Néma borzadállyal meredtem rá.
  
  - No mindegy - mondta Holmes. - Folytassa, felügyelő... azt hiszem, ideje, hogy a "zárt helyiség" végre megjelenjen.
  
  A négy kitagadott bénult némaságban ült a szalonban, miközben az öregember a hosszú folyosón a dolgozószobája felé baktatott. Nem hallatszott más, mint botja kopogása, a hörgő-ziháló légzése, a konyhából egy macska keserves nyávogása és a szalonbeli ingaóra egyenletes ketyegése. Aztán még egy nesz: a zsanérok csikorgása, amikor Hull kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, és bement.
  
  - Hopp! - csapott le Holmes, és előredőlt. - Látni senki se látta, hogy bement, igaz?
  
  - Sajnos ez nem így van, öreg fiú - felelte Lestrade. - Mr. Oliver Stanley, Lord Hull komornyikja az emeleten hallotta, hogy gazdája lent cammog a folyosón. Kijött Hull öltözőszobájából, a lépcsőkorláthoz ment, és leszólt, hogy minden rendben van-e. Hull felnézett - Stanley olyan jól látta, ahogy én látom most magát, öreg harcos -, és azt felelte, hogy igen, minden a legnagyobb rendben. Aztán megdörzsölte tarkóját, bement, és bezárta maga mögött a dolgozó ajtaját.
  
  Mire apja az ajtóhoz ért (a folyosó hosszú, és két percig is eltarthatott, amíg megtette az utat), Stephen lerázta magáról a kábultságot, és odament a szalon ajtajához. Látta, hogy apja néhány szót vált a komornyikjával. Persze Lord Hull háttal állt neki, de hallotta apja hangját, és ő is megemlítette ugyanazt a jellemző mozzanatot: Hull megdörgölte a tarkóját.
  
  - Elképzelhető, hogy Stephen Hull és ez a Stanley nevű fickó beszélt egymással, mielőtt a rendőrség megérkezett? - kérdeztem - akkor azt hittem, igen okosan.
  
  - Hogyne volna elképzelhető - felelte fáradtan Lestrade. - Valószínűleg beszéltek egymással. De nem beszéltek össze.
  
  - Biztos benne? - kérdezte Holmes, ám a hangján érződött, hogy nem érdekli ez a részlet.
  
  - Igen. Stephen Hull szerintem nagyon jól tudna hazudni, Stanley viszont nagyon rosszul. Ez a szakmai véleményem, Holmes, vagy elfogadja, vagy nem.
  
  - Elfogadom.
  
  - Lord Hull tehát bement a dolgozószobájába, a sokat emlegetett "zárt helyiség"-be, s mindenki hallotta a zár kattanását, ahogy megfordult benne a kulcs - az egyetlen kulcs, amely e sanctum sanctorum-ot zárta és nyitotta. Ezt egy szokatlanabb nesz követte: be is reteszelte az ajtót.
  
  - Aztán csend lett.
  
  - Lady Hull és fiai - akik mind a négyen igen közel álltak ahhoz, hogy kékvérű nincstelenekké váljanak - szintén csendben ültek, s nézték egymást. Ekkor a macska megint nyávogni kezdett a konyhában, és Lady Hull idegesen kijelentette, hogy ha a házvezetőnő nem ad végre egy kis tejet a macskának, kénytelen lesz ő maga adni neki. Hozzátette még, hogy megőrül, ha tovább kell ezt hallgatnia. Azzal kiment a szalonból. Nem sokkal később, anélkül, hogy egyetlen szó esett volna köztük, fiai is követték példáját. William felment a szobájába, Stephen a zeneszobába ballagott át, Jory pedig leült egy padra a lépcső alatt, ahol, mint Lestrade-nek elmondta, kora gyerekkora óta meghúzódott, ha komoly nehézségei támadtak, amelyeken gondolkodni kellett.
  
  Nem egészen öt perc múlva a dolgozóból éles sikoltás hallatszott. Stephen kirohant a zeneszobából, ahol eddig a zongoránál pötyögtetett, minden összefüggés nélkül ütve le egy-egy billentyűt. Jory a dolgozó ajtaja előtt találkozott vele. William már félúton volt lefelé a lépcsőn, s látta, hogy betörik az ajtót, amikor Stanley, a komornyik megint kijött Lord Hull öltözőszobájából, és odament a korláthoz. Stanley tanúsította, hogy látta, amint Stephen Hull beront a dolgozószobába; hogy látta, amint William leér a földszintre, és kis híján elesik a márványpadlón; hogy látta, amint Lady Hull kisiet az ebédlőből, egyik kezében még mindig tejeskancsóval. Néhány perc alatt összeverődött az egész személyzet.
  
  - Lord Hullt az íróasztalára borulva találták, a három fivér mellette állt. A szeme nyitva, s amit kifejezett... azt hiszem, meglepetés volt. Megint csak magától függ, elfogadja-e a véleményemet vagy sem, de higgye el, én nagyon is meglepetésnek értelmeztem. A keze - mind a két keze - a végrendeletét szorongatta... a régit. Az új nem volt sehol. És a hátából egy tőr állt ki - fejezte be Lestrade.
  
  És kopogott a kocsisnak, hogy hajtson tovább.
  
  Két rendőr közt léptünk be a házba, akik olyan megkövült képpel posztoltak ott, akár a Buckingham-palota őrei. Hosszú, nagyon hosszú folyosón találtuk magunkat, amely fehér és fekete márványlapokkal volt kirakva, sakktáblaszerűén. A folyosó végén nyitott ajtó, előtte ugyancsak két rendőr: a végzetes dolgozószoba bejárata. Bal kéz felől a lépcső, jobb kéz felől két ajtó: ez lesz a szalon és a zeneszoba, gondoltam.
  
  - A család együtt van a szalonban - közölte Lestrade.
  
  - Helyes - mondta Holmes elismerően. - De előbb talán körülnéznénk Watsonnal a tetthelyen.
  
  - Menjek magukkal?
  
  - Talán inkább ne - mondta Holmes. - A holttestet elvitték már?
  
  - Amikor elindultam magukhoz, még ott volt, de majdnem biztos vagyok benne, hogy most már nincs.
  
  - Nagyon helyes.
  
  - Holmes elindult. Én a nyomában. Lestrade utánaszólt: - Holmes!
  
  Barátom megfordult, felhúzta a szemöldökét.
  
  - Nincsenek titkos rekeszek, se titkos ajtók. Harmadszor azt mondom: vagy elég magának a szavam, vagy nem.
  
  - Azt hiszem, várok amíg... - kezdte Holmes, ám ekkor elakadt a lélegzete. Gyorsan a zsebébe nyúlt, talált egy szalvétát, amit valószínűleg véletlenül hozott el abból a vendéglőből, ahol előző este vacsoráztunk, és hatalmasat tüsszentett bele. Lenéztem, és láttam, hogy egy jól megtermett, sebhelyes kandúr sündörög a lába körül - ez a macska éppoly kevéssé illett ehhez a pompázatos folyosóhoz, mint azok a kölykök illetek volna, akikre korábban gondoltam. Egyik fülét hátracsapta: egészen rásimult forradásos koponyájára, a másik hiányzott, alighanem egy régi csatában vesztette el valamelyik sikátorban.
  
