is igen lehetett tudatos. Látta a piros szoknyás lányt (és megint csak azon tűnődött, hogy egy ilyen jó nő vajon az ágyban is jó-e), a dzsesszrajongó ifjú ajtónállót a másodikról, aki mindig megfordította a sapkáját, ha a vécét vagy a büfét kellett felmosnia, az idősebb férfit a szép ősz hajával és a vörös foltokkal az arcán, a keskeny arcú fiatal nőt a hosszú, sima fekete hajával és a vastag lencséjű szemüvegével. És látott másokat is, akiket többé-kevésbé szintén megismert. Egyikük természetesen a krémszínű öltönyt viselő, jóképű fekete fiatalember volt.
  
  Ha Timmy Flanders itt lett volna, Pearson valószínűleg csatlakozik hozzá, de nem volt itt, így tehát a tér közepe felé vette útját, hogy leüljön az egyik márványszigetecskére (történetesen éppen arra, amin most ült). Innen kitűnően tanulmányozhatta volna a kis Miss Piros Szoknya lába hosszát és formáját - olcsó öncsiklandozás, az nem vitás, de meglévő kellékekkel. Pearson házassága jól sikerült, szeretette a feleségét és imádta a lányát, s a félrelépésnek még a szándéka sem fogalmazódott meg benne soha, ám a negyvenhez közeledve is fel kellett fedeznie, hogy meglehetősen heves vágyak és igények bukkannak fel a vérében, mint holmi tengeri szörnyek. És ugyan meg tudja-e állni egy férfi, gondolta, hogy egy ilyen piros szoknyát bámulva ne mélázzon azon is egy kicsit, vajon hozzáillő alsóneműt hord-e a hölgyemény alatta.
  
  Alig tett néhány lépést, amikor az ismeretlen befordult az épület sarkánál, és elindult felfelé a tér lépcsőin. Pearson a szeme sarkából észrevette a mozgást, és rendes körülmények között nem törődött volna vele - hiszen épp a piros szoknyára koncentrált, amely rövid és szűk volt, s úgy virított, akár egy tűzoltókocsi oldala. De azért megnézte a jövevényt, mert bár csak a szeme sarkából pillantotta meg, és más dolgok kötötték le, megállapította, hogy a közeledő alakhoz tartozó arc és fej valahogy különös. Arra fordult hát, és megnézte, isten tudja, hány álmatlan éjszakát okozva magának a közeljövőben.
  
  A cipő rendben volt; a sötétszürke Andre Cyr öltöny, amelynek anyaga olyan erősnek és megbízhatónak látszott, mint a bank alagsori páncéltermének az ajtaja, még inkább; a vörös nyakkendő szokványos volt, de nem ízléstelen. Egész öltözéke finom volt, pontosan olyan, amilyenben egy vezető bankember hétfő reggel megjelenik (és ugyan ki más jelenne meg tízkor, mint egy vezető bankember?). Csak amikor a fejhez ért az ember, akkor döbbent rá, hogy vagy megőrült, vagy olyasmi került elé, ami nincs benne a Világlexikon-ban.
  
  De miért nem rohantak el? - tette fel most Pearson magának a kérdést, miközben egy esőcsepp a keze fejére, egy másik pedig félig elszívott cigarettájának makulátlan fehér papírjára hullott. El kellett volna rohanniuk, sikoltozva, ahogy az óriási bogarak elől rohannak el az emberek azokban az ötvenes évekbeli horrorfilmekben. Majd ezt gondolta: De hát... Én se rohantam el.
  
  Csakhogy az ő esete más volt. Ő azért nem rohant el, mert földbe gyökerezett a lába. És ő megpróbált sikoltani, de új barátja leállította, mielőtt működésbe tudta volna hozni a hangszálait.
  
  Batman. Az első batmane, "denevérembere".
  
  Az év Legelőnyösebb Utcai Ruhájának széles válla és a vörös Sulka szupernyakkendő csomója fölött roppant szürkésbarna fej ült, amely nem kerek volt, hanem olyan alaktalan, mint egy baseball-labda, amit egy egész nyáron át püföltek. Fekete vonalak - talán erek - lüktettek közvetlenül a koponya felszíne alatt, értelmetlen autótérkép-kacskaringókat rajzolva rá, s azt a részt, aminek az arcnak kellett volna lennie, de nem volt az (legalábbis emberi értelemben nem), dudorok borították, amelyek úgy domborodtak ki és remegtek, mint saját szörnyű életüket élő, félig-meddig érző daganatok. Vonásai kis helyre szorultak össze és kezdetlegesek voltak - lapos, fekete, tökéletesen kerek szem, amely mohó pillantásokat lövellt arca közepéből, akár egy cápa vagy valami óriásira nőtt rovar szeme; torz fül, cimpa és kagyló nélkül. Az orr hiányzott, Pearson legalábbis nem tudta felfedezni, noha abból a tüskés bozótból, amely mindjárt a szem alatt burjánzott, két ormányforma képződmény állt ki. Ami ennek a valaminek az arcán uralkodott, az a száj volt - hatalmas fekete félhold, háromszögletű fogakkal körös-körül. Annak az élőlénynek a számára, akinek ilyen szája van, gondolta később Pearson, a táplálkozás alighanem valóságos szentség.
  
  Ahogy rámeredt erre a rémisztő jelenségre - mely jelenség egy karcsú Bally aktatáskát tartott szépen manikűrözött kezében -, először ez villant át az agyán: Az elefántember! Most azonban belátta, hogy ez az istencsudája egyáltalán nem hasonlítható annak a régi filmnek a főszereplőjéhez, aki idétlen, bizarr külseje ellenére lényegében ember volt. Duke Rhinemann közelebb járt az igazsághoz: ez a fekete szem és fülig érő száj valóban azokat a szőrös, sivítozó állatokat juttatta eszébe, amelyek éjszaka legyekre vadásznak, nappal pedig sötét helyeken fejjel lefelé lógnak.
  
  De mindez még nem bírta volna rá, hogy sikoltani próbáljon; ennek csak akkor érezte szükségét, amikor ez az Andre Cyr öltönyös fura szerzet elhaladt előtte, fénylő, bogarakra emlékeztető szemét már a forgóajtóra szegezve. Ebben az egy-két másodpercben voltak a legközelebb egymáshoz, s Pearson ekkor vette észre, hogy a jövevény daganatokkal teli arca valamiképp mozog a durva szálú szőrcsomók alatt. Nem tudta, hogyan lehetséges az ilyesmi, de lehetséges volt, a saját szemével látta: a pasasnak a húsa váltakozó sávokban kúszott koponyája dudorai, hajlatai körül, hullámzott végig vaskos, furkósbotfejre emlékeztető állkapcsán. A sávok közt itt-ott valamilyen nyers rózsaszínű anyag látszott, amit Pearson olyan hátborzongatónak talált, hogy gondolni sem akart rá... de most, amikor megint eszébe jutott, úgy érezte, gondolnia kell rá.
  
  
  Újabb esőcseppek pottyantak kezére és arcára. Rhinemann, aki mellette ült az ívelt márványperemen, szippantott még egyet, aztán eldobta cigarettáját, és felállt. - Gyerünk be - mondta. - Itt az eső.
  
