Kerestem.
De csak hideg, eltorzult, gonosz
formákat adott helette a világ.
Vártam.
Vad, õrült, rohanó képek, sötét árnyak, villogó fények,
éles hangok, forgás, hibák, tépik az elmét, s a szellemet.
Üvöltenék, sikítanék, ha jöttök, ha közeledtek, ha
látnom, s hallanom kell titeket, álmomba menekülnék ma,
de menekülni nem tudok, mert újra jöttök és kínoztok.
Ott vagytok mindenhol, s lángolva
égtek bele agyamba, létembe, tudatomba.

Miért kínoztok hát? De nem is értitek.
Csak teszitek a dolgotokat. Tudattalanul morajlotok,
visítotok mint egy ezer szemû, ezer szájú, ezer
karú undorító szörny, s nem is tudjátok, mit tesztek.
Felfaltok mindenkit, ki valódi arcotokat
látva elbújik, s inkább rátok sem néz. Ó ti dögök!
Miért rossz az, ki nem akar undorító testetekbe
olvadni, s nem akar eltorzult sikolyokká válni
számtalan szájaitok valamelyikében? Mert
ez az igazság. Van, aki csak csendben
szemlélõdni akar, nem száguldozni üvöltve,
senem suttogva... Ti meg csak rohangáltok!
Ó hogyha néha bomba lehetnék! Mi lenne akkor?
Csak néznétek kérdõn, bután, hogy "Ez mi volt??"...
Nem is érdekeltek... Csak kerüljetek el. Vagy...
Szeressetek...