  Holmes tüsszentett még néhányat, és a macska felé rúgott. Az rögtön odébb surrant, s épp csak hátranézett, szemrehányó pillantást vetve az idegenre, ahelyett, hogy dühösen fújt volna, ahogy az ilyen harcedzett kandúrok szoktak. Holmes is szemrehányóan nézett Lestrade-re a szalvétája fölött, szeme könnyben úszott. A nyomozót azonban ez egyáltalán nem zavarta, előreszegte fejét, és vigyorgott, akár egy majom. - Tízszer, Holmes - mondta. - Tízszer. A ház tele van macskákkal. Hull szerette őket. - Azzal elvonult.
  
  - Mikor szedte össze ezt a nyavalyát, öregem? - kérdeztem. Egy kicsit nyugtalanított a dolog.
  
  - Amikor megszülettem - felelte, és megint tüsszentett. Az allergia szót akkor, sok évvel ezelőtt, még nem ismerték, de természetesen ez volt a baja.
  
  - Menjünk el? - kérdeztem. Egyszer tapasztaltam, hogy valaki majdnem megfulladt egy ilyen érzékenységtől, amely ugyan birkákkal volt kapcsolatos, de különben minden tekintetben hasonló ehhez.
  
  - Ő biztos örülne neki - mondta Holmes. Nem kellett felvilágosítania, hogy kire gondol. Holmes még egyet tüsszentett (általában sápadt homlokán széles vörös csík jelent meg), aztán a két rendőr közt bementünk a dolgozószobába. Holmes becsukta maga mögött az ajtót.
  
  A szoba hosszú volt és viszonylag keskeny. Egy oldalszárny végében volt, mivel a ház fő traktusa nagyjából olyan hosszú lehetett, mint a folyosó háromnegyede. A dolgozó mindkét oldalán ablakok voltak, s a szoba ezen az esős, szürke napon is elég világosnak látszott. A falakon színpompás tengerészeti térképek lógtak csinos tikfa keretekben, s egy ugyancsak csinosnak mondható meteorológiaiműszer-készletet is elhelyeztek köztük, sárgarézzel díszített, üveg előlapos dobozban. A készlet egy szélmérőből (a csészeformájú kis forgó lapátokat Hull nyilván a tető egyik legmagasabb pontján szereltette fel), két hőmérőből (az egyik a külső hőmérsékletet, a másik a dolgozóét mutatta) és egy barométerből állt - az utóbbi nagyon hasonlított ahhoz, amely a bolondját járatta Holmesszal, elhitetve vele, hogy a rossz idő hamarosan véget ér. Megállapítottam, hogy a barométer még mindig emelkedik, aztán kinéztem. Nos, emelkedés ide, emelkedés oda, jobban zuhogott, mint eddig. Azt hisszük, hogy sokat tudunk, mert vannak műszereink és szerkentyűink, de én már akkor is elég idős voltam ahhoz, hogy elismerjem: feleannyit se tudunk, mint gondoljuk, most pedig már elég idős vagyok ahhoz, hogy belássam: sose fogunk annyit tudni.
  
  Mindketten az ajtó felé fordultunk, és megvizsgáltuk. A retesz ki volt tépve, és látszott az is, hogy rátolták az ajtóra, ahogy az imént hallottuk. A kulcs a zárban volt, még mindig belül és ráfordítva.
  
  Holmes szeme, bárhogy könnyezett is, mindent végigpásztázott, észrevett, rögzített, elraktározott.
  
  - Látom, egy kicsit jobban van - jegyeztem meg.
  
  - Igen - mondta, s leengedte a szalvétát, és oda se figyelve visszagyömöszölte a kabátzsebébe. - Lehet, hogy szerette őket, de úgy tűnik, ide nem jöhettek be. Legalábbis általában nem. Maga mire következtet ebből, Watson?
  
  Bár az én szemem lassabban járt, én is körülnéztem. A dupla ablakok mind be voltak zárva, egyrészt forgókilinccsel, másrészt kis sárgaréz oldalkallantyúkkal. Betörve egyik sem volt. A legtöbb tengerészeti térkép és a meteorológiai mérőműszerek doboza az ablakok közt lógott. A másik két falat könyvsorok takarták. Volt a szobában egy kis széntüzelésű kályha, de kandalló nem volt: a gyilkos nem kéményen át jött be, mint a Mikulás, hacsak nem volt olyan vékony, hogy át tudjon bújni egy kályhacsövön, és nem vett fel azbesztruhát, mert a kályha még nagyon meleg volt.
  
  Az íróasztal e hosszú, keskeny, világos szoba egyik végében állt, a másik végében pedig bizonyára kellemes lehetett olvasgatni, ha nem is volt a szó szoros értelmében vett könyvtár, mert itt meg két magas hátú kárpitozott karosszék állt, közöttük kávézóasztallal. Az asztalon egy halom könyv. A padlón perzsaszőnyeg. Ha a gyilkos lentről, valami csapóajtón át jött be a szobába, el se tudtam képzelni, hogyan rendezte el ezt a szőnyeget, amikor visszabújt alája... mert semmi se mutatta, hogy elmozdították a helyéről: a kávézóasztal lábainak az árnyékát, amely ráesett, a legparányibb gyűrődés sem törte meg.
  
  - Maga elhitte, Watson? - kérdezte Holmes, felriasztva abból a már-már hipnotikus transzból, amelybe merültem. Valami... valami volt e körül a kávézóasztal körül, ami...
  
  - Mit hittem el, Holmes?
  
  - Hogy mind a négyen egyszerűen csak kisétáltak a szalonból, négy különböző irányban, négy perccel a gyilkosság előtt?
  
  - Nem tudom - feleltem erőtlenül.
  
  - Én ezt nem hiszem el; egy pil... - elakadt a szava. - Watson! Jól van?
  
  - Nem - mondtam, de alig hallottam a saját hangomat. Belerogytam a könyvtárrész egyik karosszékébe. A szívem túl gyorsan dobogott. Alig kaptam levegőt. A fejemben zakatolt valami; úgy rémlett, hirtelen megnőtt a szemem, nem fér el az üregében. És nem tudtam levenni arról a bizonyos árnyékról, a kávézóasztal lábainak az árnyékáról a szőnyegen. - Egyáltalán... nem vagyok... jól.
  
  Ekkor Lestrade jelent meg a dolgozó ajtajában. - Ha már eleget nézelődtek, Hol... - Elakadt a szava. - Mi az ördög van magával, Watson?
  
  - Azt hiszem - mondta Holmes nyugodt, higgadt hangon -, Watson megoldotta az ügyet. Így van, Watson?
  
  Bólintottam. Nem az egész ügyet talán, de a legfontosabb problémákat igen. Tudtam, hogy ki; tudtam, hogy miképp.
  
  - Magánál is így van ez, Holmes? - kérdeztem. - Amikor... látja?
  