  Pearson nagy szemeket meresztett rá, majd a bank felé fordította a fejét. A piros szoknyás szőkeség éppen bement, könyve a hóna alatt. Az öreg szivar a bankvezérhez illő szép fehér hajával szorosan a nyomában volt (és minden mozdulatát figyelte).
  
  Pearson megint felnézett Rhinemannre, és ezt mondta: - Oda menjünk be? Ezt komolyan gondolja? Az a valami is bement!
  
  - Tudom.
  
  - Akar egy emeletes marhaságot hallani? - kérdezte Pearson, szintén elhajítva a cigarettáját. Nem tudta, hova fog most menni, valószínűleg haza, gondolta, de azt tudta, hova nem fog semmiképpen se menni: vissza a helyére az Első Bostoni Kereskedelmi Bankba.
  
  - Hogyne - felelte Rhinemann. - Miért ne?
  
  - Az a valami nagyon hasonlított mélyen tisztelt vezérigazgatónkra, Douglas Keeferre... A fejét nem számítva, persze. Ami az öltözködést és az aktatáskát illeti, mintha megegyezne az ízlésük.
  
  - Micsoda meglepetés! - mondta Duke Rhinemann.
  
  Pearson meghökkenve mérte végig. - Hogy érti ezt?
  
  - Azt hiszem, már sejti, de mivel rosszul kezdődött a napja, hozzásegítem, hogy tudja, hogy áll ez a dolog. Ez maga Keefer volt.
  
  Pearson bizonytalanul elmosolyodott. Rhinemann komoly maradt. Lenyúlt, két karjánál fogva felhúzta az idősebbik férfit, és oly közel hajolt hozzá, hogy alig néhány centire volt egymástól az arcuk.
  
  - Az előbb megmentettem az életét. Elhiszi ezt nekem, Mr. Pearson?
  
  Pearson gondolkodott egy kicsit, és rájött, hogy elhiszi. Az az idegen, denevérszerű arc a fekete szemével és a csoportosan nőtt fogaival úgy világított a tudatában, mint valami sötét jelzőtűz. - Igen. Azt hiszem, igen.
  
  - Rendben. Akkor tegyen meg nekem annyit, hogy figyel rám egy percig. Három dolgot szeretnék elmondani magának... Hajlandó meghallgatni?
  
  - Én... igen, persze.
  
  - Az első: ez tényleg Douglas Keefer volt, az Első Bostoni Kereskedelmi Bank vezérigazgatója, a polgármester jó barátja, és mellesleg a Bostoni Gyermekkórház támogatására indított pénzgyűjtő mozgalom tiszteletbeli elnöke. A második: még legalább három denevér dolgozik a bankban, az egyik a maga emeletén. A harmadik: igenis vissza fog menni a munkahelyére. Mármint ha kedves az élete.
  
  Pearson döbbenten bámult rá, pillanatnyilag képtelen volt bármit is mondani - ha megpróbálja, ugyanolyan értelmetlen nyögdécselés lett volna az eredmény, mint az imént.
  
  Rhinemann megfogta a könyökét, és húzni kezdte a forgóajtó felé. - Gyerünk, öregem - biztatta, és a hangja furcsamód gyengéd volt. - Mindjárt zuhogni fog. Ha kint maradunk, az feltűnő lesz, és a mi helyzetünkben ez kerülendő.
  
  Pearson először engedelmesen baktatott Rhinemann mellett, aztán eszébe jutott, hogyan rajzolódtak ki és lüktettek a kusza fekete vonalak annak a valaminek a fején. Ez a kép annyira hatott rá, hogy megtorpant - épp a forgóajtó előtt. A tér sima burkolata most már elég nedves volt ahhoz, hogy megmutasson egy másik Brandon Pearsont alatta, egy csillogó és vibráló tükörképet, amely úgy akaszkodott a sarkába, mint egy más színű denevér. - Azt... azt hiszem... nem tudom megtenni - mondta akadozva, alázatosan.
  
  - Hogyne tudná - mondta Rhinemann. Egy pillantást vetett Pearson bal kezére. - Úgy látom, nős... gyerekei is vannak?
  
  - Egy lányom van. - Pearson benézett a bank előcsarnokába. A forgóajtó polírozott üvegén át a tágas helyiség nagyon sötétnek látszott. Olyan, mint egy pince, gondolta. Egy denevérpince, tele félvak betegségterjesztővel.
  
  - Azt akarja, hogy a felesége és a kislánya holnap azt olvassa az újságban, hogy a zsaruk átvágott torokkal halászták ki a papát a tengerből Boston Harborban?
  
  Pearson kikerekedett szemmel nézett Rhinemannre. Arcán, homlokán esőcseppek loccsantak szét.
  
  - Úgy csinálják, hogy az legyen a látszat, mintha narkósok volnának a tettesek - mondta Rhinemann. - És sikerül is nekik. Mindig sikerül. Mert helyén van az eszük, és mert jó néhány befolyásos barátjuk van. A fenébe is, ez a céljuk: a befolyás.
  
  - Nem értem magát - mondta Pearson. - Semmit sem értek az egészből.
  
  - Tudom, hogy egyelőre semmit sem ért. Veszélyes korszak kezdődött az életében, úgyhogy hallgasson rám, és tegye, amit mondok. Most menjen szépen vissza az íróasztalához, mielőtt keresni kezdik, és végezze mosolyogva a dolgát egész nap. Ragaszkodjon ehhez a mosolyhoz, barátom - ne engedje, hogy lehervadjon az arcáról, akármilyen mézesmázos lesz is. - Egy kis habozás után hozzátette: - Ha becsavarodik, valószínűleg kinyírják.
  
  Az esővíz fénylő csíkokban folyt le a fiatalember sima, sötét bőrű arcán, és Pearson hirtelen észrevette, amit már az elején észrevehetett volna, ha nem éri akkora megrázkódtatás: ez az ember halálra volt rémülve, és sokat kockáztatott, amikor visszatartotta, nem engedve, hogy belezuhanjon valami szörnyű verembe.
  
  - Tényleg nem maradhatok kint tovább - mondta Rhinemann. - Veszélyes lenne.
  
  - Rendben van - mondta Pearson, és maga is meglepődött egy kicsit, milyen normális, nyugodt a hangja. - Menjünk vissza, folytassuk a munkát.
  
  Rhinemann láthatólag megkönnyebbült. - Remek ember maga. És bármit lát még a nap folyamán, ne mutassa, hogy meglepődött. Érti?
  
  - Igen - felelte Pearson. De semmit sem értett.
  
  - Meg tudná tenni, hogy ma előbb végez, és már háromkor lelép?
  
  Pearson gondolkodott egy-két másodpercig, aztán bólintott. - Igen. Azt hiszem, meg tudom oldani.
  
  - Nagyon jó. Akkor találkozunk a Milk Street sarkán.
  
  - Rendben.
  
  - Nagyszerűen viselkedik, sorstárs - mondta Rhinemann. - Kitűnően meg fogja állni a helyét. Tehát háromkor. - A forgóajtóhoz lépett és megtolta. Pearson néhány pillanat múlva követte a példáját, úgy érezve, hogy valamiképp sikerült kint hagynia az agyát a téren... az egészet, kivéve azt a részt, amely megint cigaretta után sóvárgott.
  