  - Igen - felelte -, de én általában talpon tudok maradni.
  
  - Micsoda? Watson megoldotta az ügyet? - robbant ki Lestrade. - Ugyan már! Watsonnak már máskor is voltak megoldásai, ezt maga tudja a legjobban, Holmes, száz esethez ezer megoldása volt, és minddel melléfogott. Ez a bête noire-ja. Például most nyáron is...
  
  - Én többet tudok Watsonról, mint maga valaha is tudni fog - szakította félbe Holmes -, és ezúttal ráhibázott. Ismerem a tüneteket. - Megint tüsszögni kezdett; Lestrade nyitva hagyta az ajtót, s a félfülű macska besurrant. Egyenesen Holmes felé tartott, csúf képén akár szeretetnek is mondható kifejezéssel.
  
  - Ha ez magára mindig így hat - mondtam -, többé nem fogom irigyelni magát, Holmes. Majd meghasad a szívem.
  
  - Az ember hozzászokik, hogy a dolgok mélyére lát - mondta Holmes, az önhittség legcsekélyebb nyoma nélkül a hangjában. - No, akkor ki vele... vagy hívassuk ide a gyanúsítottakat, mint egy detektívregény utolsó fejezetében?
  
  - Nem! - kiáltottam elborzadva. Még egyiket sem láttam, de nem is éreztem sürgősnek, hogy lássam. - Azt hiszem, először meg kellene mutatnom maguknak, hogyan történt a dolog. Ha lennének szívesek mind a ketten kifáradni a folyosóra néhány percre...
  
  A macska odaért Holmeshoz, az ölébe ugrott, és úgy dorombolt, mintha ő volna a föld legelégedettebb lakója.
  
  Újabb tüsszentések: akár a géppuskasorozat. A vörös csíkok és foltok, amelyek már kezdtek halványodni Holmes arcán, megint jobban látszottak. Barátom ledobta a macskát, és felállt.
  
  - Siessen, Watson, hogy mihamarább elmehessünk erről az istenverte helyről - mondta fojtott hangon, és görnyedten, s ami rá nem volt jellemző, lesunyt fejjel, vissza se nézve kiment a szobából. Higgyétek el, ha azt mondom, hogy a szívem egy darabkája is vele tartott.
  
  Lestrade az ajtót támasztotta, átázott kabátja gőzölgött egy kicsit, ajka utálatos vigyorra nyílt. - Vigyem ki Holmes új csodálóját is, Watson?
  
  - Nem, hagyja itt - mondtam -, és csukja be maga után az ajtót.
  
  - Lenne rá egy ötösöm, hogy csak vesztegeti az idejét, öregem - mondta, de a szemében mást láttam; ha azt felelem, hogy tartom a fogadást, talált volna valami kibúvót.
  
  - Csukja majd be az ajtót - ismételtem. - Igyekezni fogok.
  
  Becsukta az ajtót. Egyedül maradtam Hull dolgozószobájában... nem számítva persze a macskát, "aki" most a szőnyeg közepén ült, farkát takarosan a lába köré kanyarítva, zöld szemét rám függesztve.
  
  Kotorásztam a zsebeimben, és megtaláltam, amit én hoztam el emlékbe tegnap a vacsoraasztalról - a magányosan élő férfiak meglehetősen rendetlenek, sajnos, annak azonban, hogy ez a kenyérdarab hozzám került, más oka is volt, mint az általános hanyagság. Mindig tartottam egy kis kenyérhéjat az egyik zsebemben, mert szerettem etetni a galambokat - épp annál az ablaknál, amelyiknél Holmes ült, amikor Lestrade megérkezett nyitott kocsiján.
  
  - Cicus - mondtam, s a kávézóasztal alá tettem a kenyeret - a kávézóasztal alá, amelynek Lord Hull a hátát mutatta, mikor leült két végrendeletével, a méltánytalan elsővel és a felháborítóan méltatlan másodikkal. - Cic, cic, cic!
  
  A macska felkelt, és komótosan az asztal felé indult, hogy megvizsgálja a kenyérhéjat.
  
  Az ajtóhoz mentem, és kinyitottam. - Holmes! Lestrade! Gyorsan!
  
  Besiettek.
  
  - Jöjjenek csak ide - mondtam, és a kávézóasztalhoz mentem.
  
  Lestrade kezdte a homlokát ráncolni, mert nem látott semmit; Holmes pedig, persze, megint tüsszögni kezdett. - Nem lehetne kitenni innen ezt az átkozott dögöt? - dünnyögte a szalvétája mögül, amely most már csuromvizes volt.
  
  - Már hogyne lehetne - feleltem. - De hol az az átkozott dög, Holmes?
  
  Barátom könnyel teli szemében meghökkenés látszott. Lestrade megperdült, Hull íróasztalához ment, és benézett mögéje. Holmes tudta, hogy tüsszögési kényszere nem volna ilyen erős, ha a macska a szoba másik végében volna. Lehajolt, és a kávézóasztal alá nézett, de nem látott mást, mint a szőnyeget s a szemben lévő két könyvállvány alsó sorait, s újra fölegyenesedett; ha a szeméből nem ömlik úgy a könny, mint forrásból a víz, felfedezte volna az egészet, hisz pontosan fölötte állt. De azt is meg kell hagyni, a kiváló teljesítménynek járó elismeréssel, hogy az illúzió szinte tökéletes volt. Az apja kávézóasztala alatti űrt Jory Hull mesterien alakította ki.
  
  - Én igazán nem... - kezdte Holmes, s ekkor a macska, akit barátom sokkal jobban érdekelt, mint holmi száraz kenyérhéj, kijött az asztal alól, s megint lelkesen forgolódni kezdett a bokája körül. Lestrade megfordult, s a szeme oly tágra nyílt, hogy azt hittem, menten kiesik. Még én is elámultam, holott már ismertem a trükköt. Úgy rémlett, a forradásos macska eddig légnemű volt, s most testet öltött: először a feje jelent meg, aztán a törzse s utoljára a fehér végű farka.
  
  Nekitörleszkedett Holmes lábának, és dorombolt, miközben Holmes tüsszögött.
  
  - Ebből elég - mondtam. - Itt elvégezted, amit kellett, mehetsz a dolgodra.
  
  Azzal felmarkoltam őkandúrságát, az ajtóhoz vittem (hálából jól belém eresztette a karmait), és minden ceremónia nélkül kilöktem a folyosóra. Aztán becsuktam az ajtót.
  
  Amikor visszaértem, Holmes éppen leült. - Uramisten - motyogta megvastagodott, nazálissá vált hangján. Lestrade meg se tudott szólalni. Szeme még mindig az asztalra és a megfakult perzsaszőnyegre tapadt: az "űr"-re az asztal lábai közt, amely valamiképp macskát szült.
  
  - Látnom kellett volna - dünnyögte Holmes. - Igen... de maga... maga miből jött rá ilyen gyorsan? - Volt ebben a mondatban némi bántó, sőt sértő él, de nyomban megbocsátottam.
  
  - Azokból jöttem rá - feleltem, és a szőnyegre mutattam.
  