  
  Az idő csigalassúsággal vánszorgott, de minden rendben volt egészen addig, amíg ebéd után (amit két cigarettával toldott meg) vissza nem jött Tim Flandersszel. Amikor a másodikon kiléptek a liftből, Pearson első pillantása egy újabb batmanre esett... csakhogy ez a denevérember történetesen denevér-némber volt, fekete lakktopánban, fekete nejlonharisnyában és fantasztikus selyem-tweed-kosztümben - Pearson Samuel Blue-ra tippelt. Tökéletes menő szerelés, gondolta... csak a fejét ne kellett volna látni, persze, amely úgy bólogatott legfölül, mint egy mutáns, fajtatársaitól ugyancsak elrugaszkodott napraforgó.
  
  - Helló, urak! - A behízelgő kontraalt hang valahonnan a szájnak képzelhető nyúlajkú nyílás mögül jött.
  
  Suzanne Holding, állapította meg Pearson. Ez nem lehet igaz, mégis az.
  
  - Helló, drága Suzy - hallotta saját hangját, és így folytatta a gondolatsort: Ha a közelembe jön... ha meg akar érinteni... sikoltani fogok. Képtelen leszek fegyelmezni magam, akármit mondott is az a srác.
  
  - Csak nem beteg, Brand? Olyan sápadt.
  
  - Nem nagy ügy, úgy tudom, úgy tudom, sokan megkapják - mondta Pearson, s megint elámult, milyen könnyed és természetes a hangja. - Azt hiszem, egykettőre túl leszek rajta.
  
  - Helyes - hallatszott Suzanne Holding hangja a furcsamód mozgó húsú denevérarc mögül. - De amíg egészen rendbe nem jön, nem lesz nyelves puszi... Sőt ne is leheljen rám. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy beteg legyek, szerdára japánokat várok.
  
  Semmi probléma, édes bogaram - semmi probléma, hidd el nekem.
  
  - Majd igyekszem visszafogni magam.
  
  - Köszönöm. Tim, lejönne a szobámba, és megnézne egypár stellázsügylet összesítést?
  
  Timmy Flanders a szexisen szemérmes Samuel Blue kosztüm dereka köré csúsztatta jobb karját, és Pearson tágra nyílt szeme láttára lehajolt, s kis csókot nyomott a denevérnémber daganatos, szőrös fizimiskájára. Timmy ott Suzanne arcát látja, gondolta Pearson, s úgy érezte, józansága hirtelen megcsúszik, mint zsíros drótkötél a csörlő dobján. Susan sima, illatos arcát - ezt látja, nem vitás, és azt hiszi, ezt csókolja meg. Ó, istenem. Ó, istenem.
  
  - Íme! - kiáltotta Timmy, s mint egy igazi gavallér, könnyedén meghajolt a valami előtt. - Egy csók, és a szolgája vagyok, drága hölgy!
  
  Búcsút intett Pearsonnak, s elindult a szörnyeteggel a szobája felé. Amikor elhaladtak az ivókút mellett, elengedte a "hölgy" derekát, amit eddig átölelve tartott. Annak rendje-módja szerint eljárta rövid és céltalan kis pávakakasnásztáncát - ez a rend és mód nagyjából az utóbbi tíz évben alakult ki az olyan munkahelyeken, ahol a főnök nő és a beosztottak férfiak -, és aztán már szexuálisan közömbös kollégákként mentek tovább, száraz üzleti ügyekről cserélve véleményt, semmi másról.
  
  Csodás elemzés, Brand, gondolta Pearson szórakozottan, s elfordult. Szociológusnak kellett volna menned. Kis híján annak is ment - végtére is az egyetemen szociológia volt a melléktárgya.
  
  Amikor belépett a szobájába, felfedezte, hogy szép lassan egész testét ellepte a verejték. Egyszerre elfelejtette a szociológiát, és csak azért szurkolt, hogy el tudjon szabadulni háromkor.
  
  
  Két óra negyvenötkor összeszedve minden bátorságát, benyitott Suzanne Holding szobájába. Miss Holding sajátos feje, amely mintha egy másik világból került volna ide, épp a komputer kékesszürke képernyője fölé hajolt, de amikor Pearson megszólalt - "Kop-kop!" -, odafordult: a különös ábrázaton szüntelenül csúszott-kúszott a hús, a fekete szem olyan hideg mohósággal tapadt a közeledő férfira, ahogy egy cápa méri fel egy úszó lábát.
  
  - A Vállalati Négyeseket odaadtam Buzz Carstairsnek - mondta Pearson. - Az Egyéni Kilenceseket pedig hazaviszem, ha nincs ellene kifogása. A szükséges floppy lemezek otthon vannak nálam.
  
  - Vagyis a maga félénk módján azt közli velem, hogyha nem is engedély nélkül, de idő előtt óhajt távozni, ugye, drágám? - kérdezte Suzanne. A fekete erek kidagadtak kopasz koponyája tetején - kimondhatatlanul förtelmes látvány volt -, a vonásait körülvevő dudorok remegtek, és Pearson észrevette, hogy az egyikből sűrű, halvány rózsaszín folyadék szivárog: mintha borotvakrémbe vér keveredett volna.
  
  Rákényszerítette magát, hogy mosolyogjon. - Kitalálta.
  
  - Hát akkor - mondta Suzanne -, azt hiszem, ma kénytelenek leszünk a négyórai orgiánkat maga nélkül megtartani.
  
  - Köszönöm, Suze. - Pearson sarkon fordult.
  
  - Brand?
  
  Pearson visszafordult - nem sok hiányzott már, hogy félelme és irtózása vak, vad pánikba csapjon át, mert hirtelen egész biztosra vette, hogy ez a mohó fekete szem átlát rajta, s hogy az a valami, ami Suzanne Holdingnak adja ki magát, ezt fogja mondani: - Elég a komédiázásból! Jöjjön beljebb, és csukja be az ajtót. Lássuk, hogy egy jó külsejű férfinak az íze is jó-e!
  
  Rhinemann majd vár egy darabig, aztán egyedül megy el oda, ahova menni szándékozott. Valószínűleg tudni fogja, hogy mi történt, gondolta Pearson. Valószínűleg már látott ilyet.
  
  - Igen? - mondta, és mosolyogni próbált.
  
  Suzanne jó ideig némán szemlélte - fejének groteszk tömbje komoran ült a szexi női vezető teste fölött -, majd ezt mondta: - Látja, most, délután már egy kicsit jobban néz ki. - Szája még mindig nyitva volt, fekete szeme még mindig úgy meredt rá, mint egy Rongyos Panna babáé, amely a gyerekek ágya alól kerül elő, ám Pearson tudta, hogy bárki más csak Suzanne Holdingot látná, aki kedvesen mosolyog egyik beosztottjára, és az A-Típusú Törődésnek pontosan a kellő fokát mutatja. Aki nem Kurázsi mama ugyan, de azért érdeklik a hozzá tartozók, és foglalkozik a dolgaikkal.
  
  - Akkor jó - mondta Pearson, de úgy érezte, hogy ez alighanem túl lanyhán hangzik. - Nagyszerű!
  
  - Az is üdvös lenne, ha rá tudnánk venni magát, hogy abbahagyja a dohányzást.
  
  - Hát, próbálkozom vele - mondta Pearson, és zavartan nevetett. - A zsíros drótkötél ismét megcsúszott azon az agybeli csörlődobon. Engedj el, gondolta, engedj el, te szörnyű perszóna, engedj ki innen, mielőtt valami olyan baromságot teszek, ami felett már nem lehet elsiklani.
  
  - Ezzel automatikusan jobb kategóriába kerülne a biztosítójánál, tudja - mondta a szörnyeteg. Most egy másik daganat is felfakadt az arcán - undok kis cuppanással -, és abból is az a rózsaszínű maszat kezdett szivárogni.
  
  - Igen, tudom - mondta Pearson. - És ígérem, komolyan gondolkozni fogok a dolgon, Suzanne. Tényleg.
  
  - Csak rajta - mondta Miss Holding, és visszalendült komputere halványan derengő képernyője elé. Pearson egy-két pillanatig még kábán álldogált, nem tudta felfogni, hogy szerencséje volt. A "kihallgatás" végetért.
  
  
  Amikor Pearson elhagyta az épületet, ömlött az eső, de a Tízórai Emberek - akik most természetesen Háromórai Emberek voltak, a lényegen azonban ez mit sem változtatott - ezúttal is kint lebzseltek, összebújva, mint a birkák, és tették a teendőjüket. A kis Miss Piros Szoknya és az ajtónálló, aki szerette megfordítani a sapkáját, egyedül álldogált egy átázott Boston Globe-példány alatt. Látszott rajtuk, hogy kényelmetlennek találják a helyzetet, és az újság szélein túl meg is áztak, Pearson mégis irigyelte a srácot. A kis Miss Piros Szoknya Giorgiót használt, Pearson nemegyszer érezte illatát a liftben. És persze a selymecskéi is zizegtek, amikor mozgott.
  
  Mi a fenének gondolsz most ilyesmikre? - tette fel magának zordan a kérdést, s ugyanazon a szellemi hullámhosszon máris válaszolt: Köszönöm az érdeklődést: csak azért, hogy épelméjű tudjak maradni. Nálad minden rendben?
  
  Duke Rhinemann a sarki virágüzlet védőtetője alatt ácsorgott felhúzott vállal, szája sarkában szintén cigarettával. Pearson odaállt melléje, az órájára nézett, és úgy döntött, hogy ő még vár egy kicsit. De azért picikét előreszegte a fejét, hogy legalább az orrával élvezhesse Rhinemann cigarettáját. Ezt nem tudatosan tette.
  
  - A főnöknőm is közéjük tartozik - közölte Duke-kal. - Hacsak Douglas Keefer nem olyasféle szörnyeteg, aki szeret női ruhában járni.
  
  Rhinemann bőszen vigyorgott, és nem szólt semmit.
  
  - Maga azt mondta, még három van. Ki a másik kettő?
  
  - Donald Fine. Őt valószínűleg nem ismeri - az értékpapírosztályon van. És Carl Grosbeck.
  
  - Carl... az igazgatótanács elnöke? Jézusom!
  
  - Megmondtam magának. Ezeknél a fickóknál a befolyás a fő... Hé, taxi!
  
  Rhinemann kirohant a tető alól, és leintett egy barna-fehér kocsit, amely utas nélkül cirkált - ilyen esős délutánon ez kisebbfajta csoda. A taxi odakanyarodott a járdához, szétloccsantva a tócsákat. Rhinemann ügyesen félrehúzódott, Pearson cipője és nadrágfelhajtása viszont csupa víz lett. De a jelenlegi lelkiállapotában ez nem látszott túl fontosnak. Kinyitotta az ajtót Rhinemann előtt, aki beült, és átcsúszott a másik oldalra. Pearson is beszállt, és becsapta az ajtót.
  
  - Gallagher bár - mondta Rhinemann. - Pontosan szemben van a...
  
  - Tudom, hol a Gallagher - mondta a sofőr -, de addig nem megyünk sehova, amíg meg nem szabadul a rákkeltő rudacskájától, barátom. - Megkocogtatta a taxiórára szerelt táblát, EBBEN A KOCSIBAN TILOS A DOHÁNYZÁS - állt rajta.
  
  A két férfi összenézett. Rhinemann felhúzta a vállát, - körülbelül 1990 óta ez a félig zavart, félig bosszús vállmozdulat volt a Tízórai Emberek fő "törzsi" köszöntése. Aztán minden tiltakozás nélkül kihajította negyedrészt elszívott Winstonját a szakadó esőbe.
  
  
  Pearson mesélni kezdte Rhinemann-nek, mennyire megdöbbent, amikor kinyílt a lift ajtaja, s neki felnyílt a szeme: felfedezte, hogy valójában mi is Suzanne Holding, ám Rhinemann összeráncolta a homlokát, picit megcsóválta a fejét, és hüvelykujjával a sofőr felé bökött. - Majd később - mondta.
  
  Pearson elhallgatott, s beérte a nézelődéssel, Belső-Boston eső csíkozta felhőkarcolóival, amelyek mellett elsuhantak. Olyan hangulatban volt, hogy az utcai élet kis jelenetei, amiket a taxi piszkos ablakán át látott, szinte teljesen le tudták kötni. Különösen a Tízórai Emberek érdekelték, akiknek kis csoportjai ott álltak minden iroda- és üzletház előtt. Ha volt fedett hely, elfoglalták, ha nem volt, ezt is elfogadták - egyszerűen felhajtották gallérjukat, két kezüket ellenzőként használva védték cigarettájukat, és füstöltek rendületlenül. Pearsonnak eszébe jutott, hogy ezeknek az elegáns toronyépületeknek talán már a kilencven százaléka nemdohányzó zóna, akárcsak az, amelyikben ő és Rhinemann dolgozik. Aztán eszébe jutott (és ez a gondolat a kinyilatkoztatás erejével hatott rá), hogy a Tízórai Emberek valójában nem is egy új törzs vagy faj, hanem egy régi megcsontosodott maradványai, afféle óhitűek, akik nem győznek menekülni egy új seprű elől, mely meg akarja tisztítani az amerikai életet az ő régi, rossz szokásaiktól. Az jellemzi és fogja össze őket, hogy nem hajlandók vagy nem tudnak lemondani a lassú öngyilkosságról; narkósok ők, az elfogadhatóság egy folytonosan zsugorodó szürke zónájának a lakói. Egzotikus társadalmi csoport, gondolta Pearson, de nem az, amely még sokáig fennmaradhat. Úgy sejtette, hogy 2020-ra, de legkésőbb 2050-re a Tízórai Emberek eltűnnek a süllyesztőben.
  
  Egy frászt, álljon meg a menet, villant az agyába. Mi vagyunk a világ utolsó megrögzött optimistái, ennyi az egész - a legtöbben közülünk még a biztonsági övükkel se bíbelődnek, és szívesen ülnénk a puszta gumilemez mögött a baseball-stadionban, ha lebontanák azt az ostoba, francos védőfalat.
  
  - Mi olyan mókás, Mr. Pearson? - kérdezte Rhinemann, és Pearson rájött, hogy szélesen vigyorog.
  
  - Semmi - felelte. - Semmi, ami fontos volna.
  
  - Oké; csak nehogy bezsongjon itt nekem.
  
  - Azt is bezsongásnak tekintené, ha megkérném, hogy szólítson Brandonnak?
  
  - Azt hiszem, nem - felelte Rhinemann, és látszott, fontolóra veszi az ajánlatot. - Addig, amíg maga is Duke-nak szólít, és nem jutunk el a BeeBee-ig vagy Busterig, vagy egyéb furaságokig.
  