  - Hát persze! - Holmes majdhogynem nyöszörgött. Nagyokat csapott vörös csíkos homlokára. - Hülye vagyok! Tökkelütött hülye!
  
  - Badarság - torkoltam le. - Tekintve, hogy a ház tele van macskákkal - és az egyik különös figyelmére és barátságára méltatta magát -, alighanem tízet látott mindenből.
  
  - Mi van ezzel a szőnyeggel? - kérdezte Lestrade ingerülten. - Nagyon szép, azt elismerem, és valószínűleg drága is, de...
  
  - Nem a szőnyeget értettem - mondtam. - Hanem az árnyékodat.
  
  - Mutassa meg neki, Watson - mondta Holmes fáradtan, ölébe ejtve a szalvétát.
  
  Lehajoltam hát, és felemeltem az egyiket.
  
  Lestrade úgy zöttyent bele a másik karosszékbe, mint akit váratlanul leütöttek.
  
  
  - Tudják, egyre csak néztem, néztem ezeket - mondtam, önkéntelenül is mentegetődző hangot ütve meg. Mert éreztem, hogy ez így nincs rendben. Mindig Holmes feladata volt, hogy a nyomozás végén megmagyarázza: ki és hogyan. De bár láttam, hogy most már mindent ért, tisztában voltam vele, hogy ezúttal nem lesz hajlandó beszélni. És azt hiszem, az énem egyik része - az a része, amelyik tudta, hogy többé nemigen lesz alkalmam ilyesmire - akarta is, hogy ezt az esetet én magyarázzam meg. És meg kell vallanom, a macska egész jó ötlet volt. Egy bűvész sem ért volna el nagyobb hatást nyúllal és cilinderrel.
  
  - Sejtettem, hogy valami nincs rendben, de időbe telt, amíg ez eljutott a tudatomig. Ez a szoba rendkívül világos, de ma ömlik az eső. Nézzenek körül: nincs semmi, ami árnyékot vetne... kivéve ezeket az asztallábakat.
  
  Lestrade elkáromkodta magát.
  
  - Majdnem egy hete esik - mondtam -, de a Holmes barométere éppúgy, mint a néhai Lord Hullé - rámutattam -, azt jelezte, hogy ma kisüt a nap. Ami azt illeti, ez egész biztosnak látszott. Így aztán elvégezte a végső simításokat: lerakta az árnyékokat.
  
  - Kicsoda?
  
  - Jory Hull - mondta Holmes ugyanazon a fáradt hangon, mint az előbb. - Ki más?
  
  Lehajoltam, és jobb felől a kávézóasztal alá dugtam a kezemet. Éppúgy eltűnt, "légneművé vált", mint a macska. Meglepetésében Lestrade megint káromkodott egyet. Hátulról megütögettem a kávézóasztal elülső lábai közt erősen kifeszített vásznat. A szőnyeg és a könyvsorok kidomborodtak és meggyűrődtek, s az illúzió, amely az imént még szinte teljes volt, szétfoszlott.
  
  Jory Hull telefestette az apja kávézóasztala alatti semmit, s már ott kuporgott e semmi mögött, amikor apja belépett a szobába, bezárta az ajtót, s leült az íróasztalhoz a két végrendeletével, és ekkor kiosont a semmi mögül, tőrrel a kezében.
  
  - Ő volt az egyetlen, aki a realizmusnak ezt a remekét meg tudta alkotni - mondtam, s most a vászon színén húztam végig a kezem. Mind a hárman hallottuk a halk, reszelős hangot: mintha egy nagyon öreg macska dorombolt volna. - Az egyetlen, aki meg tudta alkotni, és az egyetlen, aki el tudott rejtőzni mögötte, lévén alig százötven centi magas, karikalábú és csapott vállú.
  
  Ahogy Holmes már megjegyezte, a meglepetésnek szánt új végrendelet senkit sem lepett meg. Ha ez a vénember titokban tartotta volna abbeli szándékát, hogy legközelebbi rokonait esetleg kizárja az öröklésből (márpedig nem tartotta titokban), még akkor is nagyon együgyűnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki ne értse meg, mit jelent a jogtanácsos látogatása, aki - és ez még fontosabb - egyik munkatársát is magával hozta. A bíróság csak azt a végrendeletet ismeri el, amit két tanú láttamozott. Holmes azt is mondta, hogy vannak, akik igyekeznek elhárítani a katasztrófákat, s ezzel fején találta a szöget. Egy ilyen tökéletes kép, mint ez, nem egy nap vagy hónap műve. Talán majd kiderül: Jory már régen megfestette, hogy ha kell, felhasználhassa, esetleg egy éve kész...
  
  - Vagy öt éve - vetette közbe Holmes.
  
  - Lehetséges. Mindenesetre amikor Hull bejelentette, hogy ma reggel szeretné a családját együtt látni a szalonban, Jory szerintem tudta, hogy ütött az óra. Tegnap este, miután apja lefeküdt, lejött ide, és elhelyezte a vásznát. Ha nem tévedek, ekkor fektette le az árnyékutánzatokat is, de Jory helyében én ma reggel, még a szalonbeli összejövetel előtt, még egyszer bejöttem volna, hogy megnézzem, továbbra is emelkedik-e a barométer. Ha az ajtó netalán be volt zárva, gondolom, kicsente a kulcsot az apja zsebéből, és később visszacsempészte.
  
  - Nem volt bezárva - mondta Lestrade kurtán. - Hull általában csukva tartotta az ajtót, mert nem akarta, hogy a macskák bemenjenek, de nem zárta be.
  
  - Ami az árnyékokat illeti, azok egyszerűen nemezcsíkok, ahogy látják. Jory jó megfigyelőnek bizonyult, az árnyékok körülbelül ott vannak, ahova ma úgy tizenegy tájban esniük kellett volna... már ha beválik, amit a barométer jelzett.
  
  - De ha arra számított, hogy sütni fog a nap, egyáltalán minek rakta le ezeket az árnyékokat? - dörmögte Lestrade. - Ha nap van, árnyék is van, ez így természetes, talán már maga is tapasztalta, Watson.
  
  Úgy megdöbbentem, hogy hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Holmesra néztem, s ő láthatólag hálás volt, hogy egyáltalán részt vehet a történtek megvilágításában.
  
  - Hát nem érti? Ez az irónia netovábbja! Ha sütött volna a nap, és a barométer szerint sütnie kellett, a vászon visszafogta volna az árnyékokat. Festett asztallábak nem vetnek árnyékot, nemdebár? Jory Hull az árnyékok miatt bukott le egy árnyéktalan napon, mert attól félt, hogy az árnyékok hiánya miatt fog lebukni egy olyan napon, amelyen az apja barométere alapján szinte biztos volt, hogy minden más árnyékot fog vetni a szobában.
  
  - Azt viszont még mindig nem tudom, hogy jutott be Jory ide, anélkül hogy Hull látta volna - mondta Lestrade.
  
  - Ez nekem is fejtörést okoz - mondta Holmes... a jó öreg Holmes! Kétlem, hogy a dolog bármiféle fejtörést okozott neki, de hát ezt mondta. - Watson?
  
  - A szalonnak, ahol Lord Hull a feleségével és a fiaival találkozott, van egy közös ajtaja a zeneszobával, igaz?
  
  - Igen - felelte Lestrade -, és a zeneszobának van egy közös ajtaja Lady Hull fogadószobájával: ez a következő helyiség, ha az ember a ház vége felé halad. De ebből a szobából csak a folyósóra lehet visszajutni, Watson doktor. Ha Lord Hull dolgozójának két ajtaja volna, akkor aligha rohantam volna lóhalálában Holmesért.
  
  Ebben az utolsó mondatban egy picike önigazolás is volt.
  
  - Ó, Jory vissza is ment a folyosóra - mondtam -, és az apja mégse vette észre.
  
  - Marhaság!
  
  - Mindjárt bemutatom, hogy miért nem - mondtam, és az íróasztalhoz léptem, amelynek még mindig neki volt támasztva a halott botja. Felkaptam a botot és feléjük fordultam. - Mihelyt Lord Hull kitette a lábát a szalonból, Jory felpattant, és rohanni kezdett.
  
  Lestrade döbbent pillantást vetett Holmesra; Holmes hűvös, gunyoros pillantással felelt. Akkor nem értettem ezt, de hogy egészen őszinte legyek, nem is igen gondolkoztam rajta. Még nem láttam át teljesen, milyen távolabbi összefüggései vannak a képnek, amit éppen felvázolok. Azt hiszem, túlságosan el voltam merülve a bűntény rekonstruálásában.
  
  - Átrohant az első közbülső ajtón, aztán a zeneszobán, be Lady Hull fogadószobájába. A folyosóra nyíló ajtóhoz szaladt, és kilesett. Ha köszvénye már annyira elhatalmasodott, hogy üszkösödés lépett fel, akkor Lord Hull ekkorra legfeljebb az út egynegyedét tehette meg, s ezzel sokat mondok. Most nézzen ide, Lestrade felügyelő! Megmutatom magának, mivel bűnhődik az, aki egész életében habzsol és vedel. És ha ezután is maradnak kétségei, felvonultatok maga előtt egy tucat köszvényest, és mindegyiknél észlelni fogja azokat a járásbeli tüneteket, amiket mindjárt bemutatok. Főképp azt figyelje, hogy mennyire koncentrálok... és hogy hova.
  
  Azzal vánszorogni kezdtem feléjük, mindkét kezemmel erősen markolva a bot gombját. Az egyik lábamat jó magasra emeltem, leraktam, szünetet tartottam, aztán utánahúztam a másikat. Egyetlenegyszer sem néztem fel. Szemem hol a botra, hol az előrelépő lábamra szegeződött.
  
  - Igen - mondta Holmes csendesen -, a jó doktornak tökéletesen igaza van. Először jön a köszvény; aztán az egyensúly elvesztése; aztán (ha a beteg elég sokáig él) a jellegzetes görnyedtség, amit az okoz, hogy az illető folyton lefelé néz.
  
  - Jory nyilván tisztában volt vele, mi köti le apja figyelmét, amikor egyik helyről a másikra megy - mondtam. - Ennélfogva ami ma reggel - vagy inkább már délelőtt - történt, pokolian egyszerű volt. A fogadószobából Jory kilesett a folyosóra, látta, hogy apja mereven nézi a lábait és a botja hegyét - mint mindig -, és tudta, hogy biztonságban van. Kilépett az ajtón, apja orra előtt, de nem a szeme láttára, és besurrant a dolgozóba. Az ajtó, ahogy Lestradetől hallottuk, nem volt bezárva, és végtére is a kockázat nem látszott nagynak, igaz? Mindössze három másodpercet voltak együtt a folyosón, de inkább valamivel kevesebbet. - Megálltam. - A folyosó márványpadlós, nem? Jory valószínűleg lerúgta a cipőjét.
  
  - Papucs volt rajta - mondta Lestrade feltűnően nyugodt hangon, és másodszor is összenézett Holmesszal.
  
  - Ah - mondtam. - Értem. Jory jóval az apja előtt ért a dolgozóba, s bemászott ravaszul kifundált díszletrejtekébe. Aztán előhúzta tőrét, és várt. Apja is a folyosó végére ért. Jory hallotta, hogy Stanley leszól neki, s hogy apja visszakiált: minden a legnagyobb rendben. Aztán Lord Hull belépett - utoljára - a dolgozójába... becsukta az ajtót... és bezárta.
  
  Mind a ketten figyelmesen néztek rám, s én megértettem, hogy Holmes ilyenkor szinte isteni hatalmat érez magában, mert olyasmit közöl másokkal, amit egyedül ő tudhat. Ennek ellenére megint csak azt kell mondanom, hogy nem szerettem volna, ha túl gyakran érzem ezt. És valami arra ösztönöz, hogy hozzátegyem: ez az érzés a legtöbb embert megrontotta volna - olyanokat, akikben nincs annyi lelkierő, mint barátomban, Sherlock Holmesban.
  
  - A jó Hordólovas nyilván a lehető legkisebbre húzta össze magát ezekben a percekben, hisz tudta (vagy talán csak sejtette), hogy apja alaposan körül fog nézni, mielőtt ráfordítja a kulcsot és rátolja a reteszt az ajtóra. Hisz köszvényes volt ugyan, s az agya már nem egészen tiszta, ebből azonban nem következik, hogy a látása is romlott.
  
  - Stanley szerint olyan volt a szeme, akár a hiúzé - mondta Lestrade. - Többek közt ezt is mindjárt az elején tisztáztam.
  
  - Szóval körülnézett - mondtam, és hirtelen láttam is, hogy miképp, s gondolom, ez Holmesnál szintén így volt; úgy tűnt, ez a rekonstrukció, noha kizárólag tényeken és következtetéseken alapszik, felerészben vízió. - Nem látott semmi nyugtalanítót; a dolgozó olyan volt, mint máskor, s rajta kívül senki se volt benne. Ez különben egy figyelemreméltóan nyitott, áttekinthető helyiség: szekrényajtó sehol, s mivel mind a két oldalon vannak ablakok, nincsenek sötét sarkok és zugok még az ilyen napokon sem, mint a mai.
  
  Miután megállapította, hogy egyedül van, elégedetten becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot, és rátolta a reteszt. Jory nyilván hallotta, amint dobogva-csoszogva az íróasztalhoz megy. Hallotta a puffanást és a székpárna sóhaját, amikor apja súlyos teste rázuhant - a köszvény előrehaladott stádiumában levők ugyanis nem leülnek, hanem inkább beirányozzák, majd leejtik magukat (mindenekelőtt persze a feneküket) a kiszemelt puhaságra -, aztán Jory rászánta magát, hogy kikukkantson.
  
  Holmesra néztem.
  
  - Folytassa, öregfiú - mondta szívélyesen. - Remekül csinálja. Egész elsőrendűen. - Láttam, hogy őszinte. Ezrek mondták rá, hogy rideg, és korántsem ok nélkül, de szíve is volt, nagy szíve. Csak éppen jobban vigyázott rá, mint mások.
  