  - Szerintem emiatt nem kell aggódnia. Mondjak magának valamit?
  
  - Tessék.
  
  - Ez volt életem legmegdöbbentőbb napja.
  
  Duke Rhinemann bólintott, de nem viszonozta Pearson mosolyát. - És még nincs vége - mondta.
  
  
  
  2
  
  
  Pearson megállapította magában, hogy Duke jól választott, a Gallagher pompás ötlet volt, lévén igazi bostoni különlegesség, inkább Gilley, mint Cheers, a legmegfelelőbb hely, hogy két banktisztviselő megbeszéljen olyan dolgokat, amelyek legközelebbi családtagjaikban is komoly kételyeket ébreszthettek volna épelméjűségüket illetően. A leghosszabb bár volt, amit Pearson valaha is látott - a filmeket nem számítva, persze -, egy nagy, négyzet alakú, fényes táncparkettet ölelt körül, amelyen most három pár "rázott" révetegen, miközben Marty Stuart és Travis Tritt az "Ez bizony fájni fog majd neked"-et variálta.
  
  Ha kisebb a helyiség, maga a bár zsúfoltabb lett volna, de ezen a meglepően hosszú, mahagóniborítású versenypályán úgy "széthúzódott a mezőny", hogy a vendégek teljes biztonságban, kéretlen fültanúk nélkül társaloghattak, nem kellett alkalmas bokszot keresniük a homályos alsóbb régiókban. Pearson ennek nagyon örült. Mert nagyon is könnyű volt elképzelni, hogy a denevérnépség valamelyik tagja, sőt talán egy denevérpár a szomszéd bokszban üldögél (vagy éppen fejjel lefelé csüng), és minden szavukat figyeli.
  
  Csak nem ezt nevezik bunkermentalitásnak, öregfiú?, gondolta. Kétségkívül hamar kialakult nálad, igaz?
  
  Igen, valóban, egyelőre azonban nem törődött vele. Hálás volt érte, hogy minden irányban látni fog, miközben beszélgetnek... illetve Duke beszél, mert feltételezte, hogy így lesz.
  
  - Megfelel ez a bár? - kérdezte Rhinemann, és Pearson bólintott.
  
  Egy bárnak tűnik, elmélkedett Pearson, követve Rhinemannt a tábla alá, melyen ez állt: DOHÁNYOZNI CSAK EBBEN A RÉSZBEN SZABAD, de valójában kettő... ahogy annak idején, az ötvenes években a Mason-Dixontól délre minden egyes étkezde valójában kettő volt: egy a fehérek és egy a feketék számára. És a különbség most éppúgy megmutatkozott, mint akkor. A nemdohányzó rész fölött majdnem cineplex vetítővászon nagyságú Sony lebegett, míg a nikotingettóban csak egy öreg Zenith volt a falhoz erősítve (mellette tábla e szöveggel: HA HITELT MERÉSZEL KÉRNI, MI AZT MERÉSZELJÜK MONDANI, HOGY MENJEN A P...BA!). Maga a bárbult is piszkosabb volt itt - Pearson először azt hitte, hogy képzelődik, de amikor jobban megnézte, megbizonyosodott róla, hogy valóban kétes tisztaságú a fa, s az egymást követő fedő és egymásba fonódó karikák Hajdani Schoonerek Kíséretei. És természetesen volt itt füst is bőven, fakó, sárgás dohányfüst. Meg mert volna rá esküdni, mikor leült, hogy még a bárszékből is az lövellt ki, mint ahogy a régi moziszékekből meg pattogatott kukorica pattan elő. Az ő viharvert, füsttől ködös tévéjük hírközlője mintha cinkmérgezésben haldoklott volna; ugyanez az ürge odébb, az egészséges népség-katonaság előtt ágálva úgy festett, mint aki tíz másodperc körül futja a százat.
  
  Üdvözöljük a busz hátsó részében, gondolta Pearson keserű humorral, amint végignézett a többi Tízórai Emberen. Eh, ne panaszkodjunk; tíz év múlva a dohányost már fel sem engedik a buszra.
  
  - Cigaretta? - kérdezte Duke, ami talán arra vallott, hogy van némi tehetsége a gondolatolvasáshoz.
  
  Pearson az órájára pillantott, aztán elfogadta a cigit, s hozzá a tüzet is Duke látszat-luxus öngyújtójából. Mélyen leszívta a füstöt, élvezve, hogy beáramlik a nyelőcsövébe, sőt még azt is, hogy megszédül egy kicsit. Egész természetes, hogy ez a szokás veszélyes, esetleg végzetes: ami így feldobja az embert, hogy is lehetne más? Ez a világ rendje és kész.
  
  - És maga? - kérdezte, mert Duke visszacsúsztatta cigarettáit a zsebébe.
  
  - Én még várhatok egy cseppet - felelte Duke mosolyogva. - Szippantottam egypárat, mielőtt beültünk a taxiba. És le kell koplalnom azt is, amit az ebédnél műsoron kívül elszívtam.
  
  - Rövid pórázra fogja magát, mi?
  
  - Igen. Általában egyet engedélyezek magamnak az ebédhez, de ma kettő lett belőle. Majd kitört a nyavalya maga miatt, úgy megijesztett.
  
  - Én is be voltam rezelve rendesen.
  
  Odajött a pincér, és Pearson megbűvölten figyelte, hogyan igyekszik elkerülni a cigarettájából felszálló keskeny füstcsíkot. Nem hinném, hogy ez tudatos nála... de ha a képébe fújnék egy kicsit, holtbiztos, hogy átugrana az én térfelemre, és bemázolna egyet.
  
  - Mit hozhatok az uraknak?
  
  Duke két Sam Adamst rendelt, anélkül, hogy megkérdezte volna Pearsont. Miután a pincér odébbállt, Duke megint Pearsonhoz fordult, és ezt mondta: - Ne siessen majd vele. Most nem ajánlatos berúgni. Most még becsípni sem ajánlatos.
  
  Pearson biccentett, és amikor a pincér visszajött a sörökkel, egy ötdollárost tett a pultra. Jót húzott a sörből, aztán szippantott a cigarettájából. Sokak szerint a cigaretta evés után ízlik a legjobban, de Pearson másképp vélekedett; szíve mélyén szentül hitte, hogy Évát nem egy alma sodorta bajba, hanem egy sör és egy cigaretta.
  
  - És maga mivel próbálkozott? - kérdezte Duke. - A tapasszal? A hipnózissal? A jó öreg amerikai akaraterővel? Ahogy elnézem magát, a tapaszra tippelek.
  
  Ha ez a humorizálás valamiféle csavart labda akart lenni, félresikerült. Pearson a délután folyamán sokat gondolkodott a dohányzáson. - Igen, a tapasszal - mondta. - Két évig hordtam, azután kezdtem el, hogy a kislányom megszületett. Amikor megnézhettem az ablakon át a szülészeten, rögtön elhatároztam, hogy leszokom. Őrültségnek látszott, hogy továbbra is negyven-ötven cigarettára gyújtsak rá naponta, miután tizennyolc évi felelősséget vállaltam egy vadonatúj kis emberért. - Akibe abban a pillanatban beleszerettem, tette volna hozzá, de az volt az érzése, hogy Duke ezt már úgy is tudja.
  