  - Köszönöm. Jory látta, hogy apja félreteszi a botját, és a papírokat - a két iratcsomót - az itatósmappára fekteti. Nem ölte meg mindjárt az apját, bár megtehette volna; ezért olyan borzalmas és szívszorító ez az ügy, és ezért nem vagyok hajlandó még ezer fontért se bemenni a szalonba, ahol megint együtt van a család. Csak akkor megyek be, ha visznek: maga meg az emberei.
  
  - Honnan tudja, hogy nem mindjárt ölte meg? - kérdezte Lestrade.
  
  - A sikoltás percekkel azután hallatszott, hogy az ajtóra ráfordították a kulcsot és rátolták a reteszt; ezt épp magától tudjuk, s felteszem, elég tanúja van, úgyhogy nincs értelme megkérdőjelezni. Ám az ajtótól az íróasztalig mindössze tíz-tizenkét hosszabb lépés a távolság. Fél perc, legfeljebb negyven másodperc alatt még egy olyan köszvényes ember, mint Lord Hull is el tudott jutni a székhez, le tudott ülni. Adjon hozzá tizenöt másodpercet: ennyi kellett ahhoz, hogy oda állítsa a botját, ahol maga aztán megtalálta, és a mappára tegye a végrendeleteit.
  
  Mi történt aztán? Mi történt az utolsó egy vagy két percben, az alatt a rövid idő alatt, amely - legalábbis Jory Hullnak - már-már végtelennek tűnt? Azt hiszem, Lord Hull egyszerűen csak üldögélt, és bámulta a végrendeleteit, hol az egyiket, hol a másikat. Jory elég könnyen meg tudta különböztetni őket: csak a pergamen színét kellett néznie.
  
  Tudta, hogy apja az egyiket be akarja dobni a kályhába; szerintem azért várt, hogy lássa, melyik lesz az. Végtére fennállt annak a lehetősége is, hogy az egész csak kegyetlen tréfa, amellyel a vén sátán a családját kínozza. Talán az új végrendeletet égeti el, gondolta Jory, és a régit visszateszi a széfbe. Aztán visszamegy a családjához, és közli, hogy biztonságba helyezte az új végrendeletet. Egyébként tudja, hol van, Lestrade? Mármint a biztonságos hely, a széf?
  
  - Azon a könyvállványon öt kötet kifordul - mondta Lestrade kurtán, s a könyvtárrész egyik polcára mutatott.
  
  - Ebben az esetben a család is, az öreg is elégedett lett volna: a család biztonságban tudta volna örökségét, az öreg pedig abban a hiszemben halt volna meg, hogy minden idők egyik legkegyetlenebb tréfáját eszelte ki és hajtotta végre... de Isten vagy a saját akaratából halt volna meg, nem pedig Jory Hull áldozataként.
  
  És ekkor harmadszor is tapasztaltam ezt a különös jelenséget: Holmes és Lestrade szeme összevillant, tekintetükben derültség és felháborodás keveredett.
  
  - Ami engem illet, nekem az a véleményem, hogy az öreg csak ki akarta élvezni a pillanatot, mint aki a délután közepén már szinte érzi a szájában a vacsora utáni ital ízét, vagy az édességét, amelyről hosszú időre lemondott. No de mindegy, a perc elmúlt, s Lord Hull kezdett feltápászkodni... de a sötétebb pergamennel a kezében, és a kályha, nem a széf felé fordulva. Bármiben reménykedett is Jory, nem habozott, amikor eljött a döntő pillanat. Előugrott búvóhelyéről, egy-két másodperc alatt az íróasztalnál termett, és apja hátába döfte a tőrt, mielőtt az felállt volna.
  
  - Ha jól sejtem, a boncolás ki fogja mutatni, hogy a penge átfúrta a jobb szívkamrát, és a tüdőt is megsértette - ez megmagyarázná, miért ömlött annyi vér az íróasztalra. És azt is megmagyarázná, miért volt Lord Hullnak még annyi ereje, hogy felsikoltson, mielőtt meghal, ami Mr. Jory Hullnak a vesztét okozhatja.
  
  - Hogyhogy? - érdeklődött Lestrade.
  
  - A bezárt szoba végzetessé válhat a tettes számára, hacsak nem akarja öngyilkosságnak feltüntetni a gyilkosságot - mondtam Holmesra pillantva. Barátom elmosolyodott és bólintott, lévén ez az ő elve. - Jory semmiképp sem kívánhatta, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy alakultak... a bezárt szoba, a bezárt ablakok, az öregember, hátában a tőrrel, amit ő maga sehogy sem döfhetett oda. Azt hiszem, eszébe se jutott, hogy apja a halál küszöbén fellármázhatja a házat. Úgy tervezte, hogy leszúrja, elégeti az új végrendeletet, felforgatja az íróasztalt, kinyitja az egyik ablakot, és azon át távozik. Aztán egy másik ajtón át visszatért volna a házba, megint leült volna a lépcső alá, és amikor végre felfedezik a holttestet, mindenki rablógyilkosságra gondolt volna.
  
  - Kivéve Hull jogtanácsosát - jegyezte meg Lestrade.
  
  - Ő viszont talán hallgatott volna - révedt el Holmes, majd felélénkülve hozzátette: - Fogadni mernék, művészbarátunk arra is gondolt, hogy egy kicsit megszaporítja a nyomokat. Az a tapasztalatom, hogy a jobbfajta gyilkosok majdnem mindig "kreálnak" néhány titokzatos nyomot, amely elvezet a tetthelyről. - Kurta, humortalan hangot hallatott, amely inkább vakkantás volt, mint nevetés, aztán az íróasztalhoz legközelebb lévő ablakból nézett vissza Lestrade-re és rám. - Azt hiszem, mindhárman egyetértünk abban, hogy az adott körülmények közt ez a gyilkosság mindenképpen gyanús lett volna, mert nagyon jól jött nekik, de ha a jogtanácsos beszél is, bizonyítani nem lehetett volna semmit.
  
  - A sikolyával Lord Hull mindent elrontott - mondtam -, ahogy sok mást is elrontott az életében. A ház megbolydult. Jory annyira megrémült, hogy gyökeret vert a lába, mint az őzé vagy a szarvasé az éles fényben. Stephen Hull mentette meg a helyzetet... vagy legalábbis Jory alibijét, azt, hogy a lépcső alatti padon üldögélt, amikor az apját megölték. Stephen kirohant a zeneszobából, végigszáguldott a folyosón, betörte az ajtót, s alighanem odasziszegte Jorynak, hogy maradjon vele az íróasztalnál, mert így majd el lehet hitetni, hogy együtt nyomultak be a...
  
  Elakadt a szavam, mintha villám csapott volna belém. Végre megértettem, miért nézett össze időnként Holmes és Lestrade. Megértettem, ami előttük már attól fogva világos volt, hogy megmutattam nekik a furfangos búvóhelyet: ezt egy ember nem vihette véghez. A gyilkosságot igen, de a többit...
  
  - Stephen azt állította, hogy a dolgozó ajtaja előtt találkozott Joryval - mondtam lassan. - Hogy ő, Stephen törte be az ajtót, és együtt mentek be, együtt találták meg a holttestet. Hazudott. Hát persze, fedezni akarta a bátyját, de hogy valaki ilyen jól hazudjon, ha nem tudja, mi történt, ez... ez...
  
  - Lehetetlen - mondta Holmes. - Ezt a szót keresi, Watson.
  
  - Jory és Stephen tehát összedolgozott - mondtam. - Együtt tervelték ki az egészet... és a törvény szemében mindketten apagyilkosok! Uramisten!
  
  - Nem mindketten, kedves Watsonom - mondta Holmes furcsamód szelíden. - Mindnyájan.
  
  Tátva maradt a szám.
  
  Holmes bólintott. - Maga ma bámulatosan éleselméjűnek mutatkozott, Watson; igen, olyan hévvel következtetett és bizonyított, amit többé sose fog felgerjeszteni magában, erre akár fogadni is mernék. Leveszem a kalapomat maga előtt, kedves barátom, mint ahogy leveszem bárki előtt, aki képes fölébe emelkedni az adottságainak, bármilyen rövid időre is. De egyvalamiben ugyanaz a derék fickó maradt, aki volt: azt megérti ugyan, milyen jók tudnak lenni az emberek, azt viszont nem, milyen sötétek lehetnek némelyek.
  
  Némán, majdhogynem alázatosan néztem rá.
  
  - Nem mintha sok sötétség volna itt, ha a fele is igaz annak, amit Lord Hullról hallottunk - mondta Holmes. Felállt, és ingerülten járkálni kezdett a dolgozószobában. - Ki tanúsítja, hogy Jory Stephennel volt, amikor az utóbbi betörte az ajtót? Természetesen Stephen. Természetesen Jory. De van két további arc is ebben a családi csoportképben. Az egyik Williamé, a harmadik fivéré. Egyetért velem, Lestrade?
  
  - Igen - felelte Lestrade. - Ha így nézzük az ügyet, Williamnek is benne kellett lennie. Azt mondta, félúton volt lefelé a lépcsőn, amikor látta, hogy a két öccse együtt bemegy, és Jory egy kicsit előbbre volt.
  
  - Milyen érdekes! - mondta Holmes felcsillanó szemmel. - Stephen töri be az ajtót - lévén fiatalabb és erősebb, ez természetesen az ő feladata volt -, és így az ember azt várná, hogy pusztán a lendület erejénél fogva is ő hatol be a szobába elsőnek. Ám William, félúton lefelé a lépcsőn, úgy látta, hogy Jory lépett be elsőnek. Vajon mi ennek az oka, Watson?
  
  Olyan kábult voltam, hogy csak megráztam a fejem.
  
  - Tegye fel magának a kérdést: ki az, akinek a tanúvallomásában (és egyedül az övében) megbízhatunk itt? A válasz: az egyetlen tanú, aki nem családtag, vagyis Lord Hull komornyikja, Oliver Stanley. Épp jókor ment oda az emeleti korláthoz, mert még láthatta Stephent, amint beront a szobába, és ennek így is kellett lennie, hiszen Stephen egyedül volt, amikor betörte az ajtót. Azt William mondta, aki a lépcsőről más, jobb szögből látta az eseményeket, hogy Jory Stephen előtt sietett be a dolgozóba. Azért mondta, mert látta Stanleyt, és tudta, mit kell mondania. Mindebből a következő szűrhető le, Watson: tudjuk, hogy Jory bent volt a szobában. Mivel pedig mindkét fivére tanúsítja, hogy kint volt, a legkevesebb, ami feltételezhető, az, hogy összebeszéltek. De ahogy maga rámutatott, szép csendben, finoman mind támogatták egymást, s ez valami sokkal komolyabbra utal.
  
  - Bűnszövetségre - mondtam.
  
  - Igen. Emlékszik még, Watson, hogy megkérdeztem, maga elhiszi-e, hogy mind a négyen egyetlen szó nélkül egyszerűen csak kisétáltak a szalonból négy különböző irányban, miután hallották, hogy Lord Hull bezárja és bereteszeli az ajtót?
  
  - Igen. Emlékszem.
  
  - Mind a négyen. - Egy pillanatra Lestrade-re nézett, aztán megint rajtam állt meg a tekintete. - Tudjuk, hogy Jorynak pattannia, repülnie kellett, dolga lévén, mihelyt az öreg elhagyta a szalont, hogy még apja előtt besurranhasson a dolgozóba, a család életben maradt tagjai azonban - Lady Hullt is beleértve - valamennyien azt állítják, hogy a szalonban voltak, amikor őlordsága bezárta a dolgozója ajtaját. Lord Hull meggyilkolása bizony nagyon is családi ügy volt, Watson.
  
  Túlságosan meg voltam rendülve ahhoz, hogy bármit is mondjak. Lestrade-ra néztem, és olyan kifejezést láttam az arcán, amilyet sem azelőtt, sem azután soha: valamiféle fáradt, megcsömörlött komorságot.
  
  - Mi vár rájuk? - kérdezte Holmes majdhogynem vidoran.
  
  - Jory lógni fog, az biztos - mondta Lestrade. - Stephen életfogytiglant kap. Lehet, hogy William Hullra is ezt sózzák rá, de valószínűbb, hogy húsz évre Wormwood Scrubsba kerül, vagyis afféle élő halott lesz.
  
  Holmes lehajolt, és megcirógatta a kávézóasztal lábai közt kifeszített vásznat. Megint hallottuk azt a fura, rekedt dorombolást.
  
  - Ami Lady Hullt illeti - folytatta Lestrade -, ő élete következő öt évét esetleg Beechwood Manorben fogja tölteni, amit lakói Himlőháznak becéznek... ámbár mivel volt módom megismerni a hölgyet, úgy sejtem, megtalálja a kiutat. A férje laudanumára gondolok.
  
  - És mindez azért, mert Jory Hull szúrása nem volt pontos - jegyezte meg Holmes, és sóhajtott. - Ha ebben a vénemberben van annyi tisztesség, hogy hang nélkül patkoljon el, nem lett volna semmi baj. Jory, ahogy Watson mondja, az ablakon át távozott volna, természetesen a vásznával együtt... az árnyékutánzatairól nem is beszélve. Ehelyett a vén csont akkorát üvöltött, hogy összeszaladt az egész háznép. A cselédek egymás sarkát taposták, óbégatva a halott milord fölött. A család nem tudta, mitévő legyen. Nem volt szerencséjük. Lestrade, egy szemernyi se! Mennyire volt közel a rendőr, amikor Stanley elindult érte?
  
  - Közelebb, mint hinné - felelte Lestrade. - Már a bejárat felé sietett a feljárón. A rendes őrjáratát végezte, és sikoltást hallott a házból. Szemernyi szerencséjük se volt.
  
  - Holmes - mondtam, sokkal jobban érezve magam a régi szerepemben -, honnan tudta, hogy a rendőr ilyen közel volt?
  
  - Mi sem egyszerűbb, Watson. Ha nem lett volna, a család elhessegette volna a cselédeket, amíg el nem dugják a vásznat és az "árnyékokat".
  
  - És amíg, gondolom, ki nem nyitnak legalább egy ablakot - tette hozzá Lestrade szokatlanul halkan.
  
  - A vásznat és az árnyékokat eltüntethették volna - mondtam hirtelen.
  
  Holmes felém fordult. - Igen.
  
  Lestrade felhúzta a szemöldökét.
  
  - Azon múlt, hogyan döntenek - mondtam neki. - Csak annyi idejük volt, hogy vagy elégetik az új végrendeletet, vagy megszabadulnak az álcázástól... Stephen és Jory persze, rögtön azután, hogy Stephen betörte az ajtót. Nos, úgy határoztak - vagy inkább, ha jól ítélik meg a jellemeket és a temperamentumokat, s azt hiszem, igen, velem együtt azt mondják: Stephen úgy határozott, el kell égetni a végrendeletet, és reménykedni, hogy minden jóra fordul. Gondolom, épp csak annyi ideje volt, hogy begyömöszölje a kályhába.
  
  Lestrade megfordult, a kályhára nézett, aztán visszafordult. - Csak egy ilyen sötét alaknak, mint Hull, lehetett annyi ereje, hogy felsikoltson a halál torkában - mondta.
  
  - Csak egy olyan sötét alak, mint Hull, kívánja, hogy a saját fia ölje meg - tette hozzá Holmes.
  
  Tekintetük találkozott, és megint történt valami köztük, afféle néma kapcsolat létesült, amelyből én ki voltam rekesztve.
  
  - Tett már valaha is ilyet? - kérdezte Holmes, mintha egy régi beszélgetést folytatna.
  
  Lestrade megrázta a fejét. - Egyszer fenemód közel kerültem hozzá - mondta. - Egy lány keveredett bele valamibe, nem a saját hibájából, igazán nem. Közel kerültem hozzá. De hát... ő csak egyedül volt.
  
  - Ezek viszont négyen vannak... - mondta Holmes, tökéletesen megértve a felügyelő gondolatmenetét. - Négy ember, akit tönkre akart tenni egy gazember, akinek fél éve se volt hátra.
  
  Végre megértettem, miről van szó.
  
  Holmes rám fordította szürke szemét. - Mi a véleménye, Lestrade? Ezt az ügyet Watson oldotta meg, bár nem látta, mennyi ága-boga van. Bízzuk Watsonra a döntést?
  
  - Nem bánom - mondta Lestrade mogorván. - De ne töprengjen sokat! Szeretnék már kijutni ebből az átkozott szobából!
  
  Válasz helyett lehajoltam, felszedtem a nemezárnyékokat, labdává gyúrtam, és a kabátzsebembe dugtam őket. Közben nagyon furcsán éreztem magam: egészen úgy, mint annak idején, amikor letepert a láz, és kis híján otthagytam a fogam Indiában.
  
  - Remek fickó maga, Watson - kiáltotta Holmes. - Megoldotta az első esetét, bűnrészességet vállalt egy gyilkosságban, és még teaidő sincs! Én pedig ezt viszem el emlékbe: egy eredeti Jory Hullt. Kétlem, hogy szignálva volna, de esős napokon az ember legyen hálás mindenért, amit az istenek küldenek neki. - Elővette tollkését, és azzal választotta le a vásznat, amit a művész ráragasztott az asztallábakra. Hamar végzett; egy percbe se telt, s karcsú vászontekercset süllyesztett bő felöltője belső zsebébe.
  
  - Ronda munka - jegyezte meg Lestrade, de azért odament az egyik ablakhoz, s egy pillanatnyi habozás után megforgatta a kilincsét, kilazította az oldalzárakat, s körülbelül egy centire kinyitotta.
  
  - Mondja inkább azt, hogy egy ronda munka rendbetétele - javította ki Holmes szinte túláradó vidámsággal. - Mehetünk, uraim?
  
  Az ajtóhoz mentünk. Lestrade kinyitotta. Az egyik rendőr megkérdezte, van-e már valami eredmény.
  
  Máskor Lestrade jól lehordta volna az ilyen kíváncsiskodót. Most csak ennyit mondott: - A jelek szerint rablási kísérletről van szó, amiből valami rosszabb lett. Én persze rögtön láttam, mi az ábra, és aztán Holmes is erre lyukadt ki.
  
  - Szomorú dolog - jegyezte meg a másik rendőr.
  
  - Igen - mondta Lestrade -, de a tolvaj legalább semmit sem vitt el: az öregúr sikolyától úgy berezelt, hogy azonnal meglépett. Maradjanak a helyükön.
  
  A kijárat felé indultunk. A szalon ajtaja nyitva volt, de lehajtottam a fejem, amikor elmentünk előtte. Holmes persze benézett; képtelen lett volna nem benézni. Egyszerűen ilyen volt a természete. Ami engem illet, senkit sem láttam a családból. Nem is akartam látni.
  
  Holmes újfent tüsszögni kezdett. Kis barátja a lába körül tekergett, és boldogan nyávogott. - Gyerünk innen, de gyorsan - fakadt ki Holmes, és nekiiramodott.
  
  
  Egy órával később ismét a Baker Street 221B-ben voltunk, nagyjából ugyanolyan helyzetben, mint amikor Lestrade megérkezett: Holmes az ablaknál ült, jómagam a szófán.
  
  - Nos, Watson - szólalt meg Holmes hirtelen -, mit gondol, hogy fog aludni ma éjjel?
  
  - Mint a bunda - feleltem. - És maga?
  
  - Én is, ebben biztos vagyok - mondta. - Örülök, hogy kikerültem abból az átkozott macskás házból, higgye el nekem.
  
  - És mit gondol, Lestrade hogy fog aludni?
  
  Holmes rám nézett, és elmosolyodott. - Ma éjszaka rosszul. És talán még egy hétig... rosszul. De aztán helyrezökken. Lestrade-nek egyebek közt kitűnő érzéke van az "alkotó felejtés"-hez.
  
  Elnevettem magam.
  
  - Nézze csak, Watson! - mondta Holmes. - Ezt látnia kell! - Felkeltem és az ablakhoz mentem, s valamiképp biztos voltam benne, hogy megint Lestrade-et fogom látni, amint a ház elé hajtat nyitott kocsiján. Ehelyett a napot láttam, amint áttört a felhőkön, és káprázatos késő délutáni fényözönt zúdított Londonra.
  
  - Végül mégiscsak előjött - mondta Holmes. - Csodálatos, Watson! Az ember örül, hogy él! - Felkapta a hegedűjét, és játszani kezdett. A napfény szétömlött az arcán.
  
  A barométerre néztem, és láttam, hogy süllyed. Ettől úgy elfogott a nevetés, hogy kénytelen voltam leülni. Amikor Holmes megkérdezte - kissé ingerülten -, hogy mi ütött belém, nem is tudtam válaszolni, csak megráztam a fejem. Az igazat megvallva, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy megértett volna. Az ő agya másképp működött.