  - Nem beszélve arról, hogy a feleségéért egy egész életre szóló felelősséget vállalt.
  
  - Igen, nem beszélve a feleségemről - hagyta rá Pearson.
  
  - Meg a különböző fivérekről, sógornőkről, pénzbeszedőkrők, adófizetőkről és sportbarátokról.
  
  Pearsonból kitört a nevetés, és bólintott. - Úgy, ahogy mondja.
  
  - De azért nem olyan egyszerű az ügy, mi? Ha az ember nem tud aludni, és már hajnali négyre jár, ez a nagy nemeslelkűség hamar meginog.
  
  Pearson fintort vágott. - Vagy ha az embernek fel kell mennie és néhányszor cigánykereket kell hánynia Grosbeck és Keefer és Fine meg a többi nagyfejű előtt az igazgatóság tanácstermében. Amikor először kellett ezt megtennem, anélkül, hogy felszerelhettem volna magam egy cigarettával, mielőtt bementem... hajaj, az pocsék dolog volt.
  
  - Mégis teljesen abbahagyta, legalábbis egy időre.
  
  Pearson ránézett - csak egy icipicit lepte meg, hogy Duke ezt is tudja -, és biccentett. - Kábé fél évre. De az agyam sose hagyta abba, ha érti, hogy gondolom.
  
  - Persze, hogy értem.
  
  - Így aztán szép lassan megint elkezdtem. Ez 1992-ben volt, és épp ekkor jelentek meg a lapokban egyre-másra mindenféle históriák olyanokról, akik bagóztak, amikor még hordták a tapaszt, és szívrohamot kaptak. Emlékszik, ugye?
  
  - Naná - mondta Duke, és megkopogtatta a homlokát. - Egy egész dosszié van itt, tele a dohányzással kapcsolatos históriákkal, kedves uram, ábácésorrendbe szedve. A dohányzás és az Alzheim-kór, a dohányzás és a bélfekély, a dohányzás és a cukorbaj... s a többi.
  
  - Választhattam tehát - mondta Pearson. Mosolygott, félénken, zavartan - úgy mosolygott, mint aki tudja, hogy balfácán módjára viselkedett, és még mindig balfácán módjára viselkedik, de azt nem tudja, hogy valójában miért. - Vagy leteszem a bagót, vagy leszedem a tapaszt. Melyik következett be?
  
  - Az utóbbi! - vágták rá egyszerre, és harsány hahotával toldották meg, ami arra késztetett egy jól fésült vendéget a nemdohányzó "szakasz"-ban, hogy rosszalló pillantást lövelljen feléjük, mielőtt ismét a tévé hírműsorának szenteli figyelmét.
  
  - Nehéz dió az élet, kurva nehéz, nem igaz? - mondta Duke, még mindig nevetve, s a krémszínű zakója belseje felé nyúlt, de visszahúzta a kezét, mert látta, hogy Pearson odatartja a Marlboro-csomagját, s abban már feljebb pöckölt egy cigarettát. Megint összenéztek - Duke meglepetten, Pearson mosolyogva -, s megint hangos kacajra fakadtak. Az előbbi fickó újabb pillantást menesztett feléjük, s ebben már valamivel több megrovás volt. Egyikük sem vette észre. Duke elvette a cigarettát, és rágyújtott. Tíz másodpercig se tartott az egész, de ahhoz elég volt, hogy a két férfi jó baráttá váljon.
  
  - Én úgy füstöltem, mint egy kémény, tizenöt éves koromtól egészen addig, amíg meg nem házasodtam, vagyis '91-ig - mondta Duke. - Anyámnak nem tetszett a dolog, de azt értékelte, hogy legalább nem rockot szívok, és nem is üzletelek vele, mint minden második srác az utcánkból... a Roxburyről beszélek, ugyebár, úgyhogy nem sokat piszkált miatta.
  
  A mézesheteinkből egyet Hawaiin töltöttünk Wendy-vel, és mindjárt aznap, mikor visszajöttünk, kaptam tőle valamit. - Duke nagyot szippantott, s az orrán át, kettős csíkban engedte ki a kékesszürke füstöt. - Gondolom, a Sharper Image katalógusban bukkant rá, de lehet, hogy egy másikban. Valami fantázianeve volt, de már nem tudom, mi; én csak Pavlov Hüvelykszorítónak hívtam ezt az istenverte vacakot. De meg voltam veszve Wendyért - és vagyok még ma is, higgye el nekem -, úgyhogy igyekeztem fékezni magam, és megtettem mindent, ami csak telt tőlem. Egyébként nem is volt olyan rossz, mint amilyenre számítottam. Ismeri ezt a szerkentyűt, amiről beszélek?
  
  - Én ne ismerném? - mondta Pearson. - A pittyegő. Minden cigarettánál egy kicsit tovább váratja az embert. Lisabeth, az én nejem, ezzel adagolta ki nekem a szívnivalót, amikor várandós volt Jennyvel. Roppant kíméletes módszer, mondhatom: mintha egy taliga cement esne az ember fejére valamilyen állványzatról.
  
  Duke mosolyogva biccentett, s amikor a pincér arra kóválygott, a poharaikra mutatott és ismétlést kért. Aztán megint Pearsonhoz fordult. - Attól eltekintve, hogy a tapasz helyett Pavlov Hüvelykszorítóját használtam, az én ügyem ugyanúgy végződött, mint a magáé. Mindig el tudtam érni, hogy ez a ketyere elpöntyögje a Szabadság kórusnak, vagy minek valami nyamvadt kis változatát, de a régi szokás szép csendben visszalopakodott. Azzal nehezebb elbánni, mint egy hétfejű sárkánnyal. - A pincér hozta a megrendelt söröket. Ezúttal Duke fizetett, ivott néhány kortyot, majd ezt mondta: - El kell intéznem egy telefont. Körülbelül öt perc.
  
  - Rendben van - mondta Pearson. Körülnézett, látta, hogy a pincér ismét visszavonult a nemdohányzó rész viszonylagos biztonságába (a szakszervezetek ki fogják vívni, hogy 2005-ben már két pincér működjön itt, gondolta, az egyik a dohányzókat, a másik a nemdohányzókat szolgálja ki), és megint Duke felé fordult. - Azt hittem - mondta, halkabbra fogva a hangját -, hogy a batmanekről fogunk beszélni.
  
  Duke néhány másodpercig szótlanul mustrálta sötétbarna szemével, majd ezt mondta: - Azokról beszéltünk, kedves kolléga. Azokról.
  
  És mielőtt Pearson bármit mondhatott volna, Duke eltűnt a Gallagher homályos (de csaknem teljesen füstmentes) mélységeiben, ahol a nyilvános telefonok rejtőztek.
  
  
  Már nem öt, hanem kis híján tíz perce volt távol, és Pearson azon tűnődött, hogy talán utána kellene néznie, hol marad, amikor felfigyelt a televízióra: a híradó műsorvezetője arról beszélt, milyen nagy tetszést aratott az Egyesült Államok alelnökének egyik javaslata. A Nemzeti Nevelésügyi Szövetséghez intézett beszédében ugyanis felvetette, hogy az államköltségen fenntartott napközik szerepét újra kellene értékelni, és amelyiket csak lehet, bezárni.
  
  Az adás videofelvétellel folytatódott, amit néhány órával korábban készítettek egy washingtoni konferenciaközpontban, s amikor a gyűlés színhelyét bemutató képsor és a riporter vezetője után az operatőr egészen közel hozta az alelnököt és pódiumát, Pearson mindkét kezével megmarkolta a bárpultot, s olyan erővel szorította, hogy ujjai belevájtak a párnázatba. Eszébe jutott valami, amit Duke reggel a téren mondott: Befolyásos barátaik vannak. A fenébe is, a legfőbb céljuk a befolyás.
  
  "Nincs bennünk harag vagy rosszindulat a dolgozó amerikai anyákkal szemben - jelentette ki a kék alelnöki pecséttel ékes pódium előtt állva a torz denevérábrázatú szörnyeteg -, és nincs bennünk harag vagy rosszindulat a támogatást érdemlő szegényekkel szemben sem. Mindamellett úgy érezzük, hogy..."
  
  Hirtelen egy kéz nehezedett a vállára, s Pearsonnak össze kellett szorítania a száját, hogy benne maradjon a sikoly. Hátranézett, s látta, hogy Duke az. A fiatalember megváltozott: szeme csillogott, homlokán apró verejtékcseppek ültek. Personnak az volt a benyomása, hogy úgy fest, mint aki épp megnyerte a Kiadók Klíringintézete sorsjátékkal egybekötött lóversenyfogadását.
  
  - Ezt még egyszer ne csinálja! - mondta Pearson, és Duke, aki épp visszakapaszkodott a bárszékére, megdermedt.
  
  - Egész oda voltam, a hideg is kilelt, erre maga...
  
  Duke meglepődött, aztán egy pillantást vetett a tévére. Arcán látszott, hogy érti már. - Ó - mondta. - Jézusom, végtelenül sajnálom, Brandon. De tényleg. Mindig kimegy a fejemből, hogy maga film közben ült be ebbe a moziba.
  
  - És az elnök? - kérdezte Pearson. Iparkodott uralkodni a hangján, s ez többé-kevésbé sikerült is. - Azt talán még el tudom viselni, hogy ez a seggfej... de mi van az elnökkel? Ő is...?
  
  - Nem - felelte Duke. Habozott, majd hozzátette: - Legalábbis még nem.
  
  Pearson közelebb hajolt hozzá, és érezte, hogy az a különös zsibbadtság visszalopakodik az ajkába. - Mit ért azon, hogy még nem? Mi történik itt, Duke? Mik ezek? Honnan jönnek? Mit csinálnak, és mik a szándékaik?
  
  - El fogom mondani magának, amit tudok - mondta Duke -, de előbb hadd kérdezzem meg, el tudna-e jönni velem ma este egy kis összejövetelre. Úgy hat tájban. Hajlandó rá?
  
  - Erről lesz szó?
  
  - Persze hogy erről.
  
  Pearson töprengett egy kicsit. - Rendben van. De fel kell hívnom Lisabethet.
  
  Ez láthatólag nyugtalanította Duke-ot. - De nehogy bármit is mondjon neki a...
  
  - Dehogy mondok. Arra fogok hivatkozni, hogy La Belle Dame Sans Merci, vagyis a Kőszívű szép Hölgy óhajára kénytelen vagyok átnézni a drágalátos stellázs-kimutatásokat, mielőtt megmutatja a japánoknak. Lisabeth biztosan beveszi ezt; tudja, mennyire be van tojva Holding, és mennyit nyüzsög a Csendes-óceánon túli barátaink miatt, akik hamarosan megérkeznek. Jó ez így magának?
  
  - Igen.
  
  - Nekem is jó, de azért egy kicsit rühellem.
  
  - Semmi rühellni való nincs abban, hogy a lehető legtávolabb akarja tartani egymástól a feleségét és a denevérnépséget. Úgy értem, nem valami masszázsszalonba akarom elvinni magát, bátyám.
  
  - Gondolom, hogy nem. Akkor fogjon bele.
  
  - Rendben. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha először a maga dohányzási szokásairól beszélek.
  
  A wurlitzer, amely néhány perce elhallgatott, most megint rákezdte: Billy Ray Cyrus örökzöldjének, a "Sajgó, összetört szív"-nek (Achy Breaky Heart) egy fáradtan hangzó változatát játszotta. Pearson értetlenül bámult Duke-ra, s kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, vajon mi köze az ő dohányzási szokásainak ahhoz, mennyit kérnek a kávéért San Diegóban. De egy hang se jött ki belőle. Egyetlen hang se.
  
  
  - Abbahagyta... aztán megint elkezdte, bár csak módjával szívott... de elég okos volt ahhoz, hogy tudja: ha nem vigyáz, egy-két hónap múlva ugyanott lesz, ahonnan elindult - mondta Duke. - Így volt.
  
  - Igen, de nem értem...
  
  - Meg fogja érteni. - Duke elővette zsebkendőjét, és megtörölte a homlokát. Miután elintézte a telefonját és visszajött, Pearsonnak úgy tűnt, hogy barátját majd szétveti az izgalom. Most még mást is felfedezett: Duke halálosan meg van rémülve. - Csak legyen egy kis türelemmel.
  
  - Oké.
  
  - Nos, végül is sikerült kieegyeznie ezzel a szokásával. Sikerült egy hogyishívjákot, egy modus vivendi-t találnia. Arra nem tudja rákényszeríteni magát, hogy felhagyjon a dohányzással, de rájött, hogy ez azért nem a világ vége - nem olyan, mintha narkós volna az ember, aki képtelen meglenni kokain nélkül, vagy iszákos, aki képtelen megállni, hogy minden áldott - vagy inkább átkozott - este le ne szopja magát. A dohányzás is áldatlan szokás, de tényleg van középút a napi két-három pakli és a teljes önmegtartóztatás között.
  
  Pearson tágra nyílt szemmel nézett rá, és Duke elmosolyodott.
  
  - Nem vagyok gondolatolvasó, de ez jár a fejében. Úgy értem, mi ketten ismerjük egymást, nem igaz?
  
  - Ismerjük, igen - mondta Pearson elgondolkozva. - Csak éppen elfelejtettem egy percre, hogy mind a ketten Tízórai Emberek vagyunk.
  
  - Hogy mik vagyunk...?
  
  Pearson beszélt hát egy kicsit a Tízórai Emberekről és a törzsi reakcióikról (bosszús pillantások a TILOS A DOHÁNYZÁS táblák láttán, bosszús, de beletörődő vállrándítás, ha egy erre illetékes személy felszólítja őket, mondván: SZÍVESKEDJÉK ELOLTANI A CIGARETTÁJÁT, URAM), a törzsi szentségeikről (rágógumi, kemény cukorka, fogpiszkáló és persze kis nyomógombos Binaca szóróflakon) és a törzsi litániáikról (a leggyakoribb: jövőre abbahagyom).
  
  Duke szinte megbabonázva hallgatta, s amikor Pearson befejezte, kitört: - Uramisten, Brandon! Maga megtalálta Izrael Elveszett Törzsét! Az őrült kakadukat, akik Joe Camel nyomába szegődtek!
  
  Pearson nagyot nevetett, aminek újabb megrökönyödött és megbotránkozott pillantás lett az eredménye a NewDo-ban időző csupasz képű pacák részéről.
  
  - Egyébként ez mind összeillik - mondta Duke. - Hadd kérdezzek magától valamit: cigarettázik, ha a kislánya is ott van?
  
  - Az ég szerelmére, dehogy! - kiáltotta Pearson.
  
  - És ha a felesége?
  
  - Nem, már akkor se.
  
  - Mikor bagózott utoljára vendéglőben?
  
  Pearson magába mélyedt, és különös dolgot fedett fel: nem is emlékezett már rá. Mostanság mindig azt kérte, hogy a nemdohányzó részben ültessék le, akkor is, ha egyedül volt, az esedékes cigaretta elszívását azutánra halasztotta, hogy végzett, fizetett és távozott. És az az idő, amikor még a fogások közt is rágyújtott, természetesen rég elmúlt.
  
  - Tízórai Emberek - mondta Duke elragadtatottan. - Barátom, ez tetszik nekem - tetszik nekem, hogy nevünk van. Így tényleg olyanok vagyunk, mint egy törzs. Az a...
  
  Hirtelen elhallgatott, és kinézett az egyik ablakon. Egy városi rendőr ment arra, egy csinos fiatal nővel beszélgetve. A nő tekintetében, ahogy felnézett rá, édesen keveredett a csodálat és a vágy, egyáltalán nem látta a méricskélő fekete szemet és a villogó háromszögletű fogakat.
  
  - Jézusom, nézze csak - mondta Pearson halkan.
  
  - Hát igen - mondta Duke. - Az ilyesmi egyre gyakoribb. Napról napra gyakoribb. - Egy kis ideig némán ült, félig üres söröspoharába bámulva. Aztán mintha félig-meddig fizikailag rázta volna fel magát révedezéséből. - Akármik vagyunk is - mondta Pearsonnak - ezen az egész istenverte világon csak mi látjuk őket.
  
  - Hogyhogy, csak a dohányosok? - kérdezte Pearson hitetlenkedve. Persze sejtenie kellett volna, mire akarja Duke rávezetni, de azért...
  
  - Nem - mondta Duke türelmesen. - A dohányosok nem látják őket. - Tekintete Pearson arcát fürkészte. - Csak a magunkfajta emberek látják őket, Brandon - a se hal, se hús emberek.
  
  Csak a magunkfajta Tízórai Emberek.
  
  
  Mire tizenöt perc múlva elhagyták a Gallaghert (Pearson előbb felhívta a feleségét, elmondta neki az előre kifundált mesét a kényszerű túlórázásról, és megígérte, hogy tízre otthon lesz), az eső szemerkéléssé szelídült, és Duke azt ajánlotta, menjenek gyalog. Nem egész Cambridge-ig, ahol az összejövetel lesz, csak addig, hogy elmondhassa, amit Pearsonnak még tudnia kell. Az utcák jóformán kihaltak voltak, így nyugodtan befejezhették a beszélgetést, nem kellett minduntalan hátranézniük.
  
  - Fura hasonlat, de valahogy olyan ez, mint az első orgazmus - mondta Duke, amint az áttetsző talajmenti ködben a Charles folyó felé tartottak. - Ha egyszer működésbe jön ez a mechanizmus, beépül az ember életébe, számolni lehet és kell vele. Ugyanígy vagyunk ezzel is. Egy szép napon a vegyi folyamatok épp megfelelően alakulnak a fejünkben, és meglátunk egyet. Kíváncsi lennék, tudja, hányan estek össze holtan az ijedtségtől abban a pillanatban. A nyakam teszem rá, hogy sokan.
  
  Pearson egy közlekedési lámpa maszatos vérfoltnak ható tükröződését nézte a Boylston Street fénylő fekete aszfaltján, s eszébe jutott, mennyire sokkolta, megrázta őt is az első találkozás. - Olyan szörnyűek. Olyan undorítóak. Ahogy a hús mozog vagy mozogni látszik, körben a fejükön... ez egyszerűen leírhatatlan, nincs rá szó, nem igaz?
  
  Duke bólintott. - Rusnya egy bagázs, az tény. Én épp hazafelé mentem Miltonba a Red Line-nal, amikor megláttam az elsőt. A belvárosi peronon állt a Park Street állomáson. Közvetlenül mellette mentünk el. Szerencsére fent voltam a vonaton, és az elvitt, mert én bizony felsikoltottam.
  
  - És mi történt aztán?
  
  Duke mosolya - legalábbis átmenetileg - zavart vigyorrá torzult. - Az emberek rám néztek, aztán gyorsan másfelé. Tudja, hogy van ez a városokban; minden sarkon áll egy dilinyós, és arról prédikál, mennyire szereti Jézus a Tupperware-t.
  
  Pearson biccentett. Tudta, hogy van ez a városokban, nem vitás. Azaz mindmáig tudta, tette hozzá gondolatban.
  
  - Egy magas, vörös hajú hapsi, billió szeplővel az arcán, leült mellém az ülésre, és elkapta a könyökömet, pontosan úgy, ahogy ma reggel én kaptam el a magáét. Robbie Delraynek hívják. Festő és mázoló. Ma este majd találkozik vele a Kate-ben.
  
  - Mi az a Kate?
  
  - Egy szakosodott könyvüzlet Cambridge-ben. Detektív- és rémhistóriákra szakosodott. Hetenként egyszer vagy kétszer ott találkozunk. Rendes hely. Az emberek is többnyire rendesek. Majd meglátja. Naszóval, Robbie elkapta a könyökömet, és ezt mondta: "Maga nem bolond, én is láttam. Batman volt, az tény és való." Ennyi volt az egész, és bár Robbie lehetett volna valami narkós is, aki benzpropaminnal "szívott be", és képzelődött, igencsak megkönnyebbültem... mert én láttam.
  
  - Igen - mondta Pearson, és felidézte magában a reggel történteket. A Storrow Drive-nál megálltak, vártak, amíg elhaladt egy tartálykocsi, majd átsiettek a tócsákkal teli úttesten. Pearsont szíven ütötte egy jócskán kifakult mondat, amit festékszóróval írtak a folyóval szemben álló egyik pad támlájára a parkban: AZ ŰRBELIEK MÁR LESZÁLLTAK, 2-T MEGETTÜNK A HALVENDÉGLŐBEN.
  
  - Szerencsém volt, hogy maga ott állt mellettem ma reggel - mondta Pearson. - Megúsztam.
  
  Duke bólintott. - Bizony, szerencséje volt, barátom. Ha a denevérek ki akarnak baltázni valakivel, akkor kibaltáznak vele - a zsaruk rendszerint kosárral szedik össze a darabjait a kisded játszadozásaik után. Hallja, amit mondok?
  
  Pearson bólintott.
  
  - És senki se tudja, hogy az áldozatoknak volt egy közös vonásuk: napi öt-tíz darabra szorították le a cigarettaadagjukat. Az az érzésem, hogy ez a fajta hasonlóság még az FBI-nak is homályos egy kicsit.
  
  - De miért ölnek meg bennünket? - kérdezte Pearson. - Úgy értem, ha egy hapsi ide-oda rohangál, és azt híreszteli, hogy a főnöke marslakó, még nem vezénylik ki a nemzeti gárdát; fogják a hapsit, és a bolondokházába csukják.
  
  - Ugyan már, barátom, gondolkozzon reálisan - mondta Duke. - Maga látta ezeket a csinos kis figurákat